Dilemma

Az élet tele van kérdésekkel és sokra nem tudjuk a választ. Egy részükre pedig nem is tudhatjuk meg soha, ezek maradnak meg nekünk mint afféle költői kérdés. Bár utóbbira az jellemzőbb, hogy tulajdonképpen tudjuk mi a felelet, de azt akarjuk, hogy azt a másik találja ki. (Szóval ez a definíció ide mégsem annyira jó, bár jelentős könnyebbséget jelentene az, ha valaki mégis kitalálná helyettem, mert még tippem sincs igazán.) Számomra örök dilemma marad a facebook ismerőskezelése. Azaz a megvalósításuk nem, hisz az egyszerű, mint a faék, vagy az egyes a digitális világban. Vagy van, vagy nincs. Bejelölsz valakit, ő visszaigazol vagy sem. Ha igen, akkor ismerősök vagytok, ha nem, akkor buktad. Sok ember sportot űz ebből, bejelöl és visszaigazol tök vadidegen embereket is, mert az a lényeg, hogy a szám, ami az ismerősök felirat mellett van, nagyobb legyen, mint a szomszédnak vagy Pistinek, akivel kimondva vagy kimondatlanul mindig is szerettünk hülyeségekben versenyezni. Azonban nekem gondjaim vannak. Minél inkább próbáltam valami egyedi rendszert kidolgozni arra, hogy ki számítson ismerősnek, annál több bosszantó kivétel kezdett el feltűnni a színen. Ezek nagy része lekezelhetetlen, sőt jobbára bántó vagy zavaró kivétel volt, lévén ha az ember úgy tekinti ezt, mintha a házába engedne be másokat, nem mindegy, hogy a vendégek leveszik-e a cipőjüket vagy megtalálják-e a vécét, esetleg a szemetet a házon kívül vagy inkább a nappaliban teszik-e le. Szóval a felelősség - mármint a részemről - nagy. Ahogy a lelki teher is, amit ez a dolog, a szüntelen gondolkodás afelől, hogy ki is az ismerős - jelent. Mert elég-e az, ha valakivel egy munkahelyen dolgozom és minden nap azt mondom neki, hogy szia! vagy ez azért kevés? Mert mi van akkor, ha egy ilyen embert magamhoz invitálok, kötelezi ez őt valamire? Nyilván nem, mert az első adandó alkalommal belém rúg, hátba szúr, vagy a cipőjét törli belém. Tehát bármennyire is ismerem - sőt, ha úgy vesszük jobban is, mint szeretném, mégsem ismerős. Persze olyanok is vannak, akikkel sohasem találkoztam még, de ösztönösen érzem, hogy rendes emberek lehetnek. Őket nem félnék meghívni magamhoz. Így nyilván a személyes találkozás, mint fő ismérv, nem lehet jellemző. Tele vagyok kérdőjelekkel! Már reggel fogmosás közben is találtam egyet, bele volt szorulva a szájpadlásom alá. Ugyanis valaki olyan jelölt be ismerősnek, aki eddig mindig vigyázott arra, hogy csak a felsőbbrendűség hangján szóljon hozzám, hogy éreztesse azt, hogy nem vagyunk azonos szinten. Most meg szerinte mi ismerjük egymást. Azt hiszem megmaradok a bizonytalan elveimnél, még ha nem is tudok róluk sokat, illetve még nem döntöttem semmit el végérvényesen.