2019. május 22., szerda

Halálcsapda

Jut eszembe arról, hogy milyen szép is az időjárás errefelé, mert az ebéd utáni sétánkat - raktárkör - le kellett rövidíteni, mert rákezdett zuhogni az eső. Persze az intenzív csapadéknak hála most is eláztam, de korántsem annyira sikerült mint pénteken és megvolt az a mindenképpen pozitívnak tekinthető eredménye, hogy miután bejöttem, meg tudtam törülközni a klotyóban kéztörlővel és nem kellett tökig csuromvizesen a kocsiban megszáradnom, vezetés közben. Szóval vallak még jobb pillanataim. A dolog úgy kezdődött, hogy tettem egy könnyelmű ígéretet a nejnek, hogy hazafelé megállunk Velencében egy outletben, mert hova járjon az ember outletbe, ha ugye itthon a dolgot amúgy rühelli, mint varjú a rohadt tököt. Na de az ember feleségének is örülnie kell, én meg összeszorítom a fogam és tűrök. Ilyenkor jókat szoktam aludni a kocsiban, vagy elolvasok egy könyvet félig, vagy akár teljes egészében is, de most problémát jelentett némi biológiai jellegű alhasi, félállati sürgetés, így követtem a nőt a plázába. Más akkor változó intenzitással szemergett, de az vállalható volt. Így persze nem vittem magammal se kalapot, se ernyőt. Utóbbi súlyos, sőt végzetes hibának bizonyult, de akkor ez még nem látszott. Preventíve adtam egy pmr rádiót a nejnek, hogy ne vesszen el, majd szabadon engedtem azzal, hogy egy óra múlva elindul az autó, akár benne ül, akár nem. Gondoltam, hogy most majd szépen visszasunnyogok a kocsiba, a dolgomra. Ekkor persze elkezdett irgalmatlan módon ömleni az eső és - ilyen még nem történt velem eddig soha - tökéletesen elveszítettem a térérzékelésemet. A tök ugyanolyan terek és boltok teljesen összezavartak. Az égieket is igénybe vettem kínomban, egész jó térkép van a dologról a maps-on, de a telefont csak az árkádok alatt vehettem elő, mert nem volt hozzá búvártok én meg árkádról árkádra rohangáltam, de nem jutottam el a kocsiig. Egész egyszerűen csapdába estem! Ekkor megszólalt a rádió és bejelentkezett a nej is, akinek volt egy fél ernyője, ami alá be tudtuk dugni a fejünket és így végül kettesben megtaláltuk a parkolót és az abban álló autónkat. Persze úgy néztünk ki, mint akik frissen másztak ki a medencéből, de volt időnk párologni egész a szlovén határig, ahova így egész szárazon sikerült belépni. Tanulság? Na az nincs. Legközelebb viszek magammal ciántablettát, ha újra elvesznék egy outletben, hogy megkíméljem magam a szenvedéstől..

2019. május 10., péntek

Üzenjük Brüsszelnek!

Új választás jön és már megint elkezdődött az üzengetés. Persze megint abból a bátor fajtából, amikor a faluszélén lakó Pista bácsi beleordibál az éjszakába, hogy majd ha átmegy a szomszéd faluba, hogy beolvas majd a Márinak, mert kikosarazta őt. A szomszéd faluban járva viszont már korántsem akkora a bátorsága, de otthon milyen jó arra gondolni, hogy milyen bátrak vagyunk itt mi magunkban! A személyes meglátásom az ügyben az, hogy ha nagyobb golyóink lennének annál, amik jelenleg vannak (vagy nincsenek) akkor nem üzengetni kellene nekik innen a nagy magyar sötétségből, hanem kimenni hozzájuk, megkeresni ezt a Brüsszelt és belemondani az arcába. Pont úgy, mint férfi a férfinek tenné. Amúgy ez az egész annyira hiábavaló és unalmas..

2019. május 6., hétfő

Szürreális élmények

A közeli Horvátországban, ami elvileg egy Európai Uniós tagállam. Történt, hogy a legutóbbi kirándulásunkon konvojban haladtunk az autópályán, több kevesebb sikerrel. A buzet-i starthelyre tartottunk és a felvezetőautót a túravezetőnk vezette, mi pedig követtük, ahogy tudtuk. Nem tudom, hogy hogyan került elénk egy másik autó, alapvetően sosem zavart az ilyesmi, mert amíg látom (vagy tudom, hogy merre kell menni) az előttem lévőt, addig azzal nincsen nagy gond. Az sem volt furcsa, hogy a díjfizető kapunál félreáll, gondoltam bevárja a többieket. Sőt még az sem, hogy a mögötte lévő kocsi is lehúzódik és szintén megáll. Egy horvát, magánrendszámos autó - ilyet is láttunk már. De szinte meg sem állt az autó, már szállt ki belőle egy ember és ment a felvezetőkocsihoz. A vezető is kiszállt és szemmel láthatóan nehezményezte azt, hogy mi is ott vagyunk. Mindenáron el akart hajtani bennünket, én meg próbáltam azt kommunikálni, hogy együtt vagyunk. Gondoltam, hogy ha rendőri intézkedés is lesz, akkor is legfeljebb megvárjuk, aztán együtt indulunk tovább. Nem ez történt. A pali egyre jobban belelovalta magát a dologba, egyre hangosabban és ellentmondást nem tűrően üvöltözött horvátul, amiből persze egy szót sem értettem, majd elővett egy, a nyakában lógó jelvényt és felmutatta, de az nem volt annyira meggyőző szerinte sem, ezért láthatóvá tette azt, hogy pisztoly van nála, majd rátette a kezét azzal az üzenettel, hogy használni is fogja. Ezen a ponton léptem le. Eddig békés helynek gondoltam Horvátországot, sosem hittem volna, hogy fegyverrel fognak fenyegetni úgy, hogy közben nem is csináltam semmit. Felmerült bennem az is, hogy talán nem akar tanúkat valamihez, amit csinálni akar. Szóval csak óvatosan az agresszív civilruhásokkal..
(Utólag derült ki, hogy a felvezetőautót és a benne ülőket sem büntették meg. Egy olyan üzenettel engedték tovább őket, hogy mondják meg a haverjuknak  [nekem], hogy ha megállítják őket, akkor nekik kell megállniuk, nem neki[/nekem]. Ezt a kijelentést senki sem tudta azóta sem értelmezni - nem csoda, hisz semmi értelme. De örülünk, mert senkit sem lőttek agyon félreértésekből kifolyólag.)