Ikeázás

Isten látja lelkemet, semmi bajom sincs a nevezett áruház üzletpolitikájával! Vannak jó bútoraik és a konyhájuk is egész tűrhető lenne, ha mire odajutunk, ne fogyna el minden a húsgolyókat kivéve. Nem mondom, közvetlen éhenhalás ellen jók, de nem tartom a konyhaművészet csúcsának a dolgot, viszont az tény, hogy rengeteg eladatlan készlet lehet belőle, ha minden el tud fogyni ezt az egyet kivéve. De most nem a húsgolyóról akartam írni, hanem az Ikeázásról. Az életérzésről, ami beindítja bennem a menekülési ösztönt. Ha meghallom, felmered a hátamon a szőr, a vérem elönti az adrenalin és a szemem búvóhely , agyam kifogások után kutat. Többnyire ez azt jelenti, hogy újabb értelmetlen órák vesznek el az életemből, amit rendszerint egy mélygarázsban, vagy pár húsgolyó feledhető társaságában tölthetek mindaddig, míg a kedves személyzet záráskor ki nem hajít az épületből. Ahogy tegnap is történt és ahogy ez ma is kinéz. Utálom az Ikeázást!

Nagy Levin étterem, Csepel

Nagy Levin munkássága kora fiatalságom idején megfogott, így mindenképpen el szerettem volna menni egy róla elnevezett étterembe. Annak idején felfedeztem egyet Szada és Gödöllő között és minden alkalommal, amikor elmentem előtte, megfogadtam, hogy ide egyszer el fogok jönni. Azóta persze a hely megszűnt és átalakult, így az álom is szertefoszlott. Egészen mostanáig, amikor is megéhezve Csepelen ráakadtunk a helyre. A nevén túl semmit nem tudtunk róla, de elhatároztuk, hogy ki fogjuk próbálni. A hely Csepelen, a hév végállomás mögött helyezkedik el. Kívülről nem látszik semmi extra, bal oldalt a tízemeletesek tömbjei, előtte a hév végállomás, a hely pedig beleillik a régi csepeli főutca hangulatába. Az ember hajlamos első blikkre ítélni, a környezet alapján azt gondoltuk, hogy ez bizonyára egy igazi késdobáló lesz. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. A hely saját és kulturált parkolóval rendelkezik, saját udvarában, illetve rendkívül családias miliővel - odabent. Meleg volt és hangulatos berendezés, szemben a korábban megismert Pastrami nevű budai csodával. Az étlap jópofa, ügyesen építenek a Rejtői hangulatra. A gyerekeket egy lufihajtogató-művész szórakoztatta, az étel finom volt és elegendő, bár az árszint a közepesnél kissé magasabb volt (lehetett kártyával fizetni és a mellékhelyiségek is kulturáltak voltak.), de így sem érte el a Pastrami árszintjét. Ha a Levin és az utóbbi között lehetne csak választani, mindenképpen a Levint ajánlanám. Szerintem hagyni kellene az előítéleteket pro és kontra is, hagyni a budai álflancot és el kell menni Csepelre és enni végre egy jót. Még biztosan hallani fog a hely rólunk.. 

Jinn

Sosem gondoltam volna ezt! Vendégségben voltunk és ott láttam meg egy egyszerű kis műanyag figurát, amibe egy (számomra) hihetetlenül fejlett 'gondolatolvasó' programot telepítettek. A barkóba szabályait nagyjából mindenki ismeri, így a kezelése egyszerű, lévén az eszköz hangvezérelt.  A játék kedves (vagy tenyérbemászó?) hangon beszél, de nem lehet haragudni rá, mert igen fejlett és jópofa. Egész hihetetlen állatokat is kitalált - szóval nagyon ügyesen kérdez - minden tiszteletem a programozójának. Az első olyan gyerekjáték a közelmúltból, aminél feltámad bennem a birtoklási vágy. Elképzeltem, hogy unalmas autózás közben milyen jól el lehet vele szórakozni , olyan akár egy új generációs éberségi berendezés. A neve Jinn. Azt hiszem kell nekem egy ilyen!

Optimista

Magam nem sorolom az optimista lények közé. Sokan pesszimistának tartanak, de magamra inkább a realista szót szeretem inkább alkalmazni. De azért mindig lenyűgöztek azok akik rózsaszínben tudják látni a világot, vagy noha nincs ideje, mégis tudnak reménykedni abban, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Néha egész szokatlan helyeken találhatunk optimista hozzáállást. Ahogy ma kinéztem egy fürdőszoba ablakon, a szomszéd rózsabokra szinte teljesen csupasz volt, egyetlen, sárga rózsát kivéve.  A bokor nyilvánvalóan követte a szokásokat, de az egy virággal reménykedhetett a közeli tavaszban. A kertünkben lévő málnabokor még az ősszel eldobálta szinte az összes levelét, de párat megtartott és ami a meglepőbb, találtam rajta friss virágot és termést is. Noha valószínűtlen, hogy decemberben beérik, de csodálatra méltó, ahogy ezek a növények reménykedni tudnak valami egészen valószínűtlen dologban. Példát vehetnénk róluk..

Karácsonyi apró

Karácsony nulladik napja van, azaz Szenteste. Ez a nap egy kicsit olyan mint a nulladik nap a Szigeten, hisz az ünnep elkezdődik, de ez nem az igazi Karácsony. A lelkünk ilyenkor díszbe öltözik, bár ez még nem látszik meg a vásárlásban még meg nem fáradt tömegeken. Még mindenki vadul válogat vagy veszekszik, esetleg teszi mindkettőt. Ezt onnan tudom, hogy én is el voltam pár apróságért. Bár korábban velem is előfordult, hogy ilyenkor még az üzletben keringtem tanácstalanul, de mostanra már jó előre gondoskodtam a meglepetésekről és nem bánom. Az időjárás pedig - igazi meglepetés. Száncsengő, lágyan hulló hó és hideg havas táj - ezért több ezer kilométert kellene most megtenni, hisz hétágra süt a nap és szinte tavasz van. Hogy úgy mondjam, ritka kretén időjárás. De azt hiszem meg tudnám szokni..

Azon gondolkodom

Amíg még lehet, gondolkodom. Most vagy hülyülök vagy csak nem látom be, de amíg nem leszek annyira csökött mint egy kis marék moha, addig felvághatok ezzel a szóval - gondolkodom. Persze utána is tehetem, mert jelenleg még nem látom át egy kis moha túlélési praktikáit, de lévén, hogy évmilliók óta jelen lehetnek a közelünkben, amit csinálnak, bármi is legyen az, jól csinálhatják. Szinte biztos az, hogy mikor már nem leszek, még lesznek mohák, hacsak a végünk, egyetlen közös véggé nem válik - ebben az esetben mire is ez az egész felhajtás? Szóval a kérdés az, hogy ha már nem leszek, mi is lesz ezzel a sok hülyeséggel, amit leírtam? Számos író agyában merülhetett ez a kérdés fel, nem is azért mondanám, mert azonos polcra akarnám magamat állítani velük, hiszen, ha én a legalsó polcon vagyok, akkor Tolsztoj vagy Bulgakov nagyjából a nap magasságában foglalhat helyet, de lehet hogy őket is érdekelte ez. Lekapcsolják a villanyt és oda az egész, vagy csendesen benövi az egészet a moha?

Karácsonyi üdvözlet

Mikor is kapnánk, ha nem karácsonykor? Kedves figyelmesség, hogy gondolnak ránk és legalább üres frázisok erejéig kapunk némi figyelmet. Néminemű kétségeket ébreszt bennem az, hogy mostanság olyan emberektől kapok ilyen üdvözletet, akit az első blikkre nem tudok hova tenni, de aztán persze gondolkodom és töprengek, de akkor sem. Látszólag vadidegenek küldenek névre szóló üzenetet, ami meglep, bár szó se róla, jól esik. Persze az is reális eshetőség, hogy ismertem őket, csak a kor előrehaladtával hülyülök megfele. Ebben az esetben sincs minden veszve, mert minden nap új ismerősök és új kihívások fognak várni, ha elérem egy kisebb mohatelep szellemi színvonalát. Jó, ha az ember optimista..

A hiba bennem van?

Az élet csupa csalódás. A sün érezhette így, amikor az imádott kedves már sokadszorra sem reagált a közeledési kísérletre mígnem valaki fel nem kapcsolta a lámpát és ki nem derült, hogy a sárkefénél próbál bevágódni. Néha, mint gondolom mindenki, elvetődöm különféle helyekre, olyanokra is, amik a politikai nézetemtől gyökeresen elütő véleményeket takarnak. Hogy úgy mondjam, ezeken a helyeken kumulálódik mindaz, amitől idegenkedem. Akkor és ott kapcsolják fel a villanyt, ott jövök rá arra, hogy olyan emberek kedvelik az adott oldalt és mindazt, ami számomra olyan nagyon idegen, akiket amúgy jó fejnek tartok, noch da zu, kedvelek. Könnyen azt hihetné az ember, hogy a kellemes embereknek a gondolataik is szimpatikusak, de ezzel tévedhetek a legnagyobbat. Sőt, arról már nem is akarok szólni, hogy számomra unszimpatikus és taszító emberek gondolják dolgokról ugyanazt. Bennem van a hiba?

Dilemma

Az élet tele van kérdésekkel és sokra nem tudjuk a választ. Egy részükre pedig nem is tudhatjuk meg soha, ezek maradnak meg nekünk mint afféle költői kérdés. Bár utóbbira az jellemzőbb, hogy tulajdonképpen tudjuk mi a felelet, de azt akarjuk, hogy azt a másik találja ki. (Szóval ez a definíció ide mégsem annyira jó, bár jelentős könnyebbséget jelentene az, ha valaki mégis kitalálná helyettem, mert még tippem sincs igazán.) Számomra örök dilemma marad a facebook ismerőskezelése. Azaz a megvalósításuk nem, hisz az egyszerű, mint a faék, vagy az egyes a digitális világban. Vagy van, vagy nincs. Bejelölsz valakit, ő visszaigazol vagy sem. Ha igen, akkor ismerősök vagytok, ha nem, akkor buktad. Sok ember sportot űz ebből, bejelöl és visszaigazol tök vadidegen embereket is, mert az a lényeg, hogy a szám, ami az ismerősök felirat mellett van, nagyobb legyen, mint a szomszédnak vagy Pistinek, akivel kimondva vagy kimondatlanul mindig is szerettünk hülyeségekben versenyezni. Azonban nekem gondjaim vannak. Minél inkább próbáltam valami egyedi rendszert kidolgozni arra, hogy ki számítson ismerősnek, annál több bosszantó kivétel kezdett el feltűnni a színen. Ezek nagy része lekezelhetetlen, sőt jobbára bántó vagy zavaró kivétel volt, lévén ha az ember úgy tekinti ezt, mintha a házába engedne be másokat, nem mindegy, hogy a vendégek leveszik-e a cipőjüket vagy megtalálják-e a vécét, esetleg a szemetet a házon kívül vagy inkább a nappaliban teszik-e le. Szóval a felelősség - mármint a részemről - nagy. Ahogy a lelki teher is, amit ez a dolog, a szüntelen gondolkodás afelől, hogy ki is az ismerős - jelent. Mert elég-e az, ha valakivel egy munkahelyen dolgozom és minden nap azt mondom neki, hogy szia! vagy ez azért kevés? Mert mi van akkor, ha egy ilyen embert magamhoz invitálok, kötelezi ez őt valamire? Nyilván nem, mert az első adandó alkalommal belém rúg, hátba szúr, vagy a cipőjét törli belém. Tehát bármennyire is ismerem - sőt, ha úgy vesszük jobban is, mint szeretném, mégsem ismerős. Persze olyanok is vannak, akikkel sohasem találkoztam még, de ösztönösen érzem, hogy rendes emberek lehetnek. Őket nem félnék meghívni magamhoz. Így nyilván a személyes találkozás, mint fő ismérv, nem lehet jellemző. Tele vagyok kérdőjelekkel! Már reggel fogmosás közben is találtam egyet, bele volt szorulva a szájpadlásom alá. Ugyanis valaki olyan jelölt be ismerősnek, aki eddig mindig vigyázott arra, hogy csak a felsőbbrendűség hangján szóljon hozzám, hogy éreztesse azt, hogy nem vagyunk azonos szinten. Most meg szerinte mi ismerjük egymást. Azt hiszem megmaradok a bizonytalan elveimnél, még ha nem is tudok róluk sokat, illetve még nem döntöttem semmit el végérvényesen.

Pastrami étterem

Tegnap év végi céges vacsora keretében a Pastrami nevű budai étterembe látogattunk el. Az állítólag ismert nevű helyhez igyekeztem úgy hozzáállni, hogy ne befolyásoljon a híre, illetve úgy tenni, mintha először járnék itt. Ezt nagyban megkönnyítette az a tény, hogy valóban először jártam itt. A hely miliőjét meghatározta valami okán a film és a filmes kellékek, a nagy felületek, a fém és az üveg, illetve a félhomály és a hideg. Az ablakok mellett bár kényelmes kanapék találhatóak, nem mondom, hogy kifejezetten melegem volt. Mintha az egyetlen hőforrást a helység közepén elhelyezett grandiózus látványvilágú konyha adná. Bizonyára nyáron mással találkozhat az ember, de mi télen voltunk, ráadásul odakint még hideg sem volt igazán. Levessel kezdtem, egy húsleves gazdagon szerepelt a nyitófogásként. A többiek előétellel alapoztak, bevállalták a libamájas créme brulée-t. A leves nagyon korrekt volt, pont olyan ami otthon kerül az asztalra, de ennél semmi több. Erőspaprikát meg sem próbáltam kérni, otthonról hoztam - Tanár úr, én készültem! - de nem bántam meg. Megkóstoltam a libamájas brulée-t is, de nem igazán dominált benne a máj íze, a tejszín és a karamell édessége nagyjából minden más ízt elnyomott. Pirított kalácsra kenve kellemes volt, de nem volt semmi extra. A desszertként felszolgált édesség is hasonló volt, ha nem pont ugyanaz. Főételnek braisingolt borjúpofát kértem yorkshire pudinggal és párolt zöldséggel. A borjúpofa zseniális volt! Az öklömnyi hús nagyon puhára volt főzve, kellemes, gyümölcsös ízvilágú mártás volt hozzá és talán a mártásból vékony réteg karamellizálódott a húsra, roppanós burkot képezve - ez valóban zseniális fogás volt. A yorkshire puding viszont elég csökött volt, tulajdonképpen két sületlen görcs képében nyilvánult meg.  A rendes puding legalább öklömnyi nagyságú felfújt, nem pedig pici és szalonnás, mint a tálalt köret. Ráadásul a tányér a zseniális hús mellett, csak nyomokban tartalmazott köretet és a zöldség nyilván jobban mutatott volna, ha meg van faragva, nem csak egyszerűen szeletelve van. Sokáig vacilláltam a kacsamell vadasan burgonyafánkkal című kompozíció és a borjú között, de a kacsa sem volt túl nagy adag, bár kívülről szépen nézett ki, nem bántam meg utólag a választást. Desszertként puncskockát kértem, ami kifejezetten nem volt jó. Nem igazán volt édes sem, de rumos sem, ami - szerintem - elvárás lenne egy ilyen édesség esetében. A tésztát mintha vízbe áztatták volna, semmi különös ízhatás nem jött át belőle. Mások elmondása szerint a sajttorta igazán jó volt viszont, de ezt nem tudom megerősíteni. A hely kicsit túlárazott és látszik, hogy bár a heute cuisine hagyományait igyekszik követni, ez elsősorban az árszintre és másodsorban korlátozódik csak a dolgok ízére. Szóval, ha az ember jól akar lakni itt, akkor vegyen fel bankkölcsönt és egye végig a teljes menüsort. A magam részéről jobban szeretem a kevésbé puccos, de őszintébb helyeket.

Csöbörből vödörbe

A dolog úgy kezdődött, hogy nem jött meg az a bizonyos dolog, amit az e-bayról rendeltem. Időnként megesik, hogy a kígyó elesik, azaz az állítólag feladott csomag nem ér ide. Ilyenkor segít az e-bay ügyfélszolgálata, vagy jobb esetben maga a kereskedő, ha sikerül vele felvenni a kapcsolatot. Így jártam most én is, az általam rendelt dolgot nem kaptam meg, a kereskedő nem válaszolt, az e-bay tette a dolgát, a kártérítés megérkezett. Mivel a dologra továbbra is szükségem volt, megrendeltem újra. A kudarcot vallott eladót kihagytam a sorból, mert az értékelései között gyanúsan sok volt a hasonlóan járt ügyfél, gondoltam, hogy nem járok jól vele - inkább nem kísértettem a sorsot. Megfontoltan választottam egy másik, szintén angliai készlettel rendelkezőt, teljesen más e-mail címmel, negatív értékelésben szegényebb és nem a postázást elmulasztó partnert. Megrendeltem a dolgot és vártam a nyugtát. Közben megjött a visszafizetés nyugtája is. Pont egymás alá került a két levél a levelezőben. Az állt benne, hogy Liu Ming visszafizette a termék árát, majd Liu Ming elfogadta a rendelést. Ezt jól megszívtam. A legnagyobb gondosság mellett is sikerült kiválasztani ugyanazt a partnert, ugyanis Liu két (illetve ki tudja hány?) néven is árulja ugyanazon termékeket a neten. Kétségekbe vagyok esve egy kicsit emiatt..

Bámulatos!

Bámulatos hol tart manapság a tudomány! Mostanság olvastam, hogy emberi agysejteket injekcióztak újszülött egerekbe és az agysejtek teljesen átvették az irányítást az egérben. Lecserélték az egér saját sejtjeit és addig szaporodtak, amíg el nem érték a lehetőségeik határát és be nem nőtték a rendelkezésükre álló teret. Az egerek észbeli képességei  a négyszeresére növekedtek. Ez zseniális! Most már csak azt kellene eldönteni, mire is jó egy négyszer okosabb egér?

Mit veszít?

Tegnap - tévedésből - sikerült belenéznem a Harry Potter befejező epizódjának a végébe. Amúgy is háklis vagyok a könyvből készített filmes átiratokra, főleg amiatt, hogy teljesen megváltoztatják a film mondanivalóját, esetleg jellemrajzait. Elég volt pár percet néznem a filmből és rájöttem, hogy megint igazam volt. A film csapnivaló és teljesen másról szól, mint a könyv. Hogy miért? Nem tudom. Ha egy filmet az író halála után készítenek el, akkor meg tudom magyarázni azt, hogy miért változtatnak rajta - az örökösök nyilvánvalóan készpénzre szeretnék váltani az ősük zsenijét és bár fontos az elv, mégiscsak a kialkudott árból lehet jachtot venni. Na de mit mondhatnánk egy olyan film esetén, ahol még él az író? Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, (nyilván nem is fogok) hogy hollywoodi producerek alkudozzanak a művem felett, hogy hova kerüljön egy újabb szerelmi szál, egy kisgyerek, vagy cuki állat, de talán ha lenne ilyen helyzet, mégis meg tudnám állni. Aki persze csak a filmet nézi meg, egész más elvárásokkal ül be a moziba, mint az, aki a könyvet olvasta el. Az elmúlt idők tapasztalatai alapján azt hiszem soha nem szabad olyan filmet megnézni, amiről könyvet olvastunk. Ezután már csak a film béna kliséi nyomakodnak be a tudatunkba, ha szereplőkre gondolunk, mindig ugyanazok az arcok fognak beugrani azok helyett, akiket magunk képzeltünk el. Lehet, hogy másnak ez nem nagy veszteség, de bennem az ilyesmi világokat dönthet össze. A magam nem amerikai fantáziavilágát.

Átok

Sikerrel emlékeztettem magam, így eszembe jutott, hogy átkot mondjak arra az idiótára, akinek sikerült annyi kedvesen szívatós hibát beletenni a magicnek nevezett programfejlesztő eszközbe. Azaz nem biztos, hogy direkt tette bele, de talán direkt hagyta benne. Ezáltal most, illetve a múltkorjában kedélyes órákat tölthettem el hibakereséssel, ugyanis a program látszólag jól volt megírva, viszont nem jól működött. Ez egy interpretált nyelv, de annak ellenére semmilyen gyári debug eszköz nem áll rendelkezésre - de mit várhat az ember olyan fejlesztőktől, akik szerint a programon belüli schmidtelés, azaz a ctrl-c,v alkalmazása az ördögtől való, és így nem is támogatott? Ráadásul nem konzekvensek bizonyos dolgokban, így például a nyelvi állományok kezelése is egyedi, nem azt a módszert követik, ami mondjuk a fájl vagy típusszótár esetén lett megvalósítva és ott tulajdonképpen bevált. Szóval, hogy végre átok is legyen a dologban - nőjön be az orra lika az ilyennek!

Hachapuri étterem

Budapesten a Westend áruház moziszintjén található. Mint régi vonattal ingázó, emlékszem arra, hogy a régi Westend udvaron az Éhes bakter nevű műintézményben milyen jó volt a hamburger vagy a hot-dog. Utóbbit sült virslivel adták, ami egy minőségi ugrás, ha az ember hajlandó megenni a virslit. Persze azóta az udvarból bitang nagy pláza lett és az Éhes bakter is jóllakhatott már. Mindegy, csak az eszembe jutott. Szóval Hachapuri. A Westend moziszintjén található kis étterem grúz konyhával. Tulajdonképpen egy stílustanulmány, hogy be lehet-e rakni egy éttermet egy olyan helyre, ahova senki nem gondolta volna - szóval be lehet. Kicsit furcsa azért, hogy bár az étteremben láthatólag adtak a stílusra, ízléses a berendezés és az étlapok, vécére a mozi túloldalára kellett menni, mert az illemhely már nem fért be sehova. Kicsit olyan érzésem van ettől, mint a luxusappartman, ahol a közös fürdőszoba a folyosó végén van, de ez leküzdhető, ha az ember tiszta kézzel és üres hólyaggal érkezik. Vannak hagyományos értelemben vett asztalok és magaslati kilátást nyújtók. Utóbbiak talán azért, mert Grúziában sok a hegy? A fene se tudja. Az étlap gazdag, színes fotókon ott vannak az ételek, amik a Mekivel ellentétben a megrendelés után is ugyanúgy néznek ki, mint a képen. Az ízek finomak, bár a kések életlenek, így csúnya öngyilkosságot lehetne csak elkövetni velük - de amúgy a húst sem vágják. Az adagok emberesek, bár kissé talán túlárazottak, főleg mert az emberben végig ott motoszkál a kérdés, hogy étteremben ül, vagy bisztróban? Mindenesetre a kiszolgálás és a konyha gyors és lehet kártyával is fizetni. Kis kompromisszumokkal, de érdemes még egyszer legalább eljönni ide.

Feladni..

Eddig nagyjából semmi bajom nem volt a postával. Ők is tették a dolgukat és magam is tettem a sajátom. Igyekeztem nem járni hozzájuk, csak a legszükségesebb helyzetekben, mert világosan látszott, hogy nem látnak ott szívesen. Persze nyilván nem velem személy szerint volt a baj, hanem alapvetően az ügyféllel. Mert mit is csinál a vásárló a postahivatalban nyitvatartási idő alatt? Hát, zavar! Zavarja a munkavégzést az állandó sorállással meg azzal, hogy a levelét, csomagját keresi, esetleg ugyanezeket szeretné, ha elvinnék valahova. Szóval mindenképpen macerás. De eddig nagyjából kijöttünk egymással. Most azonban rövid idő alatt nem is egy esetben fordult elő az velem, hogy a feladott dolog nem jött meg. Szó mi szó, eléggé megbotránkoztató helyzet. Ahogy Douglas Adams írná, olyasmi, mintha egy mezőn rabolnának ki. Valaki fizet egy szolgáltatásért, hogy valami fontos dolgot (Ugyanis ha nem lenne fontos, maga is kidobhatná a kukába ott helyben!) szállítsanak ki és nem elég, hogy nem teljesítik a megvásárolt szolgáltatást, hanem az adott dolog el is tűnik. Szőrén szálán. Huss és már nyoma sincs. Itt tartunk ma a XXI. században. Elmész és feladod a küldeményt, fizetsz és vége. Mintha a megsemmisítésért fizetnél. (Lehetne egy ilyen szolgáltatás is, biztos lenne rá igény is, de akkor ezt így kellene hirdetni.) Úgy vélem a postai feladásnak nem azt kellene jelentenie, hogy feladjuk, azaz lemondunk a dologról örökre..

Mérges vagyok!

Még mindig politika. Mérges vagyok. Az embernek manapság nem sok öröme lehet, főleg ha nézi, hogy hová tart az ország amiben él és mi jöhet még. Az, hogy egyre több bőrt akarnak lehúzni az emberekről, szinte a normális ügymenet részének tekinthető, ahogy az is, hogy vezető politikusaink pofátlanul gazdagodnak és nyerészkednek mindenféle következmény nélkül. Tudom, hogy most demagóg leszek, de ha egy eladó nem üt be valamit a navhoz bekötött pénztárgépbe, akkor súlyos ezreket kockáztat, mint büntetés, de egyes kegyencek milliárdokról felejtkeznek el úgy, hogy annak semmiféle hátrányos következménye nem lesz rájuk nézve. De ami a leginkább dühít, hogy egy új bőr lehúzása előtt a szándékot határtalan cinizmussal vezetik be - az egyenlő közteherviselés érdekében - mintha egy rohadék adócsaló lennék. Közben nem nekem van úszómedencém, vagy magától növekedő házam..

Emlékezem

Emlékezem. Nem mindig írhatok ilyen nagyképűen arról a dologról, amiről egyre kevesebb alkalmam nyílik, lévén egyre több minden tűnik el emlékezetem szürke ködében., de erre az egyre viszont tisztán emlékszem. A taxisblokádot megelőző napon ültem a kocsiban és le voltam bénulva attól, amit a rádióban hallottam. Először azt, hogy nem lesz benzinár emelés, majd aztán azt, hogy brutális méretű emelés jön. Mivel akkor már alaposan autó függő voltam - igaz, hogy akkor az autó egyet jelentett egy Trabanttal, egy ilyen érvágás jelentősen érintett. Ültem a kocsiban és pislogtam mint a reklámmacska és le voltam bénulva, mintha gömbhalakkal verekedtem volna és még tart a tetrodotoxin hatása. Mit fogok most tenni, hogyan tovább? (Emlékeim szerint a benzin ára 17 forintról 35-re emelkedett egy csapásra. Most meg örülhetünk, hogy csökkent az akkori, blokádot kiváltó ár tízszeresére!) Most is ezt éreztem, amikor meghallottam a kedvezőtlenül érintő útdíj változásokat. Csak ültem és pislogtam újra. Aztán eszembe jutott az, hogy részben nem is eszik olyan forrón a kását, részben meg hogy örülnék mostanság a harmincöt forintos benzinnek..

Krampusz a dobozban

Jack in the box, azaz krampusz a dobozban. Egyszerű gyerekjáték, valami bugyuta zene szól és amikor senki nem számít rá, kiugrik a dobozból egy bohóc, megijesztve a körülötte állókat. Nyilván ez a külsőség. Ha a krampusz, azaz Jack szemszögéből vizsgáljuk, nos ő jól elvan a dobozában, mindene megvan amit a fajtája kívánhat, időnként, teljesen váratlanul hideg fém készteti arra, hogy kitörjön, majd kint himbálódzik bárgyú vigyorral, miközben semmit sem ért a körülötte történő dolgokból. Kicsit így érzem magam én is. Ülök a cellámban belemerülve az általános feladataimba, amikor is megböknek valami munkával és ugranom kell rá, még a bárgyú vigyor is hasonló, hisz senki nem veszi a fáradtságot arra, hogy beavasson a körülöttem lévő világ dolgaiba. Hirtelen kell egy vélemény, valami ötlet vagy efféle, és máris tolnak vissza szorgos kezek, vissza a dobozba, mert úgy látszik az se jó, ha a krampusz túl sokat van a levegőn. Még a végén megszokja..

Örök anyag

Az anyag örök! Most nem az anyag és energiamegmaradás általános törvényeit kívánnám szemléltetni bár tulajdonképpen akár lehetne ez is. Szép gyakorlati példája lehetne ennek a tézisnek. Hogy az elején kezdjem, egy nehéz nyárvégi délután az a különös gondolatom támadt, hogy kéne megint lángost sütni. Evégből beszereztem három kefirt és némi élesztőt is. Az ihlet elszállt, az élesztőt elsütöttük másra, a kefirek szótlan hallgatagsággal kuksoltak a hűtőben szépen. Tulajdonképpen nem történt velük semmi, mind a hárman elvoltak a legalsó fiókban, szépen, csendesen. Mondhatni meghúzták magukat, nem hangoskodtak, nem fújták fel magukat, nagyobbnak látszva mint amik valójában, tisztes kispolgári életük lehetett. Nem is volt ebben semmi hiba, az emberek hűtőjében néha csak úgy elvannak a dolgok, sajátos időtorzulás okán nem dobjuk ki a kínai kaját az öt éve bezárt vendéglőből vagy mint én a kefireket. Az embereknek szükségük van az állandóságra és ez a három pohár remekül megfelel ennek a szimbólumnak. Egészen addig, míg a nej ki nem találta, hogy kell a salátába. A kefirek így szomorú véget értek - vagy nevezhetjük méltán akár dicsőségesnek is, hisz az történt velük, aminek történnie kellett. Kibontották, megkóstolták és felhasználták őket. Mindezt több mint két hónappal a lejártuk után! A meglepőbb, hogy ha ezt boltban találjuk, a Nébih már az egész megyét bezáratta volna, de a kefireknek semmi bajuk nem volt. A káros mikroorganizmusok valószínű, hogy addigra már régen éhenhaltak benne. Hiába, az anyag örök..

Kulcs

Van, hogy az ember bele sem gondol a dolgokba, mert minek is gondolkodni, hisz agy nélkül is egész szép karriert lehet befutni. Élő példa rá az a rengeteg zombi, az ötödik kerületben. Nem akarok politikai vonalra futni, szóval ebből elég legyen ennyi. Különben is ez a post nem a más hülyeségéről szól, hanem az enyémről. Jó dolog az önkritika, Cyrano is ezt mondta, (de hozzátett némi belezésre szóló felhívást is.) és ha bölcs mond bölcset, ideje megfogadni. Szóval elkészült végre a kulcs, amivel újra be tudok jelentkezni otthonról, mert az előző lejárt. Tíz évvel ezelőtt készült és olyan régen működött már, hogy senki nem gondolta volna, hogy nem teszi örökké. Persze, amikor generáltuk, szerényen csak tíz évet adtunk neki, nem százat, úgy ha optimistábbak vagyunk, a mi életünkben nem jár le, így legalább ettől a gondtól megmenekültünk volna. Szerencsére sikerült az ügyben a partvonalról szurkolnom, de elkészült végre és én is kaptam belőle egy példányt, ami elhelyeztem a benti gépemen, hogy majd otthonról leszedem és jó lesz. Persze nem lett jó, hisz a probléma onnan indult, hogy nem tudok bejelentkezni. Erre félúton hazafelé a kocsiban jöttem rá - rendben, a kulcs már a benti gépemen, de hogy fogok bejelentkezni érte, ha pont ez kellene a bejelentkezéshez? Nem gond, majd holnap futok vele egy újabb kört, ha már ilyen remekül sikerült megoldani a dolgot..

Belegondolva

Anyám hívott, hogy a szomszéd öreg házaspár hölgytagja meghalt. Rosszul jött ki a lépés, de úgy fest, hogy az élet nem mindig törekszik az igazságra. Pista bácsi meglehetősen rozzant volt mind agyilag és testileg is, a felesége látta el, aki ugyan mentálisan jól volt, de testileg nem volt rendben. Erre persze a teste vitte el, ott hagyva a szegény öreget magában. Mi lesz vele nem tudom, állítólag a lánya nem túl gondos a szüleivel kapcsolatban, de majdcsak kiderül mi lesz. Anyám próbált meg szervezkedni valamit, de nem hiszem, hogy lesz eredménye. Kétesélyes beleszólni más dolgába - hogy veszi ki magát a dolog? De erről jutott eszembe az élet igazságtalanságán kívül az is, hogy az ember, ha hozzá hasonló jó karban lévő emberek veszik körül, el is felejtkezik a halálról. A rossz mindig mással történik meg, minden távoli és elmosódott, az ember sosem gondol bele, hogy ezek a törvények rá ugyanúgy vonatkoznak. Az öcsém halálakor kellett rájönnöm arra, hogy én is az élet részese vagyok és én éreztem annyira fájdalmasnak mindent, amit más ugyanúgy távolról szemlélt. Mondhatni, mindenki homokba dugta a fejét azzal, hogy ez nem az ő gondja. Persze a kötelező köröket lefutottuk a sajnálat és részvét szavaival, de ezt a legtöbb ember csak úgy mondja, ahogy minden más kívánságot is. De ez az eset most megint figyelmeztetett. Mondhatni, az élet lova belémrúgott, amikor elment mellettem. Azt hiszem emlékeznem kell nekem is arra, hogy nem lehet kivonulni a világból. Azaz ki lehet, de csak így..

Zseniális

Éppen éves influenza oltásomon estem át, amikor is a kedves asszisztensnő (aki nem mellesleg nagyon jól ad be injekciót!) megmutatta, hogy hol tart manapság a tudomány. Használat után a fecskendőt megnyomva, majd a dugattyút visszahúzva a tű beesik a fecskendő belsejébe, megóvva a fertőző szemetet kezelőt attól, hogy összeszurkálják a tűk. Mondjuk tényleg zseniális dolog és nem is túl bonyolult, mindamellett azt sem gondolom, hogy a drogosok, amikor a parkban belőtték magukat és eldobják az eszcájgot a fűbe, előtte végig fogják ezt játszani. Nem vonom kétségbe azt, hogy esetleg ne lenne olyan droghasználó, aki szociálisan jelentős mértékben érzékeny, de gondolom, hogy ha így lenne, akkor ő el sem dobná a dolgot ott, ahol kiesik a kezéből. Persze attól még tök jó ötlet és hurrá az alkotójának..

Nem mondom

Nem mondom, hogy egyszerű manapság valamennyire értelmes e-mail címet foglalni a gmailon sem. Annak idején hasonló próbálkozásból sikeredett a sparhelt név, de ezt a poént pont én lőttem le, így mást kellett kitalálnom. Az összes értelmes, vagy általam értelmesnek tartott cím már foglalt volt, így a hangzásában annyira tetsző görög szóra az orr- fül- gégészre esett a választás, természetesen görögül. Persze egészen nem meglepő módon foglalt volt, úgy látszik a görög orvostudomány is kezdi felfedezni az internet áldásait. Így, hogy az eredeti elképzelésnél maradhassak, kénytelen voltam ragozni a szót. Szerencsére ez a lehetőség másban még nem merült fel, így enyém lehetett a cím. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még blogot is írok rajta valamiről, ami épp olyan messze áll majd a gégészektől, mint bármi mástól..

Miért?

Továbbgondolva a postáról szólt írásomat, némileg konkretizálom a dolgot, ezáltal világosabbá téve az alapproblémát. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy egy vállalat jó működésének a záloga az, ha állami üzemeltetésben működik. Persze hirtelen tud az ember pár olyat is említeni, ami ősidők óta állami tulajdonban van és mégsem tud normálisan vagy egyáltalán valahogy működni. Ilyen a személyszállításban a MÁV, a hír és csomagszállításban a Posta. Miközben egy postahivatalban lassan mindent lehet venni a Jézuskától a géppuskáig, épp csak az eredeti tevékenységüket képtelenek ellátni. Mármint azt, hogy ésszerű időn belül vállalnák mondjuk kisebb csomagok eljuttatását innen oda, vagy fordítva. Miért okoz baromi nagy, azaz áthidalhatatlan problémát egyetlen kis csomag elvitele Budapestről Gödre több mint egy hét alatt? Miközben ennyi idő lassan ahhoz is elegendő, hogy a Kínában megrendelt kütyüt összeszereljék a dzsunkán, hajóra tegyék, majd elhelyezzék a küszöbön - persze ha ez a küszöb nem ebben az országban van. Ha nem gondolok az egyik reális lehetőségre - mármint, hogy a kiskeresetű postai alkalmazott az én csomagomat árulja valamelyik külkerületi piacon és feltételezem, hogy csinálnak is vele valamit és nem egy halom avas levél alatt rothasztják Budaörsön, akkor egész egyszerűen nem tudom elképzelni mi az ördögöt csinálhatnak vele még? Megmutatják neki az országot? Elviszik Nagykanizsa után Nyíregyházára pusztán csak azért, mert ott még nem volt? Egyszerűen nem tudom elképzelni. Miért?

Farkas

Azt hiszem teljességgel átérzem a Piroska és a Farkas meséből Farkas helyzetét, amikor felébredt és a belevarrt kövek súlyától elnehezülve a folyóra ment inni. Most én is hasonlóan elnehezülten érzem magam így ebéd után, még tán a kövek csilingelését is hallom, ha mozgok. A gombócok maradékát nemhogy megenni nem tudtam, de már rájuk nézni sem bírok. Szerencsére nincs a közelben folyó, de óvatosságból azt hiszem a wc-re sem fogok kimenni, mert ki tudhatja ezek után? Hülye mese lenne belőle..

Megállt

Vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani és vannak olyanok, amit talán nem is érdemes. Vannak olyanok, amik arctalan és személytelen tömegként tűnnek fel, nem pedig megfeszülten dolgozó emberek sokaságának - ugyanis ha valóban megfeszülten végeznék a munkájukat, akkor előbb vagy utóbb juthatnának is valamire ahelyett az értetlenkedés helyett, amivel rácsodálkoznak a való világra és arra, hogy miért fogy körülöttük a lehetőség, ahogy búvárharangból az oxigén, ha nem elég, hogy mi ülünk benne, még tüzet is rakunk, hogy ne fázzunk.  Miért van az, hogy bármilyen folyamat megakasztható és tetszőleges időre kitolható a végtelenbe, ha az ügylet bármelyik részén, a szóban forgó iratot, vagy cikket feladjuk a postára? Látszólag a postai tevékenység nem ördöngösség - arról van ugyanis szó, hogy a megfelelően megcímzett borítékot el kellene juttatni A pontból B pontba. Ez menne úgy is, ha az ember fogna egy nyugdíjast és odaadná neki a dolgot azzal, hogy Mari néni, legyen olyan kedves elvinni ezt Bébe, de innentől kezdve tetszőlegesen el lehet bonyolítani úgy, hogy még működjön a dolog. Itt azonban a működés nem cél, így aztán mindig meg a csodálkozás és az értetlenkedés, miért van az, hogy az emberek nem veszik igénybe a tökéletes szolgáltatást, miért pusztul és rohad az egykoron annyira jól prosperáló vállalat? Tegyük a szívünkre a kezünk és kérdezzük meg magunktól azt, vajon az emberek igénylik azt, hogy a dolgaikat ahelyett, hogy odavinnénk ahová szánnák, tetszőleges időre vagy akár örökre elveszítsük és soha ne adjuk nekik vissza? Na ugye, hogy nem. El kellene ezen gondolkodnia valakinek..

Hat éve

Nosztalgikus megemlékezést tartok, mert észre sem vettem, de 6 éve írom ezt a blogot itt. Hosszas vajúdás után (és a helyzet elkényelmetlenedése miatt) váltottam ide a blogter-ről, de nem bántam meg. Noha a látogatottságom meredek zuhanásba kezdett, aki olvasni akar, itt is megtalál. Viszont ebből a nemes alkalomból elővettem egy pont 6 évvel ezelőtti írásomat és olyan, mintha tegnap írtam volna. Bár tegnap épp nem volt semmi könyökproblémám..

Határ

Mindennek van egy határa. A nyíltságnak és a prűdségnek is. Alapvetően nyílt embernek tartom magam, egész bensőséges dolgokról is el tudok beszélgetni korlátozás nélkül, de vannak pillanatok, amikor nekem is sok lesz és akkor elszakad a cérna. A legutóbb, csörgött a telefon és mivel rejtett számról hívtak, először azt hittem anyám az. Még jó, hogy nem úgy üdvözöltem őt, mert az ő nem ő volt, hanem egy számomra ismeretlen, középkorú, kövér női hang. Kihagyhatatlan ajánlatot készül átadni épp - az ilyen kihagyhatatlan ajánlatokkal rendszerint az a baj, hogy a meghallgatásuk után az ember úgy érzi, mégis jobb lett volna ezt kihagyni, persze visszakozni már nem lehet. Nos ez ebben az esetben sem volt kivétel, ugyanis kedvezményes végbéltükrözést kínáltak, de nem csak nekem, hanem a családtagjaimnak. Mint mondtam volt, nyílt és pluralista módon állok hozzá bizonyos dolgokhoz, de a végbelem környéke számomra tabu. Bizonyos kapcsolatban azért állok a témával, de ezt nem telefonon szeretném vadidegen emberekkel megbeszélni. A hölgy persze ezen megsértődött, szinte kikérte magának azt, hogy felelőtlenül visszautasítom a remek ajánlatát és lecsapta a kagylót. Mivel rejtett száma volt, vissza sem hívhattam, hogy megtudjam ki volt az, aki megadta a nevem és telefonszámom, mert ugyanis név szerint engem kerestek. Ha netalán kiderülne ki volt az, én is felajánlanék neki egy kedvezményes végbélvizsgálatot. Bakanccsal.

Nem igazán értem

Nem igazán értem azt, hogy anyám miért akar engem mindenáron meggyőzni arról, hogy a magánnyugdíj befizetésem, amiért annak idején kiiratkoztam a társadalmi szolidaritás közösségéből, tulajdonképpen nem az enyém, hanem jogosan az államot illeti. Azt tudom, hogy elkötelezett híve a jelenlegi hatalomnak, de azért álljon meg a mézes mikulás! Szülőként azt hiszem én elsősorban a gyerekem érdekét nézném akkor, ha el akarnának venni tőle valamit, főleg ha az a jog szerint tulajdona, bár ezt a kormány jelenleg vitatja. Anyám meg győzködik engem, hogy a jogos fizetésemből volt bármiféle járulék nem az enyém, hanem az államé - amit én persze vitatok. Ugyanis, ha én nem dolgozom, akkor adó sincs, tehát szigorúan véve az az én általam megtermelt érték, az én tulajdonom, amiről kényszerűen lemondok az állam javára azok miatt a szabályok miatt, amit az állam hozott, aminek a polgára vagyok. Ugyanis, ha nem dolgozom, akkor neki is felkopik az álla - képletesen. Tehát az adó és a járulék is tőlem, az én keresőmunkámtól függ. Ha egyszer hoztak egy olyan szabályt, hogy a pénzem egy részét félretehetem egy számlára, akkor ne jöjjenek azzal a szöveggel, hogy az nem is az enyém és azt bármikor elvehetik, erről pedig a saját anyám akar elsősorban meggyőzni - szóval ezt mindenképpen visszautasítom. Hallatlan! De anyámnak mire jó ez az egész? Anyai viselkedés az, ha valaki a saját gyereke és az állam vitájában az államot védi?

Magos Déva vára

Előfordult velem az elképzelhetetlen, épp a régebbi írásaimban turkáltam, amikor megakadt a figyelmem ezen itt. Ekkor szöget ütött bennem a gondolat, hogy bármilyen furcsa is, a jelenség nem egyedi, hisz láttam én már ilyet. Ez például az egyes villamos felújítására is igaz! Átlag havonta jártam a Kacsóh Pongrácz úti felüljáró környékén, de látszólag semmi nem változott arrafelé. Bizonyára a szakavatott szem észreveszi a különbséget, de nekem csak az tűnt fel, hogy ugyanakkora kupi van a környéken, minden ugyanúgy el van zárva és egy munkást sem látok, hogy éppen dolgozna vagy ennek akár a látszatát is keltené. Az egyetlen számomra ismert előrehaladás mérési lehetőség - a sínpálya - pedig ugyanolyan állapotban van, ahogy volt, azaz szét van szedve. Gondolom ezt az elején gyorsan megtették, hogy ne lehessen visszacsinálni a dolgot, ne mondhassa senki, hogy várj, mégsem kérjük a dolgot! Ha viszont a project a Dévavárira hajaz, azaz hatalmas az előrehaladás, de reggelre leomlik az egész, akkor valami radikális védelem kell. Erre a feladatra azt hiszem a kiflivédelmi szenátorasszony lenne a legmegfelelőbb. Annyi helyen bizonyított már és most talán ráér. Igazán testhezálló munka, szilárd megbecsülés. Mi kellhet még ide?

A belem fordul ki

A belem fordul ki ilyen ordenáré cinizmus hatására, amit a Nemzetgazdasági miniszterünk szájából hangzott el. Meg akarnak védeni magunkat magunktól, azaz a pénzünket tőlünk, pedig a múltkorában egyszer már kiderült, hogy nem ijedünk meg a fenyegetésektől. Ezt akkor írásba is adtuk, de most megint felbugyogott bennük az aggodalom, illetve megcsapta őket a zsíros konc illata. Ilyenkor nem számít a jogállam, nem számít semmi, ha begyűjthetik az utolsó morzsákat. Most derült ki, hogy eddig is úgy tekintettek a pénzünkre, mint a malacperselyükre, ami feltörésének most jött el az ideje. Persze semmit nem tehetünk, hisz náluk van a törvényalkotás joga, sőt örülhetünk, hogy nem lövetnek (még) közénk, ha tiltakozni mernénk. A legszebb persze az lenne, ha most megvédenének, aztán, ha valami csoda folytán mégis eljutnánk a nyugdíjig, elővennék az általunk aláírt papírt, amiben lemondunk a nyugellátásról és azt lobogtatnák, hogy mit is akartok? Mert ugyanis a papírunkat azóta sem kaptuk vissza..

Hazaárulók, liberálisok

Annak idején, még történelem órán szóról szóra meg kellett tanulnunk azt, hogy mit is írt II. Rákóczi fejedelem a zászlajára és ezt azóta sem sikerült elfelejteni. Ez mostanság azért jutott az eszembe, mert úgy fest, hogy a 'Cum Deo pro Patria et Libertate' azaz az Istennel a Hazáért és a Szabadságért jelmondatból a szabadság és a szabadság pártiság, azaz a liberalizmus mára sajátos szitokszóvá aljasult bizonyos körökben. Olyanok között is, akik elvben nem tagadják meg nagy fejedelmünk örökségét, sőt, fennen hirdetik azt. Persze ezek a népek a fene nagy szabadságvágyukkal buzgón lehazaárulóznak bárkit, hisz elméletük szerint a haza nem lehet ellenzékben, következésképp, ha ők vannak hatalmon, akkor ők tekintik magukat a gondolat bázisának. Aki pedig élni kíván tettel, szóval vagy pusztán csak gondolattal is a tömeglélek ellen és a szabadságot mint gondolati szabadságot fogadja el, az persze az olvasatukban hazaáruló. Régen ez a szó súlyos ítéletet takart, de nem is alkalmazták ennyire öncélúan. Hazaárulónak lenni igen súlyos ítéletet jelentett, sokszor ezzel a bélyeggel élni sem lehetett együtt, mára viszont sajátosan egyfajta kitüntetéssé kezd válni. Arra mondják, aki nem áll be a nyájba - hazaáruló, azaz független gondolkodó. Hát ezt is meg kellett élnünk..

Safranek

Néha produkál az élet utólag vicces dolgokat. Annak idején, amikor elvitték tőlünk a teljes e-mail kiszolgálást, bánatos voltam. Szinte a gyerekemnek éreztem, én vezettem be, fejlesztettem fel és üzemeltettem a cégen belül a teljes elektronikus levelezést és nem akarnám magamat dicsérni, de szerintem jól is csináltam. Egységesítés címén aztán elvitték az egészet a tulajdonosok, ami ugyan jobb nem lett - hisz pont elég jó volt előtte is, de ki lehetett pipálni egy újabb sort a beszámolóban legalább. Akkor rosszul érintett, de aztán megbékéltem vele - leadtam a felelősség egy részét, ugyanis eztán ha bárki jött, hogy gondja van a dologgal, tovább tudtam irányítani máshoz, nem nekem okozott álmatlan éjszakát a probléma megoldása. Azaz csak ezt tudtam, hisz az új rendszerhez semmi kapcsolatom nem volt. Mindez onnan jutott eszembe, hogy minap, a tulajdonos másik IT részlege egy probléma megoldásánál széttárta a kezét és közölte a kérdést feltevő osztállyal, hogy forduljanak a helyi IT-hez és nézessék meg velük a levelezőszervert, noha az évek óta már náluk van. De hogy jön ide Safranek? A Macskafogó című rajzfilm örök kisembere, amikor rapporton volt a főnökénél, az a búcsúzásnál azt mondta a beosztottjának, hogy - Ja és üdvözlöm a kedves feleségét! Mire Safranek: - Köszönöm, de már három éve Önnel él..

Bejelentkezés

Vegyük tudomásul, hogy a jobb helyek elérhetetlenek bejelentkezés nélkül. Például, ha anyámhoz megyek, előre be kell jelentkeznem, nem mehetek csak úgy oda hozzá, mert személyes sértésnek veszi a dolgot. Nem toppanhatok be, nem ülhetek csak úgy le nála, mert kezdődik a parasztgyalázat. Ilyenkor a személyeskedésig fajul a vita, noha csak pusztán arról lenne szó, hogy elteljen valahol az idő. Ő mindenképpen arra gondol, hogy ki kell szolgálnia engem és ebben én őt megakadályozom - persze direkt és előre megfontolt szándékkal. Így szó sem eshet egy beülésről, ma is el kellett jönnöm tőle. Nyilván szerinte sokkal jobb a Tesco parkolóban a kocsiban ülni és olvasni, mint az ember saját anyjánál, ugyanis a Tesco parkolóban nem kell bejelentkezni és szerencsére van közvilágítás, illetve még nem fagy. Mert akkor sokkal kényelmetlenebb lenne a várakozás. Szerencsére könyv viszont szinte mindig van nálam..

Hadvezér

Ő az aki a hadaink vezeti a csatába. Általában a dicsőség és a bukás is az osztályrésze, elfelejtve azt a sok lapkihordót, postást, gyárimunkást, könyvelőt és satöbbit, aki a közös zászló alatt halomra löveti magát. A szó legszorosabb és átvitt értelmében is. Mostanság a XVII. században játszódó történelmi regényeket olvasok és befelé autózva a munkahelyemre, eszembe jutott az, hogy mennyire megváltozott a világunk. Régen arról lehetett megismerni a hadvezért, hogy ott lovagolt a csata legelején, így senki nem mondhatta azt, hogy nem jogos a győzelem, illetve vesztes csata esetén sem kellett már magyarázkodnia. A mostani vezéreink meg csak beszélnek a harcról, elvárják azt, hogy halomra haljunk, miközben őket külön őrök őrzik biztonságos helyeken, míg tart a csata. Aztán persze kiállnak a mikrofonok elé és bezsebelik a sikereket. Nem mondom, hogy előnyére változott volna a rendszer. Nyulak a vezéreink, akik farkasokká válnak, ha elmúlik a vész..

Gondolkodom

Tehát vagyok. Most, hogy az államosítás rémével ennyire bizonytalanná vált a munkahelyem jövője, többet gondolkodom a munkámon, mint amúgy azt normális körülmények között tenném. Azon túl, hogy szeretem azt, amit csinálok és éppen ezért rossz lenne elveszíteni ezt - főleg, mert nem tudom, hogy 46 évesen mégis mihez kezdhetnék ezzel a tudással - azon is gondolkodtam, hogy nem vagyok-e önző? Csak magamra gondolok ugyanis - kire is gondolhatnék másra? - de eszembe jutott, hogy eleink ugyanilyen létbizonytalanságban éltek és talán ugyanezt gondolhatták, amikor a történelem megtréfálta őket. Amikor kitelepítették, mert azt gondolták, hogy csak azért mert szorgalmasabbak, rögtön kulákok is, vagy amikor meg akarták védeni - a saját érdekében a szocialista nép haragjától. Ugyanúgy sötét és átláthatatlan lehetett a jövőjük, amikor előrepillantottak, ahelyett, amit elképzeltek maguknak, diófát, borozgatást, nyugodt nyugdíjaséveket. Aztán meg itt vagyunk és a puszta létünk a bizonyíték arra, hogy ők nem adták fel és mégis lett valami. Én meg itt nyavalygok. Hát ezért gondoltam arra, hogy ez mégiscsak valamiféle önzőség.

Függőnek lenni..

Rögtön az elején szeretném leszögezni, nem vagyok függő! Annál is inkább, mert (még) nem lettem sehová sem felakasztva, hacsak a függővitorlázást nem tekintjük annak, bár ez kicsit erőltetett fordítása annak a dolognak, amiben sokszor lelem a kedvem. Nem az efféle függésről akartam szólni, hanem az addiktívről. Bár ha úgy vesszük, az is addikció, ha az ember már nagyon vágyakozik a repülés iránt - de ez akkor is más, mert más és punktum. Arra gondoltam, hogy vannak akik már már túlzottan szereik az erőspaprikát, úgynevezett kapszaicin függők - ez az anyag az ami a paprikának az erejét adja - na ez az igazi függés. Az ilyen ember a grízes tésztára is legszívesebben csilit tenne. Szerencsére még nem tartok itt, borzalmas lenne a francia krémes egy kis trinidadi skorpiószórással a tetején - bár szó mi szó, biztosan jól mutatna. Az első falatig mindenképpen..

Hmm.

Azt hittem eddig naivan, hogy csak a saját hülyeségem, vagy valami átszervezés tud kirúgatni a munkahelyemről, ha úgy adódik, de ma épp azt olvasom, hogy a kormány államosítani akarja a gyógyszer nagykereskedelmet - ami így nyilvánvalóan egy nettó f@szság - belegondolva abba a sok, remekül szereplő állami vállalatba, ami eddig nyereséget termelt és prosperál. Sz@r helyzetben vannak a kórházak, ezt tudom, de úgy megoldani azt, hogy nem tudnak fizetni a nagykereknek, hogy csillió pénzért államosítjuk őket - ez nem is fér a fejembe. Mert ugye, ha állami a nagykereskedés, akkor már nem probléma az, ha a kórház nem fizet a nagykernek, de nyilván a nagyker ingyen kapja a medicinát a gyártótól. Legfeljebb államosítják majd a gyártót is és kész a szép kerek sikertörténet. Hogy az eszem áll meg azonnal..

Sramli csárda Soroksár

Az utóbbi időben annyit járok vendéglőbe mindenféle családi ünnepek alkalmával, hogy ihaj. Van egy olyan érzésem, hogy meglesz ennek még a böjtje. Na mindegy. Hasonló megfontolásból az egyik közeli hétvégén sikerült felkeresni a Sramli csárdát Soroksár szívében. Sohasem gondoltam volna, hogy tud létezni egy ennyire falusi hangulatú hely a fővárosban. De létezik - szóval ez mindenképpen kellemes meglepetés volt. Márton nap közelsége miatt a cél a liba lába, azaz a libaságok beható megismerése, így mindenféle libával dúsított étkek kerültek fel az asztalunkra. Mondjuk, ahhoz képest, hogy Márton nap tiszteletére kerestünk  vendéglátóhelyet, a libás ételek szerényen képviselték a jeles ünnepet, csak négy olyan fogás volt, ami mint heti ajánlat szerepelt az étlapon, amiből egy ráadásul desszertként nem tartalmazott ludat. Az adagok ízletesek és elegendőek voltak, a libacomb kukoricafánkkal és almás lilakáposztával című kompozíció igazán kellemesre sikeredett. A hús vajpuha volt, szinte elolvadt a szájban, rágni sem kellett, magától csúszott.  Előtte ragulevest ettem, az erőset külön kellett kérni és sajnálatomra régóta halott paprikák száraz tetemét és bolti kiszerelésű erőspista krémet hoztak - ami leginkább csak sós, de semmiképpen nem erős, arról nem is beszélve, hogy az embernek fogalma sem lehet arról, hogy ki és mivel turkált az edényben előzőleg - szóval ez volt az egyetlen csalódás. A mellékhelyiségek tiszták és temperáltak voltak, megfelelően ellátva folyékony szappannal és kéztörlési lehetőséggel. Az intézmény előtt télidőben tágas parkoló volt, ahol még ebédidőben is kényelmesen elfértek az autók. Lehetett kártyával fizetni, ami szintén jó pont. Érdemes hely egy következő látogatásra is, esetleg nyáron, amikor a kerthelyiség is kipróbálható. Erőspaprikát meg otthonról kell vinni és kész..

Parkolóház

Szombaton Pesten a Belvárosban autóval megállni nagyjából lehetetlen. Vannak még további lehetetlen dolgok még a világon, nem mondom, hogy ez lenne közülük a legnagyobb megoldásra váró feladat, de azért, valljuk be ott van közöttük. Persze, nyilván az is hülye, aki olyankor odamegy. Így például én is, de bármikor képes vagyok elismerni a hülyeségem, ha valóban hülye voltam. Többek között ezért se lennék alkalmas politikusnak, mert hitelteleníteném a földreszállt és mindentudó félisten jelképet. Mentségemre legyen szólva, kálváriánk utolsó stációja volt csak a city. Egyre táguló koncentrikus körökkel köröztem a cél körül, mint egy keselyű, de semmi. Tilosban nem akartam megállni, máshol meg nem lehetett, miközben a vérnyomásom egyre jobban emelkedett. Tulajdonképpen az is egyfajta autótárolási módszer, hogy az autók egy része a helyén áll, a többiek meg a helyet keresik. Mielőtt megütött volna a guta azért, mert beláttam, hogy itt nem lesz parkolás, a kocsiban felhangzó tiltakozás ellenére egy parkolóházba hajtottam. Mondjuk jártam már ilyen intézményben úgy általában, de ott nekem kellett intéznem mindenfélét, itt viszont egy tálcára kellett ráállnom és egy automata elvitte a kocsit tálcástól és elsuvasztotta valahova a balfenékre. Mikor dolgunk végeztével visszajöttünk, az automata kibányászta valahonnan és megfordítva kaptuk vissza, ami igen előzékeny viselkedés egy hülye géptől. Először azt hittem, hogy más kocsit kapunk vissza, de az csak útban volt, így kellett neki egy másik helyet keresni, bár tulajdonképpen ki tudtam volna békülni a dologgal, ha nyitja a kulcs és papírokat is kapok hozzá. De szó sem volt cseréről, végül a családi autót adták vissza. Beültünk és távoztunk. Na de mi a tanulság? Jópofa látni az ilyen fokú automatizálást, mindig lenyűgöznek az intelligenciát mutató gépek (és ezért nem szeretem a hazai politikai réteget, mert egy parkolóautomata legyőzné őket az iq teszten) de bizonyos dolgokon finomítani lehetne. A bepakoló terminál (itt) nem azonos a kiparkolóval és miután végigpróbáltam az összes beparkolót, szégyenszemre meg kellett kérdeznem a biztonsági őrt, hogy kaphatnám vissza a kocsit. Ugyan szépen és udvariasan kérdeztem, az őr mégis elég bunkó volt, épp csak le nem hülyézett. Elhiszem, hogy sok agyahagyott kérdezheti meg napestig, de ha annyian kérdezik meg, akkor valami talán nem egyértelmű. A kiparkoló automata valóban ott volt a fizetőautomata mellett, de amikor fizettünk valahogy nem tűnt fel. A beparkoló automatára is kiírhatták volna, hogy hol lehet kiparkolni, de semmiféle infót nem adtak a dologról. Persze ettől még én is lehetek hülye, de legközelebb jobban fog menni. Ha egyszer még igénybe fogom venni a helyet. Mert ugyan a géphez lenne kedvem, de a bunkók cseppet sem hiányoznak. Főleg, ennyi pénzért..

Félrement

Az emberiség nagy érdeme a feltalálás! Némileg árnyalja a dolgot az, hogy ez többnyire a másik ember elpusztításának gondolatával kezdődik, majd amikor nincs épp elpusztítani való embertárs, akkor elkezdünk töprengeni azon, hogy is lehetne valami másra is használni az ötletet. Persze vannak kivételek is, ilyen például Newton és a macskaajtó esete. De valahogy így is vannak dolgok, amik szerintem félremennek. Még akkor is, ha egy multinacionális cég egész reklámkampányt épít is a dologra. Most megy a tévében a reklám, hogy valaki kitalálta a vécén lehúzható vécépapírgurigát. Eddig is meg lehetett ezt próbálni, de legtöbbször büdös és mocskos munka követte a próbálkozást, de most megszületett az áttörés, most a cucc lemegy anélkül, hogy falat kellene bontani utána. Ez akár jó is lehetne, ha nem arra próbálnák ösztönözni az emberiséget, hogy a fák védelmében együnk hódot, de legalább forgassuk vissza az iparba az elhasznált papírt. Mondjuk pont ahelyett, hogy feltüzelnénk, vagy lehúznánk a klotyón. Az igazi invenció persze az lehetne ebben, ha a guriga szólna, ha nem a szelektív kukába dobjuk, de úgy látszik arra még várni kell..

Kisvadász étterem (Boconád)

A helymeghatározással gondjaim vannak, ugyanis a címben említett étterem se Hevesen nincs, sem igazából Boconádon sem. Valahol középtájon, a két település között félúton. De mivel nem szeretek heveskedni és Boconáddal kapcsolatban kellemes emlékeim vannak, egész pontosan a nevével - méhészmúltam miatt - én boconádinak veszem a helyet, még akkor is, ha netalán tévednék. Amúgy meg bizonyosan a 31-es számú út mellett található, hogy úgy is mondhatnánk, egy jó helyen. A hely otthonos és meleg hangulatot áraszt, Heves másik éttermével az Aranykehellyel szemben, ami egy jégverem. Ráadásul nem tudom elfelejteni nekik a porból készült gyümölcslevest, szóval örök harag. Itt, mármint a Kisvadászban, normális árak mellett korrekt mennyiségű és minőségű ételt ehettünk. Kezdetnek egy tárkonyos malacragulevest ettem erdei gombával. Rendes adag érkezett belőle, igazi menzai levesestányérban. Paprikát automatikusan hoztak melléje, ami nem volt túlságosan erős zöldpaprika címén, így megettem az egészet úgy ahogy volt. Pont a megfelelő mértékben kauterizálta a szájpadlásom, nem véve el tőlem az ízérzékelés képességét. Sajnos ebben az erdőben csak csiperke nő, de ezzel együtt vállalható volt a leves, bármikor ennék belőle szívesen. Másodiknak ördöglángost ettem. A főételek árában nincs benne a köret, bár ehhez az ételhez nem is kellett, ez két emberes tócsniba töltött sertésraguból és zöldsalátából állt. Most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok. Minden a legmegfelelőbb mértékben volt elkészítve, ha urizálni akarnék azt mondanám, hogy az ízek és a textúrák is épp megfelelőek voltak, a tócsni még sajttal is meg volt szórva, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Egy somlói galuskával nyomattuk le az egészet, itt kicsit elvette a kedvem a fújós tejszín, azt igazán nem kellett volna - de tudom, hogy kényelmes. Ha egy kicsit maximalizálnák a dolgot és ilyen apróságokra jobban figyelnének, a magam rendszerében maximális pontokat adnék, de így is megérte azt a kis kerülőt.

Belpolitikai talány

Itt van ugye ez a NAV-os kitiltásos probléma. Na most, az igazgató közölte, hogy azonnal vizsgálóbizottságot állít fel, ami maga fogja megvizsgálni a saját cége működését, az ő vezetésével. Szerinte a lemondás igazolná a személyes felelősségét az ügyben, így inkább kitart. Szerintem egy ilyen ügyből nem lehet jól kijönni, ugyanis személyes felelőssége mindenképpen van, hisz ő ott a vezető. Tegyük fel, a vizsgálóbizottság nem talál semmit. El fogja ezt valaki hinni úgy, hogy pont az nyomoz, akiről azt állítják, hogy a vaj nagy részét ő viseli a fején? Amennyiben meg talál és mondjuk beáldoznak valami kisebb volumenű felsőbbvezetőt, milyen már az, hogy egy cégnél, amit ő vezet, a megkerülésével és a tudomása nélkül hogy lehet olyan súlyú áfacsalás eltitkolást végezni, amiről ő mint főnök nem tud, viszont a teljes amerikai titkosszolgálat, beleértve az amerikai elnököt, meg igen? Kétféle forgatókönyvet látok, egyik rosszabb mint a másik. Szerintem a legnagyobb gond az, hogy az emberek nem tanultak meg veszíteni. Pedig ideje lenne..

Furcsa

Furcsa viselkedést vettem észre a telefonomon. Felhívtam valakit, beszéltem vele, majd ő szólt, hogy keresik és letette a kagylót. Elkezdett beszélni a másik emberrel, miközben nálam nem bomlott le a hívás és tisztán hallottam azt, amit ketten beszélgetnek. Mintha konferenciahívásba kerültünk volna, azzal a különbséggel, hogy ők nem hallottak engem, bárhogy is próbáltam felhívni magamra figyelmet. A hívás csak akkor bomlott le, amikor én bontottam el, addig néprádióként hallottam azt, amit mások kommunikálnak. Nem csak az általam hívott embert, hanem azt is, akivel ő beszélt. Ráadásul nem is szólnék az egészért, ha ez csak egyszer fordult volna elő. A kollégám azt mondja, hogy ő is tapasztal rendszeresen ilyesmit a telefonján. Eddig csak engem került ez az áldás vagy jön a KGB? Mi van itt? Furcsa..

Kukorica csárda (Balatonföldvár)

Tudatosan kerestük a helyet, mert azzal hirdette magát, hogy egész évben nyitva van. Ez fontos szempont, ha a nyári szezonon kívül valaki enni akar a nagy lavór körül. A hangzatos állításokkal szemben, a Balaton mellett nagyjából három hónapig létezik a vendéglátás úgy, hogy nem kell keresni, azután már mindenképpen egy helyi szükségeltetik ahhoz, ha ebédterveket dédelgetünk magunkban. Balatonföldváron ilyen nyitva tartó hely a Kukorica csárda, közvetlenül a régi hetes út mellett. A helyet 1980-ban alapították, lassan 35 éve, úgyhogy, ami ennyi idő alatt nem ment tönkre, az nem lehet olyan rossz. Az épület rendelkezik a német turisták ámításához szükséges összes műparaszt romantikai elemmel, műgémeskút, búboskemence (meglepő, de fűtöttek vele!) és mindenféle festett kerámia a falakon és polcokon, néha már nyomasztó mennyiségben.  A hely árszintje kellően magas, alkalmazkodott a választott célréteghez, de az étel ízletes, az adagok nagyok. A kiszolgálás figyelmes és gyors, a konyha mint az olajozott villám (igaz, rajtunk kívül csak egy vendég volt jelen) és maximálisan figyelembe vették a kérésünket, hogy a gyerek főételét együtt hozzák a mi levesünkkel. Nem kellett igazán sokat várni az ételre és teljesen maguktól hoztak kenyeret és erőspaprikát, ami valóban erős volt. Az ebéd végeztével lehetett kártyával fizetni, ami szintén jó pont egy étteremben. Noha az ár egy kicsit európai volt, az adagok és a minőség kárpótolt minket ezért. Ha erre járunk, ide biztosan el fogunk még jönni.

A sajt

Olvasom ezt a balhét, ami kirobbant itt a sajtok körül, hogy egy cég, mindenféle lejárt sajtból akart emberi fogyasztásra szánt élelmiszert előállítani. Olvasom a cikket és a felháborodott hozzászólásokat is. Jó lenne már tisztába tenni végre az élelmiszer szavatosság kérdését. Annál is inkább, mert például sajtok esetén nem lehet jóféle érett sajtokat kapni. A forgalomba kerülő camembert vagy pálpusztai a minőségmegőrzési idejének letelte után sem igazán érett, pedig akkor már elvben emberek kidobnák, vagy kidobatnák velünk. Jó, vannak túlzások is a műfajban, de figyelembe kellene venni azt, hogy pl a casu marzu sajtot sem lehetne legálisan forgalomba hozni, pedig Korzikán eszik. Igaz, gyomor kell hozzá, de eszik. Arról nem is szólva, hogy bizonyos dolgok, mondjuk a kősó évmilliókat pihen egy hegy üregeibe zárva, mi megtaláljuk, kibányásszuk, zacskóba töltjük és eladjuk - de a zacskón ott áll az, hogy minőségét megőrzi mondjuk két évig, tehát, ha jön az ellenőr és megtalálja lejárat után a sót a polcon, akkor jön a bírság. A sajt a tej tartósításának egyik eszköze volt annak idején, az emberek így tudták eltenni szűkösebb időkre a tejet, hogy ne kelljen kidobálniuk. Évekig megvolt, legfeljebb előbb vagy utóbb ölni lehetett volna és megkarcolta az üveget is. Na jó, ne együnk mindenféle penészes, lárvás dolgot - bár én továbbra is kedvelem a rokfortot, de legalább gondoljuk át ezt, mielőtt elkezdünk véres szájjal betiltatni mindent. Túl sok élelmiszert dobunk ki mindenféle okra hivatkozva. Át kéne ezeket a dolgokat rágni és kitalálni valamit, ami jó a kecskének is és a káposztának is.

1833

1833. Ha évszámként veszem, akkor Petőfi éppen tíz esztendős volt, illetve tíz éves volt az a kántorkönyv is, amit azóta is őrzök, mint családi ereklyét. Na jó, nem én őriztem végig, de most én teszem és büszke is vagyok rá. De nem erről akartam írni, hanem pont ennyi volt a postjaim száma ebben a blogban. Meglepett, így gyorsan végeztem egy fejszámolást (egy fejem van - nem volt nehéz) és megállapítottam, hogy ez pont ötévnyi, napi egy postot feltételez - ami nyilván önmagában is szép teljesítmény. Főleg, hogy ismerek olyanokat akiknek egész életükben két értelmes gondolatuk nem volt, erre itt vagyok én - na nem mintha ezek az írások mind értelmesek, de a fele is rengeteg, gombócból meg pláne. Mit tehetek ezzel? Gyorsan írtam hát valamit, hogy meglegyen az 1834-ik. Ez lett az.

Forgóajtó

Nincs új a nap alatt! Sőt, ha ezt a téli időjárást vesszük, akkor lassan nap se lesz, főleg így reggeltájt. Amúgy meg számtalanszor megfogalmazódik bennem a gondolat és egy tucatszor már talán le is írtam, de mindig meglep. Hogy mi is? Hát az emberek, amik mi lennénk. Elméletileg ugye, mert a gyakorlati megvalósítás mindig kényes dolog. Valami, ami lehetőségként merül fel, embereket arra sarkall, hogy előnyt kovácsoljanak abból, lehetőleg mások kárára. Mások meg ezt látva frusztráltak lesznek és jól alátesznek ezeknek. Az eredmény az, hogy mindenki szív, várakozik, türelmetlenkedik és ideges. De mintha ez éltetne minket. Ma reggel is, amikor mindenki felvette a négykerekű esernyőt. Megoldhatatlan feladatnak mutatkozott az, hogy egy út kétsávosra szélesedik, majd kis idő után összeszűkül egy sávra. Ettől képes megállni a forgalom és percekig várni minden látszólagos ok nélkül, míg egyesek kitalálják, hogyan is tovább. Ez tipikus magyar sajátosság, mint a címben említett forgóajtós dolog, amikor a honfitárs mögöttünk megy be a forgóajtón, de előttünk jön ki - megspékelve azzal, hogy senki nem megy sehova, amíg el nem döntik azt, hogy ki is engedjen. Mert engedni bűn, de legalábbis vétkes könnyelműség. Menni kell és ha nem lehet, akkor megállni, lehetőleg úgy, hogy a másik se férjen el. Aztán majd állunk szépen csendben és várunk, miközben egyesek kezdenek visszafordulni az úton, záróvonalon, árokban, tökön és paszulyon keresztül, mert nekik menniük kell. Mi meg várunk, míg valaki veszít, feladja és az élet zajlik tovább, mintha mi sem történt volna eddig..

Nyilván

Ha valaki megkérdez egy tök általános dolgot, amit kb. háromféleképpen is lehet értelmezni, majd amikor visszakérdezek, hogy legyen olyan bátyám és konkretizálja a dolgot, mert nem tudom ennyiből kitalálni, hogy mire gondol, akkor megsértődik és személyeskedő megjegyzéseket tesz, mert persze más egyből válaszolt és a három variációból leírt kettőt, akkor tehát én vagyok a rossz ember, mert nem kérdeztem meg a főnökét vagy nem próbáltam meg kitalálni azt, hogy mire gondol, esetleg válaszoltam volna mind a három esetre. Miért? Mert csak. Szóval, ilyenkor más a jó, én meg a rossz vagyok. Nyilván..
 

Cucc

Kellene egy olyan cucc, kütyü vagy efféle, ami az agyamban létező gondolatot papírra tudja vetni. Ezidáig erre a feladatra egyedül én voltam alkalmas, de valahogy jó lenne kihagyni ezt a felettébb megbízhatatlan utat a gondolatok szabad áramlásából, mert már napok óta nem tudom leírni azt, ami foglalkoztat, lévén az egység, ami a jegyzetelést végzi, felettébb elfoglalt mással. Annyi hülyeség képes már önálló posztolásra a játékoktól kezdve a bugyuta kvízekig, igazán kitalálhatnák már az eszközt erre. Csak felvenném mint egy baseballsapkát, előtte beállítanám a paramétereket és le lenne a gond mindenről. Csak a megfelelő módon gondolnék a dologra és akár vezetés közben is remekül megfogalmazott tartalommal járulhatnék hozzá a világhálón gyűlő, magvas gondolatokból álló szemétkupachoz. Addig viszont marad a körmölés.

Könyves

Az a jó abban, hogyha az ember hosszú könyveket olvas, hogy mire a végére ér, szinte azonosul a könyvben leírt világgal és a mű végén ott marad benne a nagy űr. Szinte függővé válik és le kell tudni győzni a sóvárgást a kitalált világ után. Nehéz elfogadni, hogy ennek itt vége van, ha a fene fenét eszik akkor sem lesz tovább. Elfogadni pedig nehéz, hiszen az ember annyira sajátjaként érezte a történetet. De ennek ellenére olvasni még mindig nagyon jó..

PC

Mintha azt olvastam volna, hogy az ország szakít a politikai korrektséggel. Bár az is lehet, hogy ez csak a cél lesz és még nem tartunk sehol a hozzá vezető úton. Az is lehet, hogy ez is olyan lesz, mint a kommunizmus, ami felé haladhatunk, de sosem érhetjük el. Olvastam egy hírt, amely szerint egy teherautó platójáról elloptak egy zöld hordót fehér tetővel, ami olyasmivel van tele ami alig valamivel veszélytelenebb egy kibiztosított kézigránátnál. A vegyszer, ami benne van, mérgező, gyúlékony, égési sérülést okoz és olyan durva neve van, hogy egyszerűbb volt számmal kiírni, mert nem fért volna rá a hordóra. Volt még vele ajándékba egy zsák bórsav is. Hogy ki a fenének kell ilyesmi, azt nem tudom. Biztos jó a piaca ennek vidéken és a hordó is jó lesz valamire, ha előtte nem irtja ki a falut. Azt, hogy ilyen veszélyes dolgokat miért lehet egy teherautó platóján szállítani, ráadásul otthagyni valahol őrizetlenül - na ezt tudja a fene. A rendőrség kéri (itt jön a PC!) a megtalálót, hogy ne nyissa ki a hordót, inkább szóljon. Na most elveszítették azt a hordót vagy ellopták? Mert ha utóbbi, akkor a megtaláló maga a tolvaj. Amúgy életszerű az, ha valaki lop egy hordót, majd rögtön el is veszti?

Lábak

Lábaim vannak. Két dologgal több, mint amit Jörg Jörgensen svéd váltókezelő el tudott mondani, miután elhaladt a Stockholm Göteborg gyorsvonat. Igaz ő mást is mondott, de azt mint nem idevágót töröltem. Szóval a lábak. Nem mondom, hogy folyvást láb alatt vannak, mert nem igaz, inkább jellemzőbb, hogy én vagyok felettük. A legtöbb ember persze fel sem fogja a dolgot, teljesen természetes, hogy van lába. Legfeljebb akkor érzi a dolgot igazán a magáénak, amikor lendületből belerúg az ágyéba.. Nos, én ennél többször szoktam érezni, de nem jólérezni. Általában fáznak, mind a kettő és viszonylag állandóan, vagy fájnak bokatájékon - ilyenkor sántikálok, jóban/rosszban, ahogy tetszik. Tegnap például folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy nagy vödör melegvízben áznának, folyamatos és bizsergető melegség járta át őket. Nem mondom, sokkal jobb állapot volt, mintha fáztak volna, de cseppet sem jellemző helyzet, így némileg nyugtalanító is egyben. Miért nem csak akkor fáj, ha belerúgok valamibe? Adják vissza a normális működésű lábakat, ezeket meg vigyék ahova akarják..

Büfégondok

Nekem még a sz.r is ízetlen rovatomat halljátok. A büfénk átalakult, midőn az üzemeltető közölte, hogy neki ez így nem pálya és beadta a kulcsot. Most jött helyette más, aki szép reményekkel és gazdag választékkal kezdte el az ipart. Az előbb voltam ott, hogy valami ehetőt lőjek magamnak, de lógó orral kellett távoznom. Persze a hibás én vagyok, hiszen a megszokott módon, mint ilyenkor máskor is, rántott sajtot gondoltam sültkrumplival - előre a proletár igényesség felé vezető úton! De itt nem támogatják a magam plebejus ízlésvilágát, így csak menü volt, meg sültkolbász. Most valahogy egyikre se vágytam, de azért holnapra befizettem egy ebédre. Ma a holnapi ebéddel lakom majd jól! Ezt csinálja bárki is utánam..

Kilengés

Nagyon hiányzik az alvás. Eddig valahogy mindig az volt a problémám, hogy nem tudtam annyi időt alvásra fordítani, mint régen, most meg az lett, hogy nem tudok annyit aludni amennyit kellett volna. Az elmúlt hétvége a kilengés jegyében telt, ez értelmezhető szó szerint is és átvitt értelemben is, de egy dolog közös benne. Az éjszakai pihentető alvás hiánya. Két éjszaka buszon töltve, illetve egy éjszaka egy borzasztóan horkoló ember társaságában. Mintha folyamatosan éberen lettem volna. Fizikai szintű fájdalmaim vannak. Megértem, hogy lehet kínozni alvásmegvonással..

Munka

Megkaptam a munkák munkáját annak idején, amihez nagy lelkesedéssel fogtam hozzá és ami önhibámon kívül olyan rendesen megcsúszott, de rajtam kívül mindenki más úgy gondolta, hogy attól, hogy az egész egy hónapot tolódott, még ugyanakkor kell átadni. Amin persze mindenki sokat dolgozott, de botor módon ebben elsősorban a saját munkám nagyságát látom. A megbeszéléseken én is részt vettem, a dizájnt úgy ahogy volt ki lehetett dobni és újra meg kellett csinálni, mert teljesen használhatatlan volt és a tesztelők se kaptak szívrohamot a teszteléstől, de végül mégiscsak kerülhet olyan állapotba, hogy ne kelljen szégyenkeznem. Büszke talán nem leszek rá, ha csak arra nem, hogy a körülmények ellenére mégiscsak sikerült befejezni a dolgot. Az ünnepségre, ahol majd az illetékesek egymás hátát veregetik majd, természetesen nem fogok odaférni, ide általában a munka és a panasz jut el, a dicséret nem tud átszivárogni a födémen. De ezen a hétvégén nem fogok a dologgal foglalkozni, most repülni fogok. De remélem, nem az állásomból..

Cipzár

Volt ugye annak idején a gombos slicc. Meg kellett szokni, be kellett járatni, így az ember sosem maradt szorult helyzetbe, mert legalább olyan sebességgel működhetett, mint a vadonatúj találmány. Egy gyors rántó mozdulat és nem kell tovább féllábon táncolni a fajansz előtt. Aztán persze jött a cipzár  és a gond a múlté lett, eszünkbe sem jutott többé. Egészen addig, míg újra nem jött divatba a gomb, így megint használhatjuk a régmúlt idők megoldását. Kinyitni tényleg szinte mindegy, de a bezárás már korántsem olyan egyszerű. Ezért is favorizálom jobban a cipzárt, de a sors egy különös fintora miatt sokkal több gombolós nadrágom van mint cipzáras. De mi ebben a hír vagy a meglepő? Hát az, amikor az ember elfelejti milyen nadrág is van rajta és az egyetlen cipzáras pantallóját egy nagy, egymástól elfelé irányuló rántással nyitja ki, mintha gombos lenne. Az ezután következő negyed- vagy félórát ajánlanám minden érdeklődő szíves figyelmébe..

Miért?

Miért gondoltam azt vajon, hogy egy projectben, ami több területből épül fel, ha az egyik terület megcsúszik, akkor csúszik vele a többi is? Most mindenki azzal jön, hogy nem erről volt szó, de ugye az eredeti tervekben az szerepel, hogy egy hónapja éles teszteknek kellene menni, közben meg adat alig egy hete van, tesztelni meg mindenki a megbeszélés előtt két órával akar csak. Olyan érzésem van, mint amikor május 1-re ígérik a házat, februári betonozással, de a beton csak áprilisban jön meg, de attól a ház még ugyanúgy elsejére kell..

Mirigyesen

Ha már dr Hargitay András olyan jól bebizonyította tudományosan a nőkben rejlő sárkánymirigy jelenlétét, ami kizárólagos oka az elsárkányosodás képességének, meg kell állapítanom, hogy bennem is lehet egy mirigy, amit én háziasszony mirigynek neveznék. Ez a szerv termeli azt a hormont, ami háziasszonyi tevékenységeket generál és irányít. Egész pontosan arra gondolok, ami a mindennapi főzésért és vásárlásért felelős. Ezt onnan kezdtem el végiggondolni, hogy mirigyi alulműködésben szenvedtem egy ideje, nem volt kedvem sem energiám a napi főzéssel foglalkozni, főleg mióta kivették a kezemből a kezdeményezést és a család újra átpártolt a hozatott étel mellé. Sajnos kreativitásban nem versenyezhetek az ételcégek sokszínű étlapjaival, nyilvánvalóan egy vörös aszúborban érlelt dinoszauruszborda pezsgős sabayonnal sokkal csábítóbb lehet, mint a kéthetente, havonta újra felbukkanó krumplistészta, vagy valami hasonló a házi repertoáromból. Szóval a mirigy nem az igazi az utóbbi időben - főleg azért is, mert teljességgel hiányzik belőle a takarításért és az állandó fejfájásért felelős rész is.

Önmérséklet

'Nyuszi vagy McFly!' - Mindenki számára ismerősnek tűnhet az alábbi beugratás, ami egy mára kultikussá vált fantasztikus film konfliktusainak fő oka volt. Vannak emberek, akik képtelenek felülemelkedni a saját egójukat ért sérelmeken és akár egy ilyen kis verbális inzultusra is kontrolljukat veszik. Ilyenkor beindul bennük a bizonyítási vágy, mindegy, hogy mekkora őrültséget követnek is el, meg akarják mutatni azt, hogy az említett dolog nem úgy van, ahogy azt a piszkálódó állította. Persze a kekeckedőnek semmi sem drága, így könnyen beszél - főleg úgy, hogy az önismerettel és önmérséklettel nem rendelkező meg ugrik, önmagára és másokra is veszélyes dolgokat tesz, vagy tehet. Az akadályokat legyőzni nagyon nehéz lehet, de magunkat legyőzni a legnehezebb. Az önmérséklet tanulható, sőt tanulni is kell, nem szabad minden hülyeségre azonnal ugrani - ez a túlélésünk első számú záloga kell hogy legyen! De hogy lehet önmérsékletet tanulni? Sajnos fogalmam sincs, de egyeseknek igencsak el kellene gondolkoznia rajta..

Baj

Úgy látszik, ha nincs elég bajunk, akkor csinálunk magunknak. Valahogy ez szükségszerűnek tűnik.

Gyámság alá

A korlátozottan cselekvőképes embereket időnként gyámság alá szokták helyezni. Kicsit az az érzésem, hogy a nej szemében én is annak minősülök azóta, hogy sikerrel licitáltam valamire a Vaterán, ami szerintem jó és hasznos, szerinte pedig egy kacat, amit krónikus gyűjtögetéseim során a magam környezetében felhalmozok. Mentségemre legyen szólva, az adott dolgot valóban hasznosnak ítéltem és szinte biztos voltam abban, hogy felül fognak licitálni. Időnként, ha elém kerülnek hirdetések, amiket hasznosnak ítélek, licitálok, de csak épp annyira, ami szerintem megéri és sosem megyek bele licitháborúba ilyesmi miatt. Persze a nekem hasznosnak talált dolog egy nő szemében haszontalanság és ha az még ráadásul nagy helyet foglal el a lakásból, akkor azt személyes támadásként értékelik, így hivatalból üldözik. A tegnapi eset után már csak a papírt várom a gyámhivataltól..

Megmacskásodtam

Alapvetően az, hogy valaki megmacskásodik, nem jelent túl jót, de az esetemben ez a kivétel, amely a szabályt van hivatva erősíteni. Szegény Cinci eltávozott közülünk, de az élet nem állhat meg és különben is azt olvastam, hogy a szőrös állatok simogatása egy olyan tevékenység, amivel az ember hozzájuthat a számára olyan fontos napi betevő oxitocin adagjához. Mivel én úgy látszik nem tudok lejönni az anyagról és kell az oxitocin, kell a macska is. Így beszereztük az internet és a kiscica.hu segítségével Praclit, aki reményeink szerint Cinci méltó utódja lehet. Remélem az öreg is ki fog jönni vele előbb vagy utóbb, mert az első találkozásuk kicsit viharos volt, de minden kezdet nehéz és régebben se ment ez máshogy, mert Luciusz meglehetősen konzervatív. De ha elindultunk, az úton végig kell menni.

Pracli, személyesen.

Kétféle ember

Kétféle embertípus létezik. Legalábbis ebből a szempontból. Nyilván másféle szempontokból sokkal több is van, a lehetőségek és kombinációk száma végtelen. Na de mi is ez a szempont, amin keresztül próbálom most ráhúzni a vizes lepedőt az embertársaimra? Egyéni megfigyelésen alapul a dolog. Ha kinyitom az ajtót és ő visszatartja nekem, van aki az ablak közepét fogja meg, lehetőleg tenyérrel, hogy a nagy zsíros tenyérnyoma örök mementóként ottmaradjon az üvegfelület közepén és van aki a keretet fogja meg. Jómagam utálom az ablak közepén lévő zsíros tenyérnyomot, így igyekszem a keretet vagy a kilincset használni, de van, aki nem szégyenlős. Biztos nem ő mossa odahaza az üveget. (Ami ugye furcsa, mert én sem mosom, tehát ebből következően nekem is össze kellene taperászni a felületet.) Hmm. Tudtam, hogy vagy így, vagy úgy, de biztosan bennem van a hiba.

Lavór

Még nem igazán éltem rengeteg ideig, illetve a memóriám se annyira pallérozott, hogy bizton hivatkozhatnék az emlékeimre egy bírósági tárgyaláson, mint megdönthetetlen bizonyítékra, de azt hiszem magamnak mégis egész jó hatékonysággal be tudok dolgokat bizonyítani. Lehet, hogy csak a nosztalgia mondatja velem, de mintha régebben sokkal kiegyensúlyozottabb módon működött volna az időjárás. Csak a Balatont tekintve is megáll ez a feltételezés, hisz a rövid életemben fordult már elő két vízszintrekord, volt, hogy szinte kiszáradt a tó, most meg épp nem fér a bőrébe, azaz a medrébe. Meg kell férfiasan vallanom, ennyi vizet még sosem láttam a mederbe - igaz a medren kívül sem. Csak abban reménykedhetem, hogy nem lesz több és azok, akiknél a zsilip kulcsa van, szintén ugyanígy gondolkodnak. Azt már megszoktam, hogy mi, itt Magyarországon, nem tudunk a lovon ülni, mindig át kell esnünk a paci másik oldalára, de hogy már ezt egy tónak is követnie kéne?

Kici ész olcó

Csak úgy megjegyzem magamnak. Milyen zuhanyfejet vegyünk? Van mindenféle extrával, változtatható szórásképpel, masszírozós fejjel. Ezen kívül van ez márkásban aranyáron és pici ész olcó, Kínából. Eddig abban a hitben éltem, hogy ami márkás az szükségszerűen jobb is, tovább tart meg efféle dolgok, de be kell látnom, hogy tévedésben voltam. Ha magamból indulok ki, az ember úgyis csak egyféle állásban használja a fejet, legfeljebb még egy állást használ a tálca kimosásához, de ennél többet biztosan nem, tehát nagyjából értelmetlen a sokféle állítási lehetőség. A márkás termék is nagyjából ugyanannyi idő alatt vízkövesedik be a használhatatlanságig és ha nem dicsekedni akarunk vele, akkor a kici ész olcó (Kínából) is pont ugyanazt az élményt nyújtja, ráadásul tizedáron. Ha meg elromlik, ki lehet dobni (ugyanis a márkásat sem javítja meg senki!) - ahogy a drágát is megtennénk, csak közben még a fogunkat is szívhatjuk. Előre az olcsó és igénytelen tömegtermékek felé vezető úton!

Alagút effektus

Kvantummechanikai szinten létező fogalom, ami arról szól, hogy a részecskék át tudnak hatolni olyan gátakon is, ahol elvileg és a klasszikus fizika törvényei szerint nem lenne lehetséges. Ezt a hatást sikerrel ültetik át a gyakorlatban az elektronikában, például az alagútdiódáknál és próbálják bizonyos sofőrök is megvalósítani ezt. Ugyanis van nálunk egy alagút. Pici átjáró a vasút alatt, mindösszesen két méter belmagassággal, így jobbára csak személyautók férnek át alatta. Mindkét végén magassághatároló oszlop, amit ismeretlenek rendre tönkre szoktak tenni. Ezért ezeket leszerelik, szervizelik hónapokig, majd amikor újra felszerelik, rövid időn belül valakik újra tönkreteszik azokat. Mivel eddig még sosem láttam se romot, se törmeléket a helyszínen, úgy gondolom, a megrongált korlátozás ellenére, valószínűleg az alagúthatást felhasználva, a sofőrök valahogy mégiscsak átjutnak a sínek túloldalára. Ugyanakkor a múltkor, amikor átmentem az alagúton, a másik oldalon egy félig megskalpolt teherautó és egy halom helyszínelő rendőr fogadott. Megtaláltam az első autóst, akinél az ismert alagút effektus nem működött. Szívesen beszéltem volna vele a koncepcióról. Nem tudom, hogy gondolhatta, hogy ha jön vele szemben az alagút teteje és a feje épp csak átférne, akkor a feje felett jóval végződő kocsitető vajon hogy fér majd át - mint ahogy nem is fért át. Az alagút félig meghámozta a transportert, majd a bácsi, mivel valószínűleg nem volt bekötve, jól belefejelt a szélvédőbe. Szóval mégsem fért keresztül. A világ újra egy mítosszal lett kevesebb.

Konyhafőnök

Nézem az RTLen futó új főzősműsort, sőt, ha tehetem, szinte mindig megnézem. Ha máshogy nem, ismétlésből vagy az iptv áldásos lehetőségeit kihasználva. (Sőt utóbbival átugorhatóak a reklámok!) Sosem gondoltam volna, hogy kereskedelmi csatornát fogok még egyszer az életben nézni, de a híradó után erre is rákaptam. Először tetszett a dolog, aztán a neten utánaolvastam az egésznek és a kapott eredmény egy kicsit lelombozott. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért vártam teljes őszinteséget az adástól, ha így utólag kellene valamihez hasonlítani, akkor nekem az első szó, ami az eszembe jut minderről, az a pankráció lenne. Az előadás hasonló - na nem azért mert ütik, verik egymást, hanem inkább az előadás jellege és nyíltsága miatt. De mivel a pankrációnak is rengeteg rajongója van és pusztán csak azért, mert olyan mint egy színházi előadás, nem ciki szeretni a megjátszott bunyót, így úgy döntöttem, hogy akként fogom fel az egészet és nem tagadom, hogy ebben a formájában tetszik is. A felállás furcsa, tulajdonképpen azt várni el az állítólag teljesen civil szakácsoktól, hogy ugyanazt és ugyanúgy tudjanak, mintha profik lennének, ráadásul olyan alapanyagokból, amivel egy lelkes amatőr nem hiszem, hogy naponta találkozhat. Mindezt egy akadékoskodó séf, egy savanyú és unempatikus (van ilyen szó?) étteremkritikus és egy jó zsarut játszó gasztroblogger szakértő támogatásával. Mindenesetre jó kajákat főznek és izgalmas a műsor. Főleg úgy, hogy a reality részeket egyszerűen átpörgethetem..

Nem egyszerű

Nyugaton se minden fenékig tejfel, azaz, ha a boltokat feltöltenék áruval, lehet, hogy több mindent is el lehetne adni. A dolog ott kezdődött, hogy szerettem volna venni egy e-könyvet. Az olvasómban benne van a bolti alkalmazás, az ár épp benne volt a komfortzónámban, így gondoltam megveszem rendesen, ahogy kell. Kevesebb mint három angol font, igazán kedvező ár ilyesmiért. Közben kiderült, hogy lehet kártyával fizetni (paypallal miért nem?) de ahhoz, hogy elküldhessék a számlát, mindenképpen szükségem van egy angol postacímre. Azt, hogy miért nem küldik el a számlát e-mailben, nem derül ki, nekik kell az angol cím. Mint utóbb kiderült, anélkül nem megy végig az ellenőrzési processzus, így nem lesz vásárlás. Kínomban kezdtem túrni a neten - mert ugye én barom, mindenképpen elhatároztam, hogy megvenném ezt a könyvet. Ellopni nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb lenne, hisz letöltési forrással tele a net, de járjunk az egyenes úton, ha már állandóan beleverik az emberek orrát még a moziban is abba, hogy lopni bűn. Amúgy persze, hogy az. Szóval van az üzletnek amerikai fiókja is, ahol már be lehet állítani magyarországi címet is, és így már nincs akadálya a vásárlásnak. Az angol oldalon persze továbbra sem tudom megvenni a könyvet, miért is lepődök meg ezen? Az amerikai áruházban meg egyszerűen nem kapható. Illetve van, de csak mint hangoskönyv - az amerikaiak úgy látszik leszoktak az olvasásról - legalább háromszoros áron. Idehaza természetesen se így, se úgy nincs, ez nem is volt soha opció. A kiadók meg csodálkoznak azon, hogy kalózkodnak az emberek, mert tulajdonképpen az sem tudhatja megvenni a dolgokat, aki szeretné is..

Barát

Tudom, egyesek csak megvonják a vállukat - csak egy macska volt. Macskát rengeteget látni, sokat az enyészet különböző fokán itt, ott, árokparton, útszélén. Sokat nem szeretnek, nincs is túl jó marketingjük, mert régen mint a feketemágia és a boszorkányság kiszolgálóinak tartották őket. Jó példa a modernkori megítélésükre a hollywoodi filmipar, ahol egy, terménypusztító és járványhozó rágcsáló a jó fiú és az üldözője, az aki számtalan helyzetben védett már meg bennünket tőle és az általa hordozott járványtól, a rossz, aki ellen szurkolunk, hogy a rágcsáló lehetőleg ússza meg azért, hogy megehesse a sajtunkat és összepiszkíthassa a hűtőt. Szóval a macska - sokan nem is szeretik ezért, vagy másért és pusztítják is olyasmiért, amit ha tudnának is, se tudnának másképp tenni. Például nem tisztelik a kerítést, mint birtokhatár jelzőt, számukra a frissen felásott ágyás illemhely és a kitett étel - étel. Cserébe viszont továbbra is megfogják az egeret és nem kérnek érte cserébe semmit, esetleg egy meleg zugot és egy kis simogatást. Sok embertől ezt meg is kapják, hisz ezek az emberek, mi, azért szeretik őket, amilyenek. Mások meg kíméletlenül irtják őket, méreggel, fegyverrel, fizikai erőszakkal. Akkor is, ha ez a jószág másnak örömet okoz - vagy pont ezért. Persze nem vagyok szent, én is eszem húst. Annak idején a nagyapámtól megkérdezték, hogy nem sajnálja-e a gazdaságban levágott állatot, mire ő azt felelte, hogy nem hisz élni kell és amúgy is lett volna barát. Cinci (Csipisz, NyikNyik, Cinóber) a mi barátunk volt. Áldozatul esett az értelmetlen és ismeretlen erőszaknak 2 éves és 5 hónapos korában. Csak egy macska volt, másnak semmi több. De a mi barátunk volt..

Téves hívás

Olvastam nem rég Hawking véleményét arról, hogy a Higg bozon kutatása csúnyán keresztülhúzhatja az emberiség túlélésre vonatkozó terveit. Néha az az érzésem, hogy értünk nem is lenne olyan nagy kár, mert a Föld már régóta megérett a pusztulásra. Az előbb hívott fel egy nőnemű létforma és a település iparűzési adójával kapcsolatban akart kérdezni, majd amikor megtudta, hogy nem én vagyok az illetékes, akkor lebaltázott azért, amiért ő félretárcsázott. Szerinte nekem be kellett volna mutatkoznom, amikor felvettem a telefont, de nem tudom mennyivel lett volna előrébb, ha tudja a nevemet. Amúgy meg úgy vagyok vele, hogy ha a hívó elsőre bemutatkozik, akkor én is megmondom a nevem, de addig nem. Minek is? A: - Halló, a dunakeszi tanács adóosztályát keresem, iparűzési adóval kapcsolatban szeretnék érdeklődni! - Kezicsókolom, Végh Béla vagyok. - Párbeszédből miért gondolja valaki, hogy ez a plusz információ közelebb juttatja valamihez? Főleg azután, hogy fogalma sem volt arról, hogy milyen számot hívott..

Eső

Gondolom nem lep meg senkit a hír - újra esik. Mindenki tapasztalhatta, aki kitette a lábát a lakásából, hogy újra itt a monszun. Nekem is csak az tűnt fel itt a cellámban, (ahol napi 8 órás magánzárka büntetésem töltöm), hogy időnként erősödő, majd enyhülő zúgást hallok. Először a légkondira gyanakodtam, de már hetek óta ki van kapcsolva, így az egyedüli megoldásnak a bádogtetőre zuhogó víz lett az egyedüli gyanúsított. Nem javította a komfortomat az sem, hogy az ablakot körberakták az új hűtőkamra beépítésre váró falaival, így a szobámban lévő sötétség drámaivá fokozódott. Még szerencse, hogy egész nap be van húzva a függöny, mert odakint nincsen semmi látnivaló. Egyetlen előnye a szobának az, hogy nem esik benne az eső. Mert különben olyan hideg, mint egy jégverem. Ráadásul most még duplán sötét is. Az eső meg elmossa az álmainkat..

Bosszantó

Tulajdonképp rájöttem arra, hogy mi az ami alapvetően zavar. Például a társas dolgokban a kölcsönösség hiánya. Az, amikor az emberek fel vannak háborodva azon, hogyha másoktól az adott dolgot, ami jár nekik, nem kapják meg, ugyanakkor amikor nekik kellene adniuk, akkor ezen elegánsan túllépnek. Számtalan példát lehetne erről mondani, kezdve a ritka személyes jellegű dolgoktól a közösségi mozzanatokig. Ez az írjál, de soha nem fogok válaszolni neked vagy az, amit naponta lehet közlekedés címszó alatt tapasztalni. Az emberek mennek mindenfelé, de a bal kezük egy kis billentő mozdulata már túlzott erőfeszítés a számukra, így csak a tetteikből következtethető ki a szándék. Ami a legszörnyűbb, hogy utóbbit saját családomban is tapasztalom és semmit nem tehetek ellene. Ez a méreg, nem a cián..

Csillag vagy fecske?

Kő vagy táska? A cím csupán költői, egy Kispál és a Borz ismert zeneszámára hajaz, bár bevallottan semmi köze nincs hozzá. Ki mondta, hogy a címnek közének kell lennie az íráshoz? Figyelemfelkeltőnek kell lennie, de ennyi az egész. Szóval a táska. Nem a szemem alól való, hanem amit nap mint nap hordok. Nem mintha a szemem alól le tudnám vetkőzni a táskákat, de az mégis más kategória. Elvásott a kedvenc hátizsákom és a nej megígérte, hogy elviszi szerelőhöz. Én meg azt ígértem, hogy le fogom rakni a kert végében a díszkövet, amit tulajdonképpen már majdnem el is kezdtem. A nej persze lelkiismereti kérdést próbál csinálni abból, hogy ő mennyire rendes velem, hisz az első kérésemre elcipeli a táskám, én meg a követ hosszas könyörgésére se raktam még le teljesen. Persze neki, mint nőnek, minden azonnal kell, ahogy ezt ő kitalálja - ezt én tudom. A kőnek márpedig le kell rakódni (mint a guanó, csendesen - bár szép egyenes sorban, nem pedig halomban) de akkor is rosszallom a dolgok ilyen jellegű rosszindulatú összevonását. Nem azért nem rakom le a követ mert vele akarok kitolni, hanem azért, mert mindig van valami más dolog és a jó munkához megfelelő hangulat szükségeltetik, tehát a kőrakáshoz kő rakó hangulat (kőrakó kőő) Szóval értem én a sürgetést, csak nem szeretem. Lesz szegély, mert megígértem - most persze táskám is akkor lesz amikor a kő. Ilyen az élet. Most akkor csillag vagy fecske?

Kíváncsiság

A rejtélyek izgalmasak! Vannak olyan talányok, amiket annak ellenére sem sikerült még megoldani, hogy egyszer már szóltam róla, sőt azóta is folyamatosan agyalok rajta. A kávésbögre kocogtatásra történő hangmagasságváltozásának rejtélyét már megoldották, pedig mi is felfedeztük már és jó tudni, hogy más fejében is szöget ütött a gondolat, sőt arra is vette a fáradtságot, hogy megoldást keressen rá. Azonban ez a probléma eléggé lokális, így nem hiszem, hogy brit tudósok ezzel töltenék az életük hátralévő részét, így ennek megfejtése mindenképpen rám fog várni. Az alapfelvetés az, hogy bizonyos emberek után ott marad a piszoárban a cucc (nevezzük hugi-nak), pedig én sosem tudom annyira megközelíteni az eszközt, hogy bele is találjak és ne is induljon el az öblítés. Régebben feltételeztem, hogy valami különös képességű férfi mászkál közöttünk, de ez is elvetettem, mint lehetőséget. Egész egyszerűen feltűnt volna, ha valaki a földön húzza a cső végét. Viszont azóta sem tudom reprodukálni a jelenséget, a hugi meg ott van, sőt van, hogy mindkét csészében. Foglalkoztat a dolog erősen. Occam borotvája jut az eszembe, épp csak magyarázat nincs, amiből választani lehetne..

Állomás

Ritkán járok vonattal az utóbbi időben, így minden apróság meglepetésként ér. Régebben fél életem a vasúton töltöttem, épp mentem valahova vagy jöttem onnan, szóval egész életemre kivonatoztam magam - mondjuk ettől függetlenül képes lennék újra elkezdeni a dolgot, ha szükség lenne rá, de biztos nem örülnék neki. Ma is felkészültem arra, hogy valami esetleg nem lesz kerek, hisz az elmúlt utam során, látszólag minden ok nélkül késtem majdnem háromnegyed órát a vasúti vágyálmok gyűjteménye - röviden menetrend - aktuális sorához képest. Ma semmi ilyesmi nem volt soron, úgyhogy a vonat úgy járt, ahogy neki az el volt rendelve - azt persze tudjuk, hogy ha késni akar, akkor fog is. Ha esik, akkor azért, ha fagy, akkor meg azért. Jártamban keltemben láttam a váci állomást, sőt át is szálltam ott egy másik viszonylatra. Azt kell mondanom, hogy gigantikus építkezés zajlik ott. A szép kis vidéki állomásomból személytelen, nagy személypályaudvart készítenek, aluljárókkal. Utóbbiakkal az a bajom, hogy már láttam pár aluljárót lerothadni és belesüllyedni a mocsokba, mert mi ilyesmit csak építeni tudunk, fenntartani nem és valószínű, hogy ez is erre a sorsra fog jutni, bármennyire is sikerül csillogóra és időtálló látszatóra elkészíteni. A jelenlegi vágánykapcsolat még igen messze esik az állomásépülettől, de gondolom ezzel ,ég csinálni fognak valamit. Erről egy régi vicc jutott eszembe, amikor egy alföldi faluban megkérdezi az egyszeri utas az állomásfőnököt, hogy nem lehetett volna közelebb építeni a síneket a faluhoz? De, lehetett volna, de akkor messze esett volna az állomástól! - Hát most ilyen érzésem van, bár még korántsem fejeződött be ez a fejlesztés. Mindenütt zajvédő falak és a kedves kis utca helyén, amerre régen hazamentem, most egy nagy lebetonozott parkoló díszeleg. Mondják azt, hogy nekem semmi sem jó, sőt, még a sz.r is ízetlen, de nekem a régi - bármennyire is öreg volt - de sokkal jobban tetszett úgy, ahogy volt..