2014. június 30., hétfő

Valami véget ért

Ákostól loptam ezt a pár szót, bár alapvetően nem róla, vagy vele kapcsolatban szerettem volna írni. Vannak fontos események az ember életében, amiket várni szokott. Ha ezek rendszeresek, akár egy sajátos időszámítás is kapcsolódhat hozzá, így az idő felbontható mindig az esemény előttire és utánira. Előtte az idő lassan hömpölyög, ahogy utána is, csak ott, ott gyorsul fel igazán. Jó társaságban repül az idő. Ahogy, immáron rendszeressé váló baráti találkozások alkalmával is. Utólag visszatekintve, nem is olyan régen még január volt, amikor megfogalmazódott egy újabb lehetőség és az aktív többség lelkesen bólintott a dologra. Kicsit csalóka megfogalmazás - aktív többség - ugyanis a többség nem igazán aktív, inkább csak lappangó. Részünkről olyan, mint egy növény, egy burgonya vagy cékla. A saját világában él, külső ingerekre korlátozottan reagál. Például, ha éneklünk neki, arra egyáltalán nem. Ezért kicsit olyan érzésem szokott lenni, mint énekelni egy céklaföldnek. Lehet, de elég reménytelen vállalkozás. Persze, ha nem a céklákat nézzük, hanem azokat, akik megtisztelnek azzal, hogy reagálnak és noch da zu, el is jönnek, sokkal jobb az eredmény! Tehát próbálom kihagyni a képből a növényalkatúakat és azokra koncentrálni, akikben megvan a vágy, hogy évente egyszer eljöjjenek és megtudják azt, hogy hogy is van az, akivel egy darabig nap mint nap együtt éltek. Akár csak egy házasságban. Hol zajosan, olasz módra, hogy csak éppen egymás mellett, alig véve tudomást a másikról. Szombaton épp egy ilyen rendezvényt ültünk egy csodálatos helyen. Egy álmos kisvárosban, ami nem mellesleg az én, és sok másik ember szülőhelye, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hely létezhet! Egy elvarázsolt kastély, ami kívülről nem látszik másnak mint egy nádkunyhó, de belülről palota. A szó legszorosabb értelmében. Kedves és valóban szívből jövő vendéglátásban volt részünk, így hát ezúton köszönöm a magam és a többiek nevében a vendéglátónknak a felejthetetlen estét! Rajta valóban nem múlott. Ha meg lehetett volna állítani az időt, úgy éjfél tájban, ott megtettem volna. De sajnos nem lehetett, így az az idő is elmúlt, így csak abban reménykedhetem, hogy a következő is legalább ennyire jó lesz. A léc magasra került, köszönet érte! A többiek, akik nem jöttek el? Nos, ők azt hiszem így jártak..

2014. június 24., kedd

Levél

Levél. Ősi kommunikációs forma, amit már régen halott királyok vagy a köznép is alkalmazott arra az esetre, amikor nem volt lehetséges a személyes találkozás. Levelek mindig is voltak, de az, ahogy eljutottak a címzetthez, folyamatosan változott vagy mondhatjuk úgy is, hogy fejlődött. Vagy madarak lábára kötözték, vagy vágtató lovon ülő ember hozta, vagy éppen magára az emberre volt az üzenet ráírva, ki hogyan szerette. De küldtek rádióhullámok hátán vagy a mára már megfoghatatlanná váló internet segítségével is. Na, én is így kaptam egyet. A feladója nem fontos, a lényeg a tartalomban rejlik. A levél minden szavát külön-külön értem is, de az egész valahogy nem áll össze. A szavak mind értelmesek, mégsem szól az üzenet semmiről. Azt hiszem többezer év infokommunikációs fejlődése az ilyen irományok miatt válik teljesen értelmetlenné..

2014. június 23., hétfő

Fűbe haraptam

Semmi sem lehet tökéletes, de törekedni kell rá. Maga a törekvés éltet, bár az elért eredmény sem rossz. bár jelen esetben még igencsak távol van. Nálam ezt jelenleg a tökéletes felszállás jelenti, sőt, ha úgy vesszük, maga a felszállás - a tökéletesség vágya nélkül. Amikor azt hiszem, hogy végre megvan a titok, olyan helyzettel szembesülök, ami megingatja a hitemet. A hétvégén Krvavec lankáin (igazából a lanka itt költői túlzás, mert inkább füves, de sziklákkal tarkított hegyoldalt jelentene.) gyakorolhattam az alázatot a heggyel szemben. Minden szerencsehozó rítust megtettem, de úgy tűnik, hogy a hegy így is majdnem legyőzött. Rengeteg rontott rajtot sikerült egészen rövid idő alatt elkövetnem, ebből a legemlékezetesebb az volt, amikor a saját képemen csúsztam le a hegyoldalon. A kabátom elszakadt, a rádióm csatja elgörbült, a képesebbik felem tiszta vér volt. Az eset mély nyomokat hagyott bennem - a szó rejtett és teljesen nyilvánvaló értelmében, ugyanis még a ma reggeli fogmosáskor is sikerült füvet találnom a számban. Azt hiszem alaposan a fűbe haraptam..

2014. június 17., kedd

Egy gomb

Az optimizmus és az újító szándék fontos! Ha az ember azt gondolja, hogy az általa szervezett eseményre pusztán amiatt lanyha az érdeklődés, mert az embereknek nincs kedve hosszú válaszüzeneteket írni e-mailben, akkor mennyivel egyszerűbb lesz mint eseményt megszerkeszteni ezt mondjuk facebookon, hisz ott csak egy gombot kell csak megnyomni, hogy elmegyek, vagy nem, vagy talán. Aki azt hinné, hogy túl nagy erőfeszítés egy gomb megnyomása - nos annak igaza van, a tapasztalatom szerint valóban az. Néha egy gomb megnyomása is teljesíthetetlen elvárás még akkor is, ha az illető naponta vagy kétnaponta felkeresi az oldalt. Ez nem az ő hibája, igaz nem is az enyém, hanem mondjuk a kartondobozoké. Megyek keresek egyet és megrugdosom érte. Szerintem tudni fogja miért kapja..

2014. június 16., hétfő

Micsoda Fertő!

És micsoda fartő! - Mondhatnánk, ha formás női hátsóról lenne szó, mint ahogy most nem arról van szó. Ha fertő, akkor ezúttal a Fertő tó az áldozat. Megtörtént végre, aminek meg kellett lennie, hősies erőfeszítések árán, amit jelenleg is érzek a saját fartövemben, körbebicikliztük a tavat. Nem mondom, hogy egyszerű volt, főleg nem az első nap, de ami megtörtént, az megtörtént. A túra számtalan tanulságot rejtett, amit fokozatosan fejtek majd ki, vagy végleg eltemetem magamban - ki tudja? Röviden összefoglalva - egyszerűbb az élet, ha rákészülünk a hosszabb túrákra. Nem is elsősorban izomerővel, hanem a fenekünk nyeregállóságával kapcsolatban. Továbbá, ezek az osztrákok tudnak valamit. Valami olyasmit, amit mi soha nem fogunk tudni. Jó nekik! Ugyanakkor sok mindenen lehet szégyenkezni, de igazán jót csak a honfitársainkon lehet..

2014. június 13., péntek

Drága barátság

Megy egy ruhat az erdőben. Vele szemben jön egy nyúl. Azt mondja a ruhat: - Hát én most téged, te nyúl, megeszlek. Ezzel megette. Megy tovább a ruhat és jön szembe egy medve. Azt mondja neki: - Hát te medve, téged is bekaplak!  - Ezzel szavának is állt. Egyszer csak jön szembe egy ember. Mondja a ruhat: Te ember, én megeszlek téged! Mire az ember: - Nono! Nem a ruhat eszi az embert! - És valóban, sokkal többet számít a belbecs a külcsínnél. Káros, ha az embereket vagy a barátságot csak a külsőségekről ítéljük meg. Néha semmitmondó dolgok mögött is lehet jelentősebb beltartalom. Bár van olyan is, amikor a beltartalom - béltartalom. Ez onnan jutott eszembe, hogy azt hinné az ember, hogy bizonyos dolgok egyszerűek és öröktől valóak, mégis az utóbbi időben alig lehet hozzájuk jutni. Ilyen például a halászok barátsága. Nem mintha halügyben érdekelt lennék - ez a szó hiányzik a szótáramból, de a halászok barátságára nagyon áhítozom. Mondhatni függő lettem. Ráadásul a kék színű csomagolású fishermen friends az erősebb és szinte alig lehet kapni. Most találtam egy helyet, ahol végre van, de horroráron. De arra gondoltam, hogy ha más dohányárút vesz, én is megengedhetek magamnak néminemű kilengést mentolirányban. Vannak barátságok, amik drágák, de minden pénzt megérnek..

2014. június 11., szerda

Románia!

Nem akarnám megbántani a reménybeli román olvasóközösségem, főleg azért, mert a magukat románnak vallók talán nem is tudnak olvasni magyarul, de azért sem, mert ez nem ellenük irányul, inkább csak ez jutott eszembe a dologról, ami az utóbbi időben előfordul errefelé. Tulajdonképpen senki nem tehet róla, a románok meg végképp, de ha lettek volna ilyen jellegű tapasztalataim anno, akkor saját emlékekhez nyúlhatnék - mint ahogy jelen esetben ugye nem. Ugyanis pár napja, idebenn a cégnél elmegy a villany. Szerencsére a szünetmentes hálózat él, így nem kell a munkát mindig előröl kezdeni, de némileg bosszantó, hogy egyik pillanatban fényár, öröm és boldogság - nem beszélve a klímáról, a másik pillanatban meg zutty, és sötét, meleg csend. Aztán nem sokkal később, újra jön a Kánaán, lesz világítás és hideg is, pusztán csak azért, hogy fél óra múlva újra megszűnhessen, emlékeztetve a világ mulandóságára. De az is lehet, hogy nem is Románia és nem mulandóság, csak pusztán rezsicsökkentés. Mert mi így dübörgünk..

2014. június 10., kedd

Jatt

De nem borravaló. Annál is inkább, mert nem is vagyok nagy ivó, így nagy borfogyasztó sem. Ráadásul a környezetemben élők pont olyanfajta borokat kedvelnek, amit én nem, így a közös borozás csak nagymennyiségű Salvus víz utólagos elfogyasztásával lenne ellensúlyozható és mivel az a bizonyos víz rendre nincs nálam, így nem akarván kellemetlenséget, nagyvonalúan lemondok a magam javára a szakértő borbírálatról. Szóval, nem bor, hanem inkább kézfogás. A történelmi rálátásom a dologra annyi, hogy az emberek így próbálták békés szándékukat demonstrálni, hogy mindketten megszorították egymás fegyvert kezel(het)ő kezét. Nyilván itt némi előnyt élvezhettek a balkezesek, hisz kézfogás közben is nagy biztonsággal szúrhattak vagy lőhettek - őket a lovagi etikett igyekezett kordában tartani, azaz, nem mészárolunk üdvözlés közben. Mára megmaradt a mozdulat csupán csak köszöntési célzattal. Ez az egész nem is merült volna fel bennem, ha már egy ideje nem lenne konstans ízületi gyulladásom a jobb kezem középső ujjában. Mert ugye kezet fogni kell, különösen, ha felajánlják a parolát - visszautasítani nagy szégyen lenne - azt meg nem mondhatom el mindenkinek, hogy langsam spazieren, mert ott a gyulladás és az fáj. Sokan még valamiféle virtusként jól meg is szorítják, ropogtatják a felajánlott csontokat, úgyhogy ez különösen hátrányossá teszi az ilyen típusú kórismét. Mindehhez persze jó képet is kell vágni, miközben valaki megőrzésre nyújtana át egy vörösen izzó széntömböt, hisz jó kedvvel pofán sem vághatom - részben nem tudhatja miről is van szó, részben rossz fényt vetne az ismerkedésre egy ilyen antré. Szóval marad a csendben szenvedés. Legfeljebb felírhatom a 'vele ne fogj kezet semmiképp' listámra..

2014. június 4., szerda

Verébfi

Elöljáróban leszögezném, hogy nem szeretek ártatlan állatokat mészárolni. Ezt a kijelentést nyilván valamilyen formában hitelteleníti az a tény, hogy húst eszem. Nyilván - de valamit enni kell. Az oroszlán sem csinál morális kérdést a gazellaevésből, sőt, talán maga a gazella se. Utóbbi csak igyekszik mindig a leggyorsabb maradni - abból sosincs baj. Addig biztosan nincs, amíg ki nem tesznek sebességkorlátozó táblákat a szavannán. Mindez azért jutott az eszembe, mert tegnap egy verébfinek lettem akaratlanul is, de a végzete. Aki tudja, hogy hanyatt fog esni, az előtte leül. Én se tettem volna másként, így elmondható, hogy a sors hibája volt - máris sikerült a lelkiismeretemet terhelő nyomás egy részét egy megfoghatatlan dologra áttenni - nem mintha ettől jobban kellene magam éreznem. Szóval csak egy villanás volt, egy kis puffanás és tolleső - ez látszott az autóból. Gondolkodtam azon, hogy félre kellene állni és megnézni, de arra jutottam, hogy a hangból ítélve nagy kár nem eshetett. Még szerencse, hogy a tehenek nem repülnek, mert annak egészem más következménye lett volna. Szóval otthon még mindig csüngött a kismadár élettelen teste a hűtőrácson, pont mint egy morbid cirkuszi előadáson a trapéz ördöge. Megmutattam a dolgot a macskának, először nem fogta fel az egészet, aztán egy ragadozó magabiztosságával kikapta a tetemet és elvonult, hogy konzíliumot rendezzen a pázsiton. Tartottam tőle, hogy a madár alsónadrágját is ott fogja lehúzni, azaz minden apró toll és pihe lesz a környéken, de csak megpaskolta a lábával és rosszallóan közölte a nézésével azt, hogy máskor legyek szíves működő játékot hazavinni - és nem foglalkozott a dologgal többet, így az én tisztem maradt a tetem elsuvasztása. A macskák személyes tragédiája, hogy nem repülő száraz macskatápos zacskót ütöttem el, mert annak kedvező fogadtatása lehetett volna, így maradt az unott közöny és részemről a rossz lelkiismeret..

2014. június 2., hétfő

Érzem

Felhív az anyám, a szokásos aggódásával felfedezi a telefonban, hogy szipogok. Kérdezi, hogy mi bajom, mondom neki, hogy nátha. - Széna? - Az. Erre persze elkezdi felsorolni az allergéneket, amikben én utazom. Mondom neki, hogy köszönöm, de tudom, ne mondja el. - Honnan tudod, vizsgáltak? - Mondom, nem vizsgáltak. - Akkor honnan tudod? - Nem mondhattam neki, hogy azokon a vizsgálatokon, ami arra irányult, hogy kiderítsék, mire van a szervezetem annyira felháborodva, hogy allergiás reakciókat produkál, én is ott voltam. Gondoltam, hátha eszébe jut. Persze tovább faggatózik, nem tud leszállni a témáról. - Mégis honnan tudod? - A vizeletemen érzem. Erre letette. Mit lehet erre mást normálisan válaszolni?