Gondolkodom

Tehát vagyok. Most, hogy az államosítás rémével ennyire bizonytalanná vált a munkahelyem jövője, többet gondolkodom a munkámon, mint amúgy azt normális körülmények között tenném. Azon túl, hogy szeretem azt, amit csinálok és éppen ezért rossz lenne elveszíteni ezt - főleg, mert nem tudom, hogy 46 évesen mégis mihez kezdhetnék ezzel a tudással - azon is gondolkodtam, hogy nem vagyok-e önző? Csak magamra gondolok ugyanis - kire is gondolhatnék másra? - de eszembe jutott, hogy eleink ugyanilyen létbizonytalanságban éltek és talán ugyanezt gondolhatták, amikor a történelem megtréfálta őket. Amikor kitelepítették, mert azt gondolták, hogy csak azért mert szorgalmasabbak, rögtön kulákok is, vagy amikor meg akarták védeni - a saját érdekében a szocialista nép haragjától. Ugyanúgy sötét és átláthatatlan lehetett a jövőjük, amikor előrepillantottak, ahelyett, amit elképzeltek maguknak, diófát, borozgatást, nyugodt nyugdíjaséveket. Aztán meg itt vagyunk és a puszta létünk a bizonyíték arra, hogy ők nem adták fel és mégis lett valami. Én meg itt nyavalygok. Hát ezért gondoltam arra, hogy ez mégiscsak valamiféle önzőség.