Belegondolva

Anyám hívott, hogy a szomszéd öreg házaspár hölgytagja meghalt. Rosszul jött ki a lépés, de úgy fest, hogy az élet nem mindig törekszik az igazságra. Pista bácsi meglehetősen rozzant volt mind agyilag és testileg is, a felesége látta el, aki ugyan mentálisan jól volt, de testileg nem volt rendben. Erre persze a teste vitte el, ott hagyva a szegény öreget magában. Mi lesz vele nem tudom, állítólag a lánya nem túl gondos a szüleivel kapcsolatban, de majdcsak kiderül mi lesz. Anyám próbált meg szervezkedni valamit, de nem hiszem, hogy lesz eredménye. Kétesélyes beleszólni más dolgába - hogy veszi ki magát a dolog? De erről jutott eszembe az élet igazságtalanságán kívül az is, hogy az ember, ha hozzá hasonló jó karban lévő emberek veszik körül, el is felejtkezik a halálról. A rossz mindig mással történik meg, minden távoli és elmosódott, az ember sosem gondol bele, hogy ezek a törvények rá ugyanúgy vonatkoznak. Az öcsém halálakor kellett rájönnöm arra, hogy én is az élet részese vagyok és én éreztem annyira fájdalmasnak mindent, amit más ugyanúgy távolról szemlélt. Mondhatni, mindenki homokba dugta a fejét azzal, hogy ez nem az ő gondja. Persze a kötelező köröket lefutottuk a sajnálat és részvét szavaival, de ezt a legtöbb ember csak úgy mondja, ahogy minden más kívánságot is. De ez az eset most megint figyelmeztetett. Mondhatni, az élet lova belémrúgott, amikor elment mellettem. Azt hiszem emlékeznem kell nekem is arra, hogy nem lehet kivonulni a világból. Azaz ki lehet, de csak így..