2014. november 28., péntek

Hat éve

Nosztalgikus megemlékezést tartok, mert észre sem vettem, de 6 éve írom ezt a blogot itt. Hosszas vajúdás után (és a helyzet elkényelmetlenedése miatt) váltottam ide a blogter-ről, de nem bántam meg. Noha a látogatottságom meredek zuhanásba kezdett, aki olvasni akar, itt is megtalál. Viszont ebből a nemes alkalomból elővettem egy pont 6 évvel ezelőtti írásomat és olyan, mintha tegnap írtam volna. Bár tegnap épp nem volt semmi könyökproblémám..

Határ

Mindennek van egy határa. A nyíltságnak és a prűdségnek is. Alapvetően nyílt embernek tartom magam, egész bensőséges dolgokról is el tudok beszélgetni korlátozás nélkül, de vannak pillanatok, amikor nekem is sok lesz és akkor elszakad a cérna. A legutóbb, csörgött a telefon és mivel rejtett számról hívtak, először azt hittem anyám az. Még jó, hogy nem úgy üdvözöltem őt, mert az ő nem ő volt, hanem egy számomra ismeretlen, középkorú, kövér női hang. Kihagyhatatlan ajánlatot készül átadni épp - az ilyen kihagyhatatlan ajánlatokkal rendszerint az a baj, hogy a meghallgatásuk után az ember úgy érzi, mégis jobb lett volna ezt kihagyni, persze visszakozni már nem lehet. Nos ez ebben az esetben sem volt kivétel, ugyanis kedvezményes végbéltükrözést kínáltak, de nem csak nekem, hanem a családtagjaimnak. Mint mondtam volt, nyílt és pluralista módon állok hozzá bizonyos dolgokhoz, de a végbelem környéke számomra tabu. Bizonyos kapcsolatban azért állok a témával, de ezt nem telefonon szeretném vadidegen emberekkel megbeszélni. A hölgy persze ezen megsértődött, szinte kikérte magának azt, hogy felelőtlenül visszautasítom a remek ajánlatát és lecsapta a kagylót. Mivel rejtett száma volt, vissza sem hívhattam, hogy megtudjam ki volt az, aki megadta a nevem és telefonszámom, mert ugyanis név szerint engem kerestek. Ha netalán kiderülne ki volt az, én is felajánlanék neki egy kedvezményes végbélvizsgálatot. Bakanccsal.

2014. november 27., csütörtök

Nem igazán értem

Nem igazán értem azt, hogy anyám miért akar engem mindenáron meggyőzni arról, hogy a magánnyugdíj befizetésem, amiért annak idején kiiratkoztam a társadalmi szolidaritás közösségéből, tulajdonképpen nem az enyém, hanem jogosan az államot illeti. Azt tudom, hogy elkötelezett híve a jelenlegi hatalomnak, de azért álljon meg a mézes mikulás! Szülőként azt hiszem én elsősorban a gyerekem érdekét nézném akkor, ha el akarnának venni tőle valamit, főleg ha az a jog szerint tulajdona, bár ezt a kormány jelenleg vitatja. Anyám meg győzködik engem, hogy a jogos fizetésemből volt bármiféle járulék nem az enyém, hanem az államé - amit én persze vitatok. Ugyanis, ha én nem dolgozom, akkor adó sincs, tehát szigorúan véve az az én általam megtermelt érték, az én tulajdonom, amiről kényszerűen lemondok az állam javára azok miatt a szabályok miatt, amit az állam hozott, aminek a polgára vagyok. Ugyanis, ha nem dolgozom, akkor neki is felkopik az álla - képletesen. Tehát az adó és a járulék is tőlem, az én keresőmunkámtól függ. Ha egyszer hoztak egy olyan szabályt, hogy a pénzem egy részét félretehetem egy számlára, akkor ne jöjjenek azzal a szöveggel, hogy az nem is az enyém és azt bármikor elvehetik, erről pedig a saját anyám akar elsősorban meggyőzni - szóval ezt mindenképpen visszautasítom. Hallatlan! De anyámnak mire jó ez az egész? Anyai viselkedés az, ha valaki a saját gyereke és az állam vitájában az államot védi?

2014. november 25., kedd

Magos Déva vára

Előfordult velem az elképzelhetetlen, épp a régebbi írásaimban turkáltam, amikor megakadt a figyelmem ezen itt. Ekkor szöget ütött bennem a gondolat, hogy bármilyen furcsa is, a jelenség nem egyedi, hisz láttam én már ilyet. Ez például az egyes villamos felújítására is igaz! Átlag havonta jártam a Kacsóh Pongrácz úti felüljáró környékén, de látszólag semmi nem változott arrafelé. Bizonyára a szakavatott szem észreveszi a különbséget, de nekem csak az tűnt fel, hogy ugyanakkora kupi van a környéken, minden ugyanúgy el van zárva és egy munkást sem látok, hogy éppen dolgozna vagy ennek akár a látszatát is keltené. Az egyetlen számomra ismert előrehaladás mérési lehetőség - a sínpálya - pedig ugyanolyan állapotban van, ahogy volt, azaz szét van szedve. Gondolom ezt az elején gyorsan megtették, hogy ne lehessen visszacsinálni a dolgot, ne mondhassa senki, hogy várj, mégsem kérjük a dolgot! Ha viszont a project a Dévavárira hajaz, azaz hatalmas az előrehaladás, de reggelre leomlik az egész, akkor valami radikális védelem kell. Erre a feladatra azt hiszem a kiflivédelmi szenátorasszony lenne a legmegfelelőbb. Annyi helyen bizonyított már és most talán ráér. Igazán testhezálló munka, szilárd megbecsülés. Mi kellhet még ide?

2014. november 24., hétfő

A belem fordul ki

A belem fordul ki ilyen ordenáré cinizmus hatására, amit a Nemzetgazdasági miniszterünk szájából hangzott el. Meg akarnak védeni magunkat magunktól, azaz a pénzünket tőlünk, pedig a múltkorában egyszer már kiderült, hogy nem ijedünk meg a fenyegetésektől. Ezt akkor írásba is adtuk, de most megint felbugyogott bennük az aggodalom, illetve megcsapta őket a zsíros konc illata. Ilyenkor nem számít a jogállam, nem számít semmi, ha begyűjthetik az utolsó morzsákat. Most derült ki, hogy eddig is úgy tekintettek a pénzünkre, mint a malacperselyükre, ami feltörésének most jött el az ideje. Persze semmit nem tehetünk, hisz náluk van a törvényalkotás joga, sőt örülhetünk, hogy nem lövetnek (még) közénk, ha tiltakozni mernénk. A legszebb persze az lenne, ha most megvédenének, aztán, ha valami csoda folytán mégis eljutnánk a nyugdíjig, elővennék az általunk aláírt papírt, amiben lemondunk a nyugellátásról és azt lobogtatnák, hogy mit is akartok? Mert ugyanis a papírunkat azóta sem kaptuk vissza..

2014. november 21., péntek

Hazaárulók, liberálisok

Annak idején, még történelem órán szóról szóra meg kellett tanulnunk azt, hogy mit is írt II. Rákóczi fejedelem a zászlajára és ezt azóta sem sikerült elfelejteni. Ez mostanság azért jutott az eszembe, mert úgy fest, hogy a 'Cum Deo pro Patria et Libertate' azaz az Istennel a Hazáért és a Szabadságért jelmondatból a szabadság és a szabadság pártiság, azaz a liberalizmus mára sajátos szitokszóvá aljasult bizonyos körökben. Olyanok között is, akik elvben nem tagadják meg nagy fejedelmünk örökségét, sőt, fennen hirdetik azt. Persze ezek a népek a fene nagy szabadságvágyukkal buzgón lehazaárulóznak bárkit, hisz elméletük szerint a haza nem lehet ellenzékben, következésképp, ha ők vannak hatalmon, akkor ők tekintik magukat a gondolat bázisának. Aki pedig élni kíván tettel, szóval vagy pusztán csak gondolattal is a tömeglélek ellen és a szabadságot mint gondolati szabadságot fogadja el, az persze az olvasatukban hazaáruló. Régen ez a szó súlyos ítéletet takart, de nem is alkalmazták ennyire öncélúan. Hazaárulónak lenni igen súlyos ítéletet jelentett, sokszor ezzel a bélyeggel élni sem lehetett együtt, mára viszont sajátosan egyfajta kitüntetéssé kezd válni. Arra mondják, aki nem áll be a nyájba - hazaáruló, azaz független gondolkodó. Hát ezt is meg kellett élnünk..

2014. november 20., csütörtök

Safranek

Néha produkál az élet utólag vicces dolgokat. Annak idején, amikor elvitték tőlünk a teljes e-mail kiszolgálást, bánatos voltam. Szinte a gyerekemnek éreztem, én vezettem be, fejlesztettem fel és üzemeltettem a cégen belül a teljes elektronikus levelezést és nem akarnám magamat dicsérni, de szerintem jól is csináltam. Egységesítés címén aztán elvitték az egészet a tulajdonosok, ami ugyan jobb nem lett - hisz pont elég jó volt előtte is, de ki lehetett pipálni egy újabb sort a beszámolóban legalább. Akkor rosszul érintett, de aztán megbékéltem vele - leadtam a felelősség egy részét, ugyanis eztán ha bárki jött, hogy gondja van a dologgal, tovább tudtam irányítani máshoz, nem nekem okozott álmatlan éjszakát a probléma megoldása. Azaz csak ezt tudtam, hisz az új rendszerhez semmi kapcsolatom nem volt. Mindez onnan jutott eszembe, hogy minap, a tulajdonos másik IT részlege egy probléma megoldásánál széttárta a kezét és közölte a kérdést feltevő osztállyal, hogy forduljanak a helyi IT-hez és nézessék meg velük a levelezőszervert, noha az évek óta már náluk van. De hogy jön ide Safranek? A Macskafogó című rajzfilm örök kisembere, amikor rapporton volt a főnökénél, az a búcsúzásnál azt mondta a beosztottjának, hogy - Ja és üdvözlöm a kedves feleségét! Mire Safranek: - Köszönöm, de már három éve Önnel él..

2014. november 19., szerda

Bejelentkezés

Vegyük tudomásul, hogy a jobb helyek elérhetetlenek bejelentkezés nélkül. Például, ha anyámhoz megyek, előre be kell jelentkeznem, nem mehetek csak úgy oda hozzá, mert személyes sértésnek veszi a dolgot. Nem toppanhatok be, nem ülhetek csak úgy le nála, mert kezdődik a parasztgyalázat. Ilyenkor a személyeskedésig fajul a vita, noha csak pusztán arról lenne szó, hogy elteljen valahol az idő. Ő mindenképpen arra gondol, hogy ki kell szolgálnia engem és ebben én őt megakadályozom - persze direkt és előre megfontolt szándékkal. Így szó sem eshet egy beülésről, ma is el kellett jönnöm tőle. Nyilván szerinte sokkal jobb a Tesco parkolóban a kocsiban ülni és olvasni, mint az ember saját anyjánál, ugyanis a Tesco parkolóban nem kell bejelentkezni és szerencsére van közvilágítás, illetve még nem fagy. Mert akkor sokkal kényelmetlenebb lenne a várakozás. Szerencsére könyv viszont szinte mindig van nálam..

2014. november 18., kedd

Hadvezér

Ő az aki a hadaink vezeti a csatába. Általában a dicsőség és a bukás is az osztályrésze, elfelejtve azt a sok lapkihordót, postást, gyárimunkást, könyvelőt és satöbbit, aki a közös zászló alatt halomra löveti magát. A szó legszorosabb és átvitt értelmében is. Mostanság a XVII. században játszódó történelmi regényeket olvasok és befelé autózva a munkahelyemre, eszembe jutott az, hogy mennyire megváltozott a világunk. Régen arról lehetett megismerni a hadvezért, hogy ott lovagolt a csata legelején, így senki nem mondhatta azt, hogy nem jogos a győzelem, illetve vesztes csata esetén sem kellett már magyarázkodnia. A mostani vezéreink meg csak beszélnek a harcról, elvárják azt, hogy halomra haljunk, miközben őket külön őrök őrzik biztonságos helyeken, míg tart a csata. Aztán persze kiállnak a mikrofonok elé és bezsebelik a sikereket. Nem mondom, hogy előnyére változott volna a rendszer. Nyulak a vezéreink, akik farkasokká válnak, ha elmúlik a vész..

2014. november 17., hétfő

Gondolkodom

Tehát vagyok. Most, hogy az államosítás rémével ennyire bizonytalanná vált a munkahelyem jövője, többet gondolkodom a munkámon, mint amúgy azt normális körülmények között tenném. Azon túl, hogy szeretem azt, amit csinálok és éppen ezért rossz lenne elveszíteni ezt - főleg, mert nem tudom, hogy 46 évesen mégis mihez kezdhetnék ezzel a tudással - azon is gondolkodtam, hogy nem vagyok-e önző? Csak magamra gondolok ugyanis - kire is gondolhatnék másra? - de eszembe jutott, hogy eleink ugyanilyen létbizonytalanságban éltek és talán ugyanezt gondolhatták, amikor a történelem megtréfálta őket. Amikor kitelepítették, mert azt gondolták, hogy csak azért mert szorgalmasabbak, rögtön kulákok is, vagy amikor meg akarták védeni - a saját érdekében a szocialista nép haragjától. Ugyanúgy sötét és átláthatatlan lehetett a jövőjük, amikor előrepillantottak, ahelyett, amit elképzeltek maguknak, diófát, borozgatást, nyugodt nyugdíjaséveket. Aztán meg itt vagyunk és a puszta létünk a bizonyíték arra, hogy ők nem adták fel és mégis lett valami. Én meg itt nyavalygok. Hát ezért gondoltam arra, hogy ez mégiscsak valamiféle önzőség.

2014. november 14., péntek

Függőnek lenni..

Rögtön az elején szeretném leszögezni, nem vagyok függő! Annál is inkább, mert (még) nem lettem sehová sem felakasztva, hacsak a függővitorlázást nem tekintjük annak, bár ez kicsit erőltetett fordítása annak a dolognak, amiben sokszor lelem a kedvem. Nem az efféle függésről akartam szólni, hanem az addiktívről. Bár ha úgy vesszük, az is addikció, ha az ember már nagyon vágyakozik a repülés iránt - de ez akkor is más, mert más és punktum. Arra gondoltam, hogy vannak akik már már túlzottan szereik az erőspaprikát, úgynevezett kapszaicin függők - ez az anyag az ami a paprikának az erejét adja - na ez az igazi függés. Az ilyen ember a grízes tésztára is legszívesebben csilit tenne. Szerencsére még nem tartok itt, borzalmas lenne a francia krémes egy kis trinidadi skorpiószórással a tetején - bár szó mi szó, biztosan jól mutatna. Az első falatig mindenképpen..

2014. november 12., szerda

Hmm.

Azt hittem eddig naivan, hogy csak a saját hülyeségem, vagy valami átszervezés tud kirúgatni a munkahelyemről, ha úgy adódik, de ma épp azt olvasom, hogy a kormány államosítani akarja a gyógyszer nagykereskedelmet - ami így nyilvánvalóan egy nettó f@szság - belegondolva abba a sok, remekül szereplő állami vállalatba, ami eddig nyereséget termelt és prosperál. Sz@r helyzetben vannak a kórházak, ezt tudom, de úgy megoldani azt, hogy nem tudnak fizetni a nagykereknek, hogy csillió pénzért államosítjuk őket - ez nem is fér a fejembe. Mert ugye, ha állami a nagykereskedés, akkor már nem probléma az, ha a kórház nem fizet a nagykernek, de nyilván a nagyker ingyen kapja a medicinát a gyártótól. Legfeljebb államosítják majd a gyártót is és kész a szép kerek sikertörténet. Hogy az eszem áll meg azonnal..

2014. november 11., kedd

Sramli csárda Soroksár

Az utóbbi időben annyit járok vendéglőbe mindenféle családi ünnepek alkalmával, hogy ihaj. Van egy olyan érzésem, hogy meglesz ennek még a böjtje. Na mindegy. Hasonló megfontolásból az egyik közeli hétvégén sikerült felkeresni a Sramli csárdát Soroksár szívében. Sohasem gondoltam volna, hogy tud létezni egy ennyire falusi hangulatú hely a fővárosban. De létezik - szóval ez mindenképpen kellemes meglepetés volt. Márton nap közelsége miatt a cél a liba lába, azaz a libaságok beható megismerése, így mindenféle libával dúsított étkek kerültek fel az asztalunkra. Mondjuk, ahhoz képest, hogy Márton nap tiszteletére kerestünk  vendéglátóhelyet, a libás ételek szerényen képviselték a jeles ünnepet, csak négy olyan fogás volt, ami mint heti ajánlat szerepelt az étlapon, amiből egy ráadásul desszertként nem tartalmazott ludat. Az adagok ízletesek és elegendőek voltak, a libacomb kukoricafánkkal és almás lilakáposztával című kompozíció igazán kellemesre sikeredett. A hús vajpuha volt, szinte elolvadt a szájban, rágni sem kellett, magától csúszott.  Előtte ragulevest ettem, az erőset külön kellett kérni és sajnálatomra régóta halott paprikák száraz tetemét és bolti kiszerelésű erőspista krémet hoztak - ami leginkább csak sós, de semmiképpen nem erős, arról nem is beszélve, hogy az embernek fogalma sem lehet arról, hogy ki és mivel turkált az edényben előzőleg - szóval ez volt az egyetlen csalódás. A mellékhelyiségek tiszták és temperáltak voltak, megfelelően ellátva folyékony szappannal és kéztörlési lehetőséggel. Az intézmény előtt télidőben tágas parkoló volt, ahol még ebédidőben is kényelmesen elfértek az autók. Lehetett kártyával fizetni, ami szintén jó pont. Érdemes hely egy következő látogatásra is, esetleg nyáron, amikor a kerthelyiség is kipróbálható. Erőspaprikát meg otthonról kell vinni és kész..

2014. november 10., hétfő

Parkolóház

Szombaton Pesten a Belvárosban autóval megállni nagyjából lehetetlen. Vannak még további lehetetlen dolgok még a világon, nem mondom, hogy ez lenne közülük a legnagyobb megoldásra váró feladat, de azért, valljuk be ott van közöttük. Persze, nyilván az is hülye, aki olyankor odamegy. Így például én is, de bármikor képes vagyok elismerni a hülyeségem, ha valóban hülye voltam. Többek között ezért se lennék alkalmas politikusnak, mert hitelteleníteném a földreszállt és mindentudó félisten jelképet. Mentségemre legyen szólva, kálváriánk utolsó stációja volt csak a city. Egyre táguló koncentrikus körökkel köröztem a cél körül, mint egy keselyű, de semmi. Tilosban nem akartam megállni, máshol meg nem lehetett, miközben a vérnyomásom egyre jobban emelkedett. Tulajdonképpen az is egyfajta autótárolási módszer, hogy az autók egy része a helyén áll, a többiek meg a helyet keresik. Mielőtt megütött volna a guta azért, mert beláttam, hogy itt nem lesz parkolás, a kocsiban felhangzó tiltakozás ellenére egy parkolóházba hajtottam. Mondjuk jártam már ilyen intézményben úgy általában, de ott nekem kellett intéznem mindenfélét, itt viszont egy tálcára kellett ráállnom és egy automata elvitte a kocsit tálcástól és elsuvasztotta valahova a balfenékre. Mikor dolgunk végeztével visszajöttünk, az automata kibányászta valahonnan és megfordítva kaptuk vissza, ami igen előzékeny viselkedés egy hülye géptől. Először azt hittem, hogy más kocsit kapunk vissza, de az csak útban volt, így kellett neki egy másik helyet keresni, bár tulajdonképpen ki tudtam volna békülni a dologgal, ha nyitja a kulcs és papírokat is kapok hozzá. De szó sem volt cseréről, végül a családi autót adták vissza. Beültünk és távoztunk. Na de mi a tanulság? Jópofa látni az ilyen fokú automatizálást, mindig lenyűgöznek az intelligenciát mutató gépek (és ezért nem szeretem a hazai politikai réteget, mert egy parkolóautomata legyőzné őket az iq teszten) de bizonyos dolgokon finomítani lehetne. A bepakoló terminál (itt) nem azonos a kiparkolóval és miután végigpróbáltam az összes beparkolót, szégyenszemre meg kellett kérdeznem a biztonsági őrt, hogy kaphatnám vissza a kocsit. Ugyan szépen és udvariasan kérdeztem, az őr mégis elég bunkó volt, épp csak le nem hülyézett. Elhiszem, hogy sok agyahagyott kérdezheti meg napestig, de ha annyian kérdezik meg, akkor valami talán nem egyértelmű. A kiparkoló automata valóban ott volt a fizetőautomata mellett, de amikor fizettünk valahogy nem tűnt fel. A beparkoló automatára is kiírhatták volna, hogy hol lehet kiparkolni, de semmiféle infót nem adtak a dologról. Persze ettől még én is lehetek hülye, de legközelebb jobban fog menni. Ha egyszer még igénybe fogom venni a helyet. Mert ugyan a géphez lenne kedvem, de a bunkók cseppet sem hiányoznak. Főleg, ennyi pénzért..

2014. november 7., péntek

Félrement

Az emberiség nagy érdeme a feltalálás! Némileg árnyalja a dolgot az, hogy ez többnyire a másik ember elpusztításának gondolatával kezdődik, majd amikor nincs épp elpusztítani való embertárs, akkor elkezdünk töprengeni azon, hogy is lehetne valami másra is használni az ötletet. Persze vannak kivételek is, ilyen például Newton és a macskaajtó esete. De valahogy így is vannak dolgok, amik szerintem félremennek. Még akkor is, ha egy multinacionális cég egész reklámkampányt épít is a dologra. Most megy a tévében a reklám, hogy valaki kitalálta a vécén lehúzható vécépapírgurigát. Eddig is meg lehetett ezt próbálni, de legtöbbször büdös és mocskos munka követte a próbálkozást, de most megszületett az áttörés, most a cucc lemegy anélkül, hogy falat kellene bontani utána. Ez akár jó is lehetne, ha nem arra próbálnák ösztönözni az emberiséget, hogy a fák védelmében együnk hódot, de legalább forgassuk vissza az iparba az elhasznált papírt. Mondjuk pont ahelyett, hogy feltüzelnénk, vagy lehúznánk a klotyón. Az igazi invenció persze az lehetne ebben, ha a guriga szólna, ha nem a szelektív kukába dobjuk, de úgy látszik arra még várni kell..

2014. november 6., csütörtök

Kisvadász étterem (Boconád)

A helymeghatározással gondjaim vannak, ugyanis a címben említett étterem se Hevesen nincs, sem igazából Boconádon sem. Valahol középtájon, a két település között félúton. De mivel nem szeretek heveskedni és Boconáddal kapcsolatban kellemes emlékeim vannak, egész pontosan a nevével - méhészmúltam miatt - én boconádinak veszem a helyet, még akkor is, ha netalán tévednék. Amúgy meg bizonyosan a 31-es számú út mellett található, hogy úgy is mondhatnánk, egy jó helyen. A hely otthonos és meleg hangulatot áraszt, Heves másik éttermével az Aranykehellyel szemben, ami egy jégverem. Ráadásul nem tudom elfelejteni nekik a porból készült gyümölcslevest, szóval örök harag. Itt, mármint a Kisvadászban, normális árak mellett korrekt mennyiségű és minőségű ételt ehettünk. Kezdetnek egy tárkonyos malacragulevest ettem erdei gombával. Rendes adag érkezett belőle, igazi menzai levesestányérban. Paprikát automatikusan hoztak melléje, ami nem volt túlságosan erős zöldpaprika címén, így megettem az egészet úgy ahogy volt. Pont a megfelelő mértékben kauterizálta a szájpadlásom, nem véve el tőlem az ízérzékelés képességét. Sajnos ebben az erdőben csak csiperke nő, de ezzel együtt vállalható volt a leves, bármikor ennék belőle szívesen. Másodiknak ördöglángost ettem. A főételek árában nincs benne a köret, bár ehhez az ételhez nem is kellett, ez két emberes tócsniba töltött sertésraguból és zöldsalátából állt. Most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok. Minden a legmegfelelőbb mértékben volt elkészítve, ha urizálni akarnék azt mondanám, hogy az ízek és a textúrák is épp megfelelőek voltak, a tócsni még sajttal is meg volt szórva, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Egy somlói galuskával nyomattuk le az egészet, itt kicsit elvette a kedvem a fújós tejszín, azt igazán nem kellett volna - de tudom, hogy kényelmes. Ha egy kicsit maximalizálnák a dolgot és ilyen apróságokra jobban figyelnének, a magam rendszerében maximális pontokat adnék, de így is megérte azt a kis kerülőt.

2014. november 5., szerda

Belpolitikai talány

Itt van ugye ez a NAV-os kitiltásos probléma. Na most, az igazgató közölte, hogy azonnal vizsgálóbizottságot állít fel, ami maga fogja megvizsgálni a saját cége működését, az ő vezetésével. Szerinte a lemondás igazolná a személyes felelősségét az ügyben, így inkább kitart. Szerintem egy ilyen ügyből nem lehet jól kijönni, ugyanis személyes felelőssége mindenképpen van, hisz ő ott a vezető. Tegyük fel, a vizsgálóbizottság nem talál semmit. El fogja ezt valaki hinni úgy, hogy pont az nyomoz, akiről azt állítják, hogy a vaj nagy részét ő viseli a fején? Amennyiben meg talál és mondjuk beáldoznak valami kisebb volumenű felsőbbvezetőt, milyen már az, hogy egy cégnél, amit ő vezet, a megkerülésével és a tudomása nélkül hogy lehet olyan súlyú áfacsalás eltitkolást végezni, amiről ő mint főnök nem tud, viszont a teljes amerikai titkosszolgálat, beleértve az amerikai elnököt, meg igen? Kétféle forgatókönyvet látok, egyik rosszabb mint a másik. Szerintem a legnagyobb gond az, hogy az emberek nem tanultak meg veszíteni. Pedig ideje lenne..

2014. november 4., kedd

Furcsa

Furcsa viselkedést vettem észre a telefonomon. Felhívtam valakit, beszéltem vele, majd ő szólt, hogy keresik és letette a kagylót. Elkezdett beszélni a másik emberrel, miközben nálam nem bomlott le a hívás és tisztán hallottam azt, amit ketten beszélgetnek. Mintha konferenciahívásba kerültünk volna, azzal a különbséggel, hogy ők nem hallottak engem, bárhogy is próbáltam felhívni magamra figyelmet. A hívás csak akkor bomlott le, amikor én bontottam el, addig néprádióként hallottam azt, amit mások kommunikálnak. Nem csak az általam hívott embert, hanem azt is, akivel ő beszélt. Ráadásul nem is szólnék az egészért, ha ez csak egyszer fordult volna elő. A kollégám azt mondja, hogy ő is tapasztal rendszeresen ilyesmit a telefonján. Eddig csak engem került ez az áldás vagy jön a KGB? Mi van itt? Furcsa..

2014. november 3., hétfő

Kukorica csárda (Balatonföldvár)

Tudatosan kerestük a helyet, mert azzal hirdette magát, hogy egész évben nyitva van. Ez fontos szempont, ha a nyári szezonon kívül valaki enni akar a nagy lavór körül. A hangzatos állításokkal szemben, a Balaton mellett nagyjából három hónapig létezik a vendéglátás úgy, hogy nem kell keresni, azután már mindenképpen egy helyi szükségeltetik ahhoz, ha ebédterveket dédelgetünk magunkban. Balatonföldváron ilyen nyitva tartó hely a Kukorica csárda, közvetlenül a régi hetes út mellett. A helyet 1980-ban alapították, lassan 35 éve, úgyhogy, ami ennyi idő alatt nem ment tönkre, az nem lehet olyan rossz. Az épület rendelkezik a német turisták ámításához szükséges összes műparaszt romantikai elemmel, műgémeskút, búboskemence (meglepő, de fűtöttek vele!) és mindenféle festett kerámia a falakon és polcokon, néha már nyomasztó mennyiségben.  A hely árszintje kellően magas, alkalmazkodott a választott célréteghez, de az étel ízletes, az adagok nagyok. A kiszolgálás figyelmes és gyors, a konyha mint az olajozott villám (igaz, rajtunk kívül csak egy vendég volt jelen) és maximálisan figyelembe vették a kérésünket, hogy a gyerek főételét együtt hozzák a mi levesünkkel. Nem kellett igazán sokat várni az ételre és teljesen maguktól hoztak kenyeret és erőspaprikát, ami valóban erős volt. Az ebéd végeztével lehetett kártyával fizetni, ami szintén jó pont egy étteremben. Noha az ár egy kicsit európai volt, az adagok és a minőség kárpótolt minket ezért. Ha erre járunk, ide biztosan el fogunk még jönni.