2014. január 31., péntek

Bankos

Azt megszokhattuk az elmúlt idők kommunikációjából, hogy a bankok gonoszak, rosszindulatúak és ostobák. Ezzel kapcsolatban csak az egy megjegyzésem lenne, hogy a hírből egyetlen egy dolog hiányzik, a hitelesség. Ugyanis ez így olyan, mintha Rózsa Sándor szervezne tiltakozást a hídvám ellen. Akkor, amikor a kommunikátor nagyobb zsivány mint a tiltakozás tárgya, valóban felmerülhet a hitelesség kérdése. Bár azt is mondják, hogy pusztán azért, mert tudod, hogy üldözési mániád van, korántsem biztos az, hogy nem is üldöznek! Szóval a bankok ostobasága attól még lehet tény (illetve egy bizonyos bank ostobaságáról van jelen esetben szó!) hogy az, aki állítja ugyanezt, hiteltelen a számomra. A magam bőrén tapasztaltak nekem sokkal többet nyomnak a latban, mint az, amit bizonyos pártpropaganda szajkóz. Panaszt tettem a bankomnál, mert bizonyos tevékenységük nem tetszett. A panaszra 30 napot betartva válaszoltak, majd a választ egy rég nem használt címemre küldték postán, noha meg van adva levelezési cím a rendszerükben és minden más levelet amúgy a jó címemre küldtek eddig. Ráadásul, sikerült a borítékra olyan nevet írni, aki sosem voltam és így, az ajánlott levelet át sem tudtam venni, hisz nem nekem szólt. Ezt megreklamáltam, a levelezési címmel egyetemben, amire - mazochista lévén - újra írásbeli választ kértem. A válasz meg is érkezett - természetesen a rossz címre ismét és egy szabványlevelet tartalmazott, amit gondolom nagy tömegben készíthettek el és mindenkinek ezt postázzák, függetlenül a panaszától. Ezen megmérgedtem és újra panaszt tettem a helytelen címzés miatt, amire válasz is érkezett - valahogy ez már a jó címre jött. Tulajdonképpen ez lehetne akár siker is, hogy három panasszal el tudtam intézni azt egy banknál, hogy a feltüntetett levelezési címet használja levelezésre, de üröm az örömben az, hogy ugyanazt a szabványlevelet kaptam meg még egyszer, ami már megvolt egy példányban és ha az első levelet át tudtam volna venni, már három példányban lenne meg. Az út, ami idáig vezetett meglehetősen lélekölő volt, de a folytatás érdekes lehet..

2014. január 30., csütörtök

Büszkeség és balítélet

A kertész diadala nem elsősorban a szépen metszett fa - nyilván az is okoz némi örömöt - de az igazi fokmérő a megtermett gyümölcs. Sok mindenben vagyok kétkedő még, sőt ez így is marad még, de ebben az egyben már látom az alagút végét és remélem, hogy az tényleg az igazi fény, nem pedig egy szembejövő tehervonat. Szóval, büszke vagyok a kölökre! A legutóbbi síkirándulásán, a hegyen, a hóban, talált egy iPhone telefont és meg sem fordult benne az, hogy megtartsa, hanem annak rendje és módja szerint leadta a talált tárgyak osztályán. Remélem, hogy eljutott a tulajdonosához! Mivel Ausztriában volt síelni, azért ez valószínű. Én is többször találtam már telefont és minden esetben vissza is adtam, sőt pendrive-ot is sikerült visszaadni a tulajdonosának, a rajta található dolgokból kinyomozva azt. A kiinduló alap a tettre mindig az volt, hogy hasonló helyzetben én minek örülnék? Ha azonnal le kellene mondanom a dologról vagy ha visszakaphatnám? Én mindig a második dologra szavaznék, de sokan vannak úgy, hogy az elvesztés/megtalálás valamiféle legális tulajdonszerzésnek minősül, illetve az érték jogosan felülírhatja az erkölcsöt, így csak a nekünk nem kellő vagy üzletileg értéktelen dolgokat becsületes dolog visszaadni. Azóta számtalan ismerősnek meséltük el a dolgot büszkén és meglepő eredményre jutottunk. Bár egy közvélemény kutatáson az derült ki, hogy az emberek nagy része becsületes - de kezdek kétkedni a kutatásra adott válaszok őszinteségében. Ha meséltük a dolgot, az emberek nagy része szinte azonnal felkiáltott. - Egy iPhone? És visszaadtátok? Ti nem vagytok normálisak, az legalább százezer forintot ér! El kellett volna hozni! - Meglepő, hogy olyan emberek is mondtak ilyesmit, akiket alapvetően tisztességesnek gondoltunk volna eddig. Azt hiszem mi sosem leszünk azáltal gazdagok, hogy eltesszük a másét, de azért nem haszon nélkül való ez a viselkedésforma sem. Legalább megtudjuk, hogy kik is a barátaink, ismerőseink valójában..

2014. január 29., szerda

Minden relatív

Einstein óta tudjuk, hogy minden relatív. A képletet szinte mindenki fújja, az is, akinek fogalma sincs arról, mi az E, m és c jelentése, egyáltalán mit is jelent az egész. Megjegyzem, a relativitásról azért tudtunk, hisz a gravitáció is működött azelőtt, hogy Newtont kupán csapta az alma, de leírva nem volt. Ma újra bizonyítást nyert, hogy mennyire relatívak a dolgok. Annak idején, amikor a Trabinkat lecseréltük négyüteműre, a fűtését szerettük benne a legjobban, ugyanis meleg volt benne ahhoz képest amit a régi kétütemű egy 200 kilométeres úton sem tudott előidézni, főleg, ha még nedves is volt az idő egy kicsit. Most beülve a négyüteműbe, jeges ujjak markolászták a hátsómat, maximális állásban használt fűtéssel együtt is, a hajam lobogott a felhúzott ablak ellenére és az út végére úgy éreztem magam, mint aki a múlt éjszakát alsónadrágban egy közeli mezőn töltötte, a mező egyetlen fájához kötözve. Na most vagy a hőérzékelésem változott meg drámai módon, vagy a kocsi fűtése nem a régi, de az is lehet, hogy valóban minden relatív?

2014. január 27., hétfő

Hideg van

Egész meglepő dolog, hogy hideg van, méghozzá farkasordító. Azaz a hőmérő higanyszála bőven nulla fok alatt tartózkodik, azaz csak tartózkodna, ha be nem tiltották volna a higanyos hőmérőket az egészségi ártalmakra hivatkozva. A higany ugyanis mérgező - bár ha azt vesszük, negyvensok évem alatt egyszer törtem csak el hőmérőt és mókás dolog volt üldözni a higanycseppeket, mire meg tudtam őket fogni. Persze tudom, kénport kellett volna rászórni, de az részben elvette volna az élvezetet, részben meg nem készültem hőmérő eltörésre, így nem készítettem be kénport magam mellé. De ennek a mostani hideg szempontjából nincs is igazán nagy jelentősége. Tény és való, hogy elkényeztetett az időjárás. Sok helyen virágba borultak a fák, most meg minden átmenet nélkül olyan mínusz tízek vannak, mint a pinty. Mintha a természet kiesős székfoglalósat tartana, hirtelen elkiáltva magát, hogy most és nem mindenkinek jut persze szék. Akik azt hitték, hogy a tavasz az, amikor meleg van, azok tévedtek, így a sietős gyümölcsfáknak is a kezére lett csapva. Naponta könyörögtem a fáimnak ezért, hogy ne dőljenek be a marketingnek, de úgy tűnik hallgattak rám és mivel a macska bejár a füge téli borítása alá aludni éjszakára, így legalább biztosan tudom, hogy a tő nem fog lefagyni. A többi meg úgyis kiderül..

2014. január 26., vasárnap

Hahó!

Annak idején Kádár János mondta volt az azóta szállóigévé lett szavakat - A krumplileves, az legyen krumplileves! Ha magunktól elvárhatjuk azt, hogy a dolgokat nevezzük a nevén, vagy a néven nevezett dolgok legyenek azok amilyen névvel hívtuk is őket, akkor ezt mástól is megtehetjük. Így például a természettől vagy az időjárástól. Tegnap, mikor lefekvéshez készülődve a macskát akolbólintottam ki a lakásból, láttam, hogy gyengéden szállingózni kezdett a hó. Nem igazán hiányzott, de nem lettem megkérdezve a dologról, döntési jogköröm és felelősségem ebben a kérdésben sincs, szóval éltem a nyugtázási jogkörömmel. Reggelre egyenletes, negyedmilliméter vastag szőnyeg fedte a kertet. Ezt nagyítóval kellett megállapítanom, mert szabad szemmel nem volt rendesen értékelhető az eredmény. Ha hó, akkor legyen rendes hó! Ennek így semmi értelme sincs, még akkor sem, ha elmondhatjuk, hogy ez az idei tél első hava.

2014. január 24., péntek

Sózzunk

Jut eszembe, egyre szükségszerűbb lett a só. Persze felhívták a figyelmet arra, hogy aki felsózza maga előtt a járdát és ehhez sót használ, azt ott a helyszínen szénné fogják büntetni, mert ez a cselekedet súlyos természetkárosítás, hiszen a só méreg. Ami egyfelől persze igaz, gondolom a közteresek is ábrándozva pisloghatnak az Adrián a tengerre, hogy mennyi helyszíni bírságot lehetne itt kiszabni a part sózása miatt, de igazán egy tegnapi hír miatt dobta le az agyam a láncot. A közútkezelő - noha nem is esett még a hó szinte sehol - preventíve felsózta a közlekedési utakat. Előre, ahogy kell. Nyilván, mire esik a hó, a leszórt anyagot lejárja az útról a forgalom, illetve az ő sójuk nem rongálja a környezetet, hisz az a só a jó só. Amit az állampolgár szór ki a jégre, hogy senki se törje össze magát a járdán, illetve ne büntessék meg a csúszós út miatt - na az a rossz só. Erre mondják azt, hogy szépek lehetünk, de okosak nem..

2014. január 23., csütörtök

Repülősdi

A minap hallottam egy előadáson és gondoltam, hogy megosztanám az ott tudomásomra jutott igét a repülőterekről. Sokaknak talán nem evidens, ha repülős filmekben azt hallja, hogy leszállás a 13-as, vagy 18-as pályára. Régebben bennem is szöget ütött a gondolat, hogy például Ferihegyen nem lehet fizikailag olyan sok pálya - de túl sokat nem zavart a dolog és hamar túl is tettem magam a nyilvánvaló lehetetlenségen. Aztán már kiderült a turpisság, ugyanis ezek a számok nem egyszerű sorszámok, ahogy azt a közönséges halandó gondolná, hanem a leszállópálya irányát jelzik a pilótának, ráadásul úgy, hogy a tényleges irányt (Ahol a 0, azaz a 360 fok  - észak) elosztják tízzel és ez az a bizonyos szám. Tehát a 13-as pálya iránya 130 fok és mivel egy pályának rendszerint két vége van, azaz a másik fele felől is le lehet rá szállni, ahhoz egy 180 fokkal eltérő számpár tartozik. Tehát a 13-as pálya (130 fok) párja a 31-es (130+180 fok). Furcsa mód a 13-as számnak nincs jelentősége a repülésben, viszont az észak-déli pályairánynál nem használják a 00 számot, azt bizonyos ajtókra írják csak fel. Helyette a 36 - 18 pályaszámok a nyerők. Nem mondom, hogy ezzel a hírrel most megváltottam a világot, de talán kevésbé halunk meg hülyén és ez egy számomra megfelelőnek tűnő cél lehet..

Elveszett barátok napja

Azt hiszem alapítok egy ünnepet. Tulajdonképpen nem is ünnep, inkább egy emléknap. Az ötlet gazdája tulajdonképpen Csipike, a rendkívüli világéjszaka eszméjével, de a jó ötletek mindenképpen felkarolandóak és továbbgondolandóak, illetve tetszőlegesen átalakíthatóak. Embereket ismerek meg, sokszor évekig beszélünk egymással, aztán egyszer csak, néha minden előjel nélkül eltűnnek. Sokszor ezt konfliktus előzi meg, de van amikor nem vagy én nem veszem észre, de ez van. Az ember eltűnik, a kapcsolat megszakad és soha többé nem kerül elő. Csodálom őket, hogy tudnak valamit így lezárni, mintha becsuknának egy könyvet és vége lenne mindennek. Felteszik a polcra, a többi porosodó öreg kötet mellé, és soha többet nem veszik elő, arról is elfelejtkezve, hogy volt ilyen egyáltalán, nem hogy még olvastak is belőle. Ezért gondoltam az emléknapot, hogy legyen egy olyan nap, amikor hivatalosan is emlékezni lehet rájuk. Persze ez rajtam nem segít, hisz én sokkal többet gondolok rájuk évi egy napnál, de ha meg kell adni a módját, akkor meg kell adni. Kell az a nap és kész! Először úgy gondoltam, hogy az elfelejtett barátok napja lenne a hiteles megfogalmazás, aztán rájöttem, hogy ez pont az ellenkező értelmű lenne a szándékkal, hisz úgy tűnhetne, mintha én felejtettem volna el őket. Így jutott eszembe a frappánsabb - elveszett barátok napja - ami mégiscsak közelebb áll a valósághoz. Hogy melyik legyen a nap? Úgy döntöttem, hogy önkényesen a január 21.-ét választom, hisz az még üres a naptárban. Bele is írom rögtön, hogy nehogy elfelejtsem..

2014. január 22., szerda

Rosszkor születni

A születési idő meghatározó lehet, bár többnyire az ember nem tehet róla. Egyesek szerint már abban a pillanatban, amikor kidugja a fejét és az első öntudatlan hangokat kiadja magából, az egész élete előre kódolva van, és ez az élet leírható bizonyos bolygók helyzetéből. Leszögezném, hogy nem hiszek a horoszkópokban és egyelőre más hitekben sem. Persze megnyugvást adhat embereknek az, hogy rendeltetve vagyunk egy adott feladatra, illetve az, amit végzünk nem pusztába kiáltott szó csupán és a fejlődés igazából valami cél érdekében , valami nagy dologért történik, nem pedig 46 ivari kromoszóma tetszőleges sorrendű változatának előállítása érdekében zajlik. Ha igaz lenne a horoszkóposdi, akkor az azt jelentené, hogy tizenkét alaptípusú ember szaladgálna csak a világban, ha belevesszük az ascendenseket is, akkor még tizenkettőször annyi, ami perecből egy elég nagy szám, de emberből elég kevés. Annak idején, amikor még azt hittem, hogy az állatövi jegyeknek van valami jelentősége, kerestem a hasonló jegyben születetteket azért, hogy velük biztosan jobban meg fogom érteni magam, hisz olyannak kell lenniük, mint én vagyok. De a nagy felfedezéseket mindig nagy kiábrándulások szokták követni. Mindnyájan mások vagyunk, sokszor semmi közöset nem tudtam felfedezni olyan emberekben, akikkel papíron sok közös dolgunknak kellett volna lennie. Mi az egészben a csattanó? Tulajdonképpen csak annyi, hogy ezzel együtt is lehet rosszkor születni és nekem is kétségeim vannak. Vajon más ember lennék, ha egy hideg téli napon jövök inkább a világra?

Gyerekvárás

Sok embernek a gyerek érkezése a legnagyobb ünnep az életében. A gyerek ugyanis alapvetően jó és mi formáljuk a magunk képére vagy éppen a magunk képe ellen. Minden igyekezetünk ellenére aztán mégis olyan lesz amilyen, esszenciája a sok jónak és rossznak amit tőlünk kapott vagy látott. Épp ezért a gyerekvárás jó dolog. A kezdőknek ez még kilenc hónapig tart és még azt sem tudhatják biztosan, hogy fiú érkezik-e vagy kislány. A tapasztaltabbak - ide sorolom magam is - kevesebb mint egy hét után megkapják a várva várt gyereket, akiről biztosan tudnak már pár kompromittáló dolgot. Még egy hete sem ment el síelni, de máris nagyon várjuk haza. A gyerekvárás öröme a megérkezés, amikor magunkhoz szoríthatjuk és amit ő kellően utálni fog. De majd ha apa lesz és gyereket vár, megértheti ő is..

2014. január 21., kedd

Bizonyos napok

Vannak bizonyos napok. Olyan napok, amikor az ember már előre érzi, hogy nem kellene felkelnie. Sokkal jobb lenne, ha inkább ágyban maradna, vízszintesen és lehetőleg mozdulatlanul, hogy minél kevesebb kárt okozzon. De ő nem marad így, hanem felkel ezzel megállíthatatlan lavinát indítva el. A dolgok innentől kezdve nem úgy működnek, ahogy kellene, aminek le kéne esnie, az dacol még a gravitációval is és ott marad ahol volt, aminek inkább a helyén kellene lennie, az orvul leesik, ha törékeny, akkor még el is törik, sőt, ha lehetőség van a tárgyak rosszindulatának kifejezésére, akkor előtte még a nagylábujjunk körmét is útba ejti, nyolc napon túl gyógyuló sérülést szerez. Ezek azok a napok, amikor az ember véletlenül lelöki a kaktuszt és ez az a nap, amikor megpróbálja elkapni, hogy ne törjön össze a cserép vagy a kaspó. A mai nap szerencsére nem ilyen nap - de lehetne akár ez is. A mai nap olyan nap, hogy bár nem törik el semmi, nem lesz lila a nagylábujj, mégsem sikerülnek úgy a dolgok, ahogy szeretném. Vannak dolgok, amik jobban fájnak mint egy lábujj, és lassabban is gyógyulnak - ha gyógyulnak egyáltalán. Na, ez pont egy ilyen nap - azt hiszem.

Elveszíteni

Furcsa. Olyasmit is el lehet veszíteni, ami tulajdonképpen sosem volt az enyém
és ez a dolog legalább annyira rossz, mintha a tulajdonomban lett volna. Vajon
meg lehet újra találni vagy ez hiú ábránd csupán?

2014. január 20., hétfő

Nincs kedve

Ma vonattal utaztam. A hír régebben korántsem volt ennyire hírértékű, hisz naponta előfordult, azonban mára egyértelműen nóvummá vált. A történet egyszerű és rövid, bár szerintem tanulsága azért van. Az előttem lévő ülésen valaki, talán egy nagymama ottfelejtette a sapkáját. Ráülhetett és amikor felkelt, már nem volt erre figyelme, így ott maradt az ülésen. Hagytam már ott dolgot vonaton, ami szerencsésen meglett így semmiképpen nem akartam elfordítani a fejem és másvalaki problémájaként értelmezni ezt. Így, amikor arra járt a kalauz, szóltam neki. A vonaton nem volt zsúfoltság, a fülke fele lehetett csak nagy jóindulattal tele, de a kalauz válasza meglepett. Azt mondta, hogy ez egy esemény, neki erről jegyzőkönyvet kellene felvennie és most nincs kedve dolgozni ezzel, a sapkát meg feldobta a kalaptartóra, hogy majd a takarítók begyűjtik és talán leadják a végállomáson. Leszálláskor még összefutottunk, amikor is megköszönte, hogy szóltam neki. Ezzel kapcsolatban merült fel bennem két kérdés/felvetés. Az egyik az, hogy a számítástechnika korában, amikor minden kalauz számítógéppel mászkál, miért olyan bonyolult - ha a MÁV ragaszkodik a jegyzőkönyvhöz - a gépen kitölteni egy jegyzőkönyvet pár gombnyomással? A másik, hogy tulajdonképpen milyen jó is a vasútnál dolgozni, ugyanis ott az ember maga dönti el azt, hogy épp van kedve dolgozni vagy sem - munkaidőben..

2014. január 19., vasárnap

Hmmm

Politika lesz, úgyhogy innentől csak az olvasson, aki bírja. Gondoltam szólok előre, ne érjen senkit meglepetés. Bámulatos az, hogy egy viszonylag szilárd politikai rajongótábor, hogyan fordít a nézetein pillanatok alatt, attól sem zavartatva magát, hogy fél évvel ezelőtt miért tüntetett. Itt van ez az orosz ügy. Miniszterelnökünk, ki tudja milyen indíttatásból, ki tudja milyen szakértők javaslatára megkötött, egy olyan szerződést, ami egy emberöltőre súlyosan eladósítja az országunkat és mellette még meg sem ismerhetjük azt, hogy mi alapján döntött emígy. Az ember, akinek pár évvel ezelőtt egy mobiltelefon megoldhatatlan kihívást jelent, hirtelen atom- és energiapolitikai szakértővé küzdötte fel magát és egy olyan iparban akar hatalmas, erőnkön felül álló beruházást, amit éppen mostanában - szintén rendeleti úton, épp tönkretenni igyekszik. A rajongótábor pedig beállt a zászló alá, az eddigi orosz gyarmatosítók hirtelen rosszból jófiúk lettek, az IMF vad elnyomó, akitől alacsony kamatra ugyan, de borzasztó áldozatok mellett vettünk fel kölcsönt, az orosz kölcsönt meg úgy kommunikálják, mint egy égi adományt, amit szinte ki sem kell fizetnünk. Nem értem ezeket az embereket és ugyanakkor irigylem is őket. Engem évekig bánt egy rosszul megfogalmazott gondolatom vagy tettem, ők a legnagyobb nyugalommal tudnak skandálni és legfőképp érvelni valami mellett, amiről hetekkel ezelőtt még egészen mást gondoltak..

2014. január 17., péntek

Öröm a köbön

Az egyik árverési oldalon licitáltam valamire, ami a fogamat szívva, de nekem megért volna egy bizonyos összeget. A dolog kérdéses volt, hiszen biztosan csak annyi volt róla tudható, hogy rossz, és adtam rá esélyt, hogy nekem sem sikerül megjavítanom. Úgyhogy végül ostoroztam magam amiatt, hogy győztem a licitversenyben, de aztán rábeszéltem magam, hogy egye fene, ha nekem ütik le, elviszem. Ritka holmi, még úgy is érhet valamennyit, ha nem jó. El is felejtkeztem a dologról, az égiek kezébe téve a tárgy sorsát. Másnap rögtön kaptam reggel egy halom levelet, hogy túllicitáltak és ráadásul nem is nyertem. Megnéztem a lezárt árverést és az általam fogcsikorgatást kiváltó ár négyszeresét érte el a licit, úgyhogy ennyiért biztosan nem kellett volna - így nagy követ gördített le a szívemről az, aki végül megnyerte a dolgot. Azt hiszem ennyire még sosem örültem annak, hogy nem nyertem meg egy árverést.

Vérkép

Mint a tegnapi postomban megírtam, voltam laborban és csináltattam egy vérképet, hogy hátha kiderül belőle valami. Persze nem nekem, mert nekem vadul kínai az egész, de az orvosom biztosan jól szórakozik vele. Ilyenkor azért feltámad az emberben a kíváncsiság, főleg mióta az eredményre ráírják a tól-ig értékeket, sőt előzékenyen megjelölik, mi nem fér bele abba a határértékbe, amit normálisnak tartanak. Az egyén persze kombinál, hisz a hazai egészségügyi rendszerben aki nem tudja magát megfelelően diagnosztizálni, azt leteremti az orvos, sőt még bele is pusztulhat egy ilyen hibába - szóval előkaptam a netet és vérképmagyarázó oldalakon kutattam a titokzatos rövidítések után. Kiderült olyan, amit már régóta tudok - itt a nem normális érték nekem normális, és olyan is, ami meglepett. Volt olyan határérték amiről úgy tűnik nincs konszenzus, ugyanis a papíron nem fértem bele, de a neten meg igen - itt nyilván a számomra kedvezőbbet fogadom el - tehát ez is normális, a maradékból meg megállapítottam, hogy tífuszom van, kolerám, máj- és veseelégtelenségem, esetleg egy kis leprám. Mindezt persze eredményezheti az is, hogy szép nagyra nőttem, kicsit túlsúlyos vagyok, de esetleg más eredményével cserélték össze az enyémet. Mindenesetre azt hiszem egy kicsivel több mozgás amúgy sem fog ártani, de jöjjön aminek jönnie kell..

2014. január 16., csütörtök

Egy lépés előre

Egy lépés előre, kettő hátra. Tegnap voltam vérvételen, mert időszerű volt már. Mondhatnám, hogy azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem alvadt-e belém a lé a marha nagy nyugalomban, de részben nem tette, részben meg nem is mondanám - lévén az utóbbi idő meglehetősen strapás  - munka szempontjából. Azt hittem, hogy hatalmas tömeg lesz - ehhez képest, bár nem unatkoztunk, de láttam itt már több népet is. (Ebből következne az, hogy az embereknek már vérvételre sem telik, inkább megeszik otthon hagymásan, pörköltnek?) Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, megdöbbentem a fejlődésen, hogy a leletet hajlandóak e-mail útján is elküldeni, nem kell külön szabadságot kivenni amiatt, hogy az ember az eredményeket, szintén hosszú sorállás után megkaphassa. Viszont eddig csak sorszámot kellett kérni és odabent adminisztráltak, most a sorszámkérés után az adminisztráció is hív a számmal, de ez nincs sehova kiírva és a legtöbb embernek fogalma sincs róla. A jóindulatú betegek egymást tájékoztatják, aki meg épp kimarad ebből az így járt. Arról nem is szólva, hogy az e-mailban küldést külön nyomtatványon kellett kérni, amiért újra sorba kellett állni. A lelet délután valóban megjött - szóval öröm és boldogság. Csak épp azt nem értem, hogy ha véletlenül történik valami jó egy egészségügyi szolgáltatásban, akkor azt miért kell valami rosszal kompenzálni? Miért kell ez egy előre lépés után az a másik kettő hátra?

2014. január 15., szerda

Nyelvtannáci

Nyelvtannácinak azt nevezik, aki egy internetes posztnál ha a tartalomba nem tud, a helyesírásba köt bele. Többnyire igaza van, de van amikor nem - mindenesetre a szónak negatív felhangjai vannak. Most láttam, hogy ki volt írva a büfénk ajtajára az, hogy szombaton is nyitva lessz. - így, nemes egyszerűséggel. Felnőtt emberek általában meg szoktak sértődni azon, ha a helyesírásukat kritika éri, ezért úgy döntöttem nem szólok érte. Viszont épp az előbb festettem le a fölösleges 'S' betűt hibajavítóval. Remélem ez nem náciság még..
 

2014. január 14., kedd

Hemüveg

Szemüvegesnek lenni nem is annyira egyszerű. Persze viselhetnék kontaktlencsét is, de az olyan, mint Maria Antoinette híres mondása a kenyérről és a kalácsról. Azzal együtt, hogy a kontaktlencsekészletek negyedévenkénti megvásárlását a hiúság adójának tartom, még valami berögzött idegenkedés van bennem amiatt, hogy nyúlkáljak a saját szememben. Szóval marad a szemüveg. Épp elég bajom van így is, ráadásul a legnagyobb az, hogy javul a szemem. Persze ezt nem lineárisan teszi, tehát nem lesz a kor előrehaladtával mind kisebb és kisebb szemüvegre igényem, hanem, inkább a vásárlásra kerülő szemüvegek száma növekszik vagy a csiszolandó lencsék bonyolultsága. Eddig bőven elegendő volt egy üveg, amivel közel és távol egyaránt éles képet láthattam, mostanra azonban ami távolra jó, azzal közel nem látok élesen, sőt, félközelre is más kell. Finom munkákhoz szinte már nem is kell, olvasáshoz olvasószemüveg, munkához munkaszemüveg, távollátáshoz távollátó vagy mindezek helyett minimum két progresszív szemüveg - természetesen aranyáron. Még jó, hogy nincs házam, mert akkor vehetnék fel jelzálogot rá..

2014. január 13., hétfő

Belem

Belem egyre nagyobb. Ami nem lenne baj, ha a brazíliai várost vesszük alapul, ami Brazília északi részén lévő Para szövetségi állam fővárosa. Annak idején Molnár Gábor útleírásából ismerős a hely és szükségszerű a növekedése, hisz minden szépül, épül és fejlődik arrafelé is. Bár az amazóniai esőerdők ezzel párhuzamos pusztulása és pusztítása nem jó hír, de valljuk be, sok mindent nem tehetünk az erdő védelmében, hisz a saját erdeinket se tudjuk megóvni és hát a dzsungel sokkal messzebb van mint mondjuk a Bakony, tehát egy távoli város növekedése és a mi létünk szinte teljesen független egymástól. Szóval a növekedés szükségszerű és nem megállítható. Ami viszont sokkal jobban zavar, a saját belem mérete, amit reggelente szemlélhetek a tükörből. A párhuzamok zavarnak a nagyvárossal, pedig itt a szükségszerűség nem annyira kötött és igényelt mint egy település bővülésénél. Magam ellenérdekelt vagyok a fejlődésben, hisz távoli terveimben nem szerepelt a ruhatáram felbővítése - ráadásul nem is átvitt, hanem szó szerinti értelemben véve. Gyakorlatokat is végzek ennek érdekében, de egyelőre se látványban, sem pedig a súlymérésnél nem látom, hogy bármi is változna. Lehet, hogy a folyamatok a mélyben zajlanak és a felszínre még nem értek el, hogy ott látványos eredményekben nyilvánuljanak meg? Azt hiszem csak ebben reménykedhetek..

2014. január 12., vasárnap

Jó érzés

Az ember mindig örül, ha valamit megtud a saját olvasóiról, de főleg az a szívet melengető érzés, ha kiderül, hogy épp a saját kölke az, aki olvassa azt, amit ír. Márpedig szinte bizonyosan ez a helyzet, hiszen a gyermek, a tegnapi, anyjával történt vásárlás során hazaállított az eddig hiába keresett cukorkával, ami olyan nagyon szükséges számomra az autóvezetéshez. Olvasta a panaszomat, hogy a környéken sehol nem lelem, most látott és az eszébe jutottam. Azt hiszem ez az igazi szeretet és ez olyan jó érzés.

2014. január 9., csütörtök

Nehéz dolgok

Vannak nehéz és nehezebb munkák, sőt vannak kifejezetten kellemetlenek vagy veszélyesek. Nem felhőtlen az élete egy Bering tengeri rákhalásznak vagy egy tűzoltónak, esetleg egy acélgyári munkásnak. Vannak olyan állások is, ahol nem a fizikai megterhelés nagy, hanem a szellemi. A szabadidő eltöltésében is hasonló a helyzet. Nyilván egy sakkozó jóval kevésbé lesz izomlázas, mint egy maratonra készülő hosszútávfutó. Relációs jeleket tenni tehát a sportok vagy az elfoglaltságok közé, alapvetően értelmetlennek tűnik, hisz ki a nagyobb sportoló vajon, Kaszparov vagy Hillary? Eldönthetetlen kérdés, kár is ilyesmin vitázni. Azonban mégis teszek egy kivételt. Szerintem a világ legnehezebb dolga elfogadni a másikat olyannak amilyen. Ez ugyan elsőre nem tűnik se sportnak, se szakmának, mégis sokaknak kellene, (sőt talán mindenkinek!) ezzel foglalkozni, de a legtöbb ember el sem kezdi vagy az elején feladja. A fogadjatok el olyannak amilyen vagyok! - azonnal felmerül, de a kölcsönösség ki van zárva. Szóval, a hegymászók élete sem puszta kéjhömpöly, hisz le kell győzniük a természetet és a testük fáradtságát, de aki el akarja fogadni a másikat olyannak amilyen, saját magát kell legyőznie. Azt hiszem ennél nincs is nehezebb dolog a világon..

2014. január 8., szerda

Köd van

Köd van az egész országban. Ilyenkor, az autósok egy jelentős része, mintegy önigazolásként szereti kisütni a hátsó ködzárófényével a mögötte haladók szemét még akkor is, amikor a kocsik sűrű, tömött sorokban közlekednek. Ez a fény, legalább olyan erős mint a féklámpa és eléggé bántó is és ugye a gépkocsivezető mondhatja azt, hogy ő csak óvatos és különben is köd van! Mikor használjon ködlámpát, ha amúgy egész évben csak ilyenkor van köd? Persze, amikor szóvá teszik ezt, akkor jön a válasz, hogy ő nem fog figyelni arra, hogy ki mikor jön mögötte, hogy majd kapcsolgassa a fényt ezek szerint. Eddig azt hittem, hogy a vezetés folyamatos figyelésből áll, éberen kémleljük a környezetünket, kapcsolókat működtetünk, pedálokat nyomkodunk és tekerentyűket tekergetünk. Ezen cselekmények összességét nevezzük eztán vezetésnek. De egyes emberek ezt nyilván másképp gondolják, mert szerintük a vezetés abból áll, hogy beülnek, indítanak, bekapcsolják az összes kapcsolót, amit csak akkor kapcsolnak majd ki, ha megállnak. Szerencse, hogy egyelőre még a kormányt hajlandóak tekerni, mert milyen dolog már, hogy ide-oda kell azt a vackot tekerni, meg figyelni azt, hogy merre is megy az út? Pedig mehetnének egyenesen, tökön, paszulyon keresztül is..

Barátom barátja

Azt hiszem már végérvényesen bebizonyosodott, hogy rétegízlésem van. Éspedig a jelek szerint egy szűk rétegé. Ha elfogadjuk axiómaként azt, hogy a barátom barátja szükségszerűen az én barátom is, akkor bár nem szeretem a halat, de a halász mégis a barátom. Ez látszólag ellentmondás csak. De hogy jön ez a rétegízléshez? Tegnap egész este egy zacskó fishermen friends mentolos cukrot hajkurásztam. Se a spar-ban, se a cba-ban nem kaptam belőle, de még a benzinkúton sem sikerült szert tennem rá. Egész egyszerűen nincs, noha a pocket coffe bonbon, ami szintén nagy kedvencem, viszont kapható volt. Így hiába tudhatom a jó ismerőseim között a halász, az ő barátjával, aki eleve az én barátom is volt, nem találkozhattam. Nem tudom mi lesz így velem, egy világ omlott össze bennem.

2014. január 6., hétfő

Fáradtság ajándékba

Karácsonyra többek között egy vezetéstechnikai tréningen való szereplést kaptam. A meghívás mint tanulónak és nem mint instruktornak szólt. Noha a legtöbb ember meglehetősen biztos képpel és kézzel megy el ilyen rendezvényre, hisz mögötte áll a többnyire balesetek nélkül levezetett többszázezer  kilométer, már az első pálya is letörli, vagy épp ráragasztja az ember képére a bárgyú vigyort. A zsámbéki pálya vizes műgyanta felülete ugyanis jobban csúszik mint az a jég, ami az önkormányzatunk szerint tiszta és letakarított útfelület, így a megszokásból vezetőt könnyen érheti meglepetés, főleg, ha még provokálják is. Szerencsére a tanpályán büntetlenül ki lehet csúszni és meg lehet pördülni, ahogy nekem is több ízben sikerült. Noha a legnagyobb munkát az autó és a fizika végzi, nem is gondolná az ember, hogy mennyire fárasztó egy ilyen délután, amíg ki nem próbálta. Ajánlom mindenkinek!

Olgahiány

Sajnos magam vagyok kénytelen bizonyos dolgokat megtenni, mert a mondás is így szól: - Magad uram, ha Olgád nincsen! így tegnap például sütésre adtam a fejem, noha távol áll tőlem a dolog és nem is igazán szeretem. A főzésben kiélhetem a kreativitásom, mert ha megváltoztatom az összetevők arányát, az étel íze változik meg. A süteménynél azonban másképp van, ott a recepttől való eltérés nem új ízt, hanem selejtet fog eredményezni. Tehát a leirat betartása fontos, ugyanakkor bármikor előfordulhat az, hogy egy nyomdahiba vagy elfelejtett technikai bravúr miatt a késztermék mégsem lesz olyan, mint a fotón szereplő. Sőt, nyomokban sem. Az élet nem tolerálja a próbálkozást - bár elsőre jó ötletnek tűnt a sütőpapír a tepsibe, mert így egyből kijött a süti belőle, de viszont cserébe nem tudtam leszedni maradéktalanul az édesség aljáról, szinte összelényegült vele. Nem tudom, hogy mennyire erénye ez a receptnek, de megkóstoltam egy olyan részt, ahol rajta volt a sütőpapír és azt, ahol nem és alig elhanyagolható a különbség. Némileg még aggaszt az elfogyasztott sütőpapír nem ismert élettani hatása, de ha túlélem a hetet bélcsavarodás nélkül, nagy baj nem lehet. Azért lehet, hogy inkább mégiscsak kellene egy Olga, aki még sütni is tud..

2014. január 3., péntek

Új alapok

Azt hiszem új alapokra kell helyeznem az emberekkel való kapcsolatomat idén. Az, ahogy ezt próbáltam eddig intézni, nem igazán volt működőképes és egyelőre ötletem sincs, hogy mit kellene változtatni rajta, ugyanakkor a jeleket kezdem érzékelni. Olyan jeleket, amik nem igazán tetszenek, de nincs mit tenni. Ha hátra nem lehet, akkor előre kell mozdulni, még ha nem is tudom, merre van az előre. Alapcsere kell, bár nehéz lesz, ha már rajta áll a ház..

2014. január 2., csütörtök

Milyen nő az ilyen?

Ismerős ismerősének az ismerőse - szóval egyáltalán nem szempont az, hogy kicsoda, mindenesetre van egy nagyobb fia, aki nővel él együtt. Nem kis kihívás - lássuk be, de vannak akik még szeretik az extrém dolgokat. Főleg a fiatalok közül. Szóval visszajutott a hírkapcsolati hálózaton az, hogy a barátnő, szívesen venné, ha a fiú tudna főzni - ugyanis, ő nyilvánvalóan nem. Manapság egész generációk nőnek fel a nők közül úgy, hogy nem tudnak főzni, sőt, egy házban még a konyhát sem találják meg, ha szabadon engedik őket vezető nélkül a lakásban. Nem mintha ez előfeltétel lenne, de ha a tradicionális családmodellt vesszük, ott a férfi férfias dolgokat tesz, úgy mint fát vág, disznót öl és belerúg a macskába, a nő pedig vezeti a háztartást, főz, varr, kertet művel. Szigorúan konyhakertet, mert a földművelés felelőssége már a pasié. A gyerekek meg összevissza szaladgálnak és mindent összekennek sárral. Leginkább egymást. Ebből persze a nosztalgiára szánt népies falvédőkön kívül már a már nem maradt semmi. A nők nem főznek, a varrásról fogalmuk sincs, a kert meg arra a pár ikeás műnövényre korlátozódik, ami a fürdőt díszíti. Szóval a nők joggal várják el, hogy valaki főzzön odahaza. - Na de milyen nő az ilyen?  - teszi fel egy öntudatára még büszke nő a családban? Milyen nő az, aki nem főz, de elvárná, hogy a pasi meg tudjon? - Nos azt hiszem megfejtettem a mindenkiben ott motoszkáló kérdést. Valószínűleg - éhes.

Meglepő

Meglepő, hogy lassan négy éve leírt gondolataimban mennyi hasonlóság van azzal, amit most érzek. Épp 2010-ben írtam le ezeket a dolgokat és olyan - egy esetet leszámítva, mintha most ebben a szent pillanatban vetettem volna papírra. Ennyire hasonló lenne az életem  vagy pont ennyire nem történik velem semmi sem négy év alatt? A fene se tudja, de egyik sem hangzik igazán jól..