Gondoltam rá

Reggel amikor bejöttem, az ajtóban összefutottam az egyik kolléganőmmel és előzékenyen, úriemberhez méltóan előre engedtem, ahogy illik. (Tudom, ez valahol szexizmus, a fejlett női emancipátorok ezért leköpnének és holtig tartó megvetéssel sújtanának, de vállalom ezt a jellemhibát!) Neki jól esett a gesztus és meg is köszönte. Gondoltam arra, hogy elmondom neki, hogy egy darabon együtt jöttünk kocsikkal az úton és sehol nem indexelt, csak ment, a többiek meg kitalálják a szándékot a történtekből. Gondoltam, hogy elmondom, hogy az indexelés egyfajta udvariasság a másikkal szemben, hogy előre tudatjuk vele azt, mit szeretnénk csinálni, mire készüljön fel. Beleugatni más vezetésébe egy ilyen szép koranyári reggelen? Amúgy sem gondolom, hogy megértené..

Ideges

Nem értem azokat az embereket, akik szerint megállni közvetlenül az illető bolt ajtajában kell autóval még akkor is, ha erre nincsen éppen abban a pillanatban mód. Illetve, ha van kompromisszum, az ajtóban parkolás lehetősége akkor is felülír minden érvet. A tegnapi nap épp a kialakult kiflifüggőségemet próbáltam orvosolni, azaz sorban álltam a dílernél (péknél) amikor valaki bejött azzal, hogy megkérdezze, kié is az autó, aki az ajtóban áll. Ugyanis Valaki, ahelyett, hogy beállt volna szabályosan a kialakított parkolókba, megállt a parkoló mögött, lezárva egy üres hely és egy már álló autó kiállásának az útját is. Nyilván megállhatott volna az üres helyen is, de akkor mintegy öt métert kellett volna megtenni az ajtóig, ami derogált, na meg hogy is néz ki. Szóval bejött egy hölgy az üzletbe, hogy megkérdezze, hogy '..Kié az MCB..', nagyjából idáig jutott a mondanivalójával, amikor a pultnál álló göndör hajú, egyébként konszolidált kinézetű hapsi  hiperarrogánsan annyit vágott rá, hogy '..Már itt sem vagyunk!..' Nyilván tudhatta, hogy direkt áll rossz helyre, ahogy az is, hogy másokat akadályoz és persze azt is, hogy megállhatott volna szabályosan is, de lesz.rta. Erre még neki áll feljebb? Legszívesebben ráejtettem volna egy zongorát - barátilag. Csak épp nem volt nálam zongora. Legközelebb tartanom kell magamnál egyet..

Következtetés

Következtetések levonásában jó vagyok. Legalábbis remélem, főleg azokéban, amik érintenek engem. Kialakul ez a képesség idővel mindenkiben vagy előbb vagy utóbb. Szóval, ha az ember elkér valamit valakitől és az cserébe nem a dolgot adja, hanem egy homályos leírást a tárgy utolsó elnagyolt előfordulási helyéről, akkor nagyjából sejthető, hogy az illető nem igazán akar segíteni. Főleg, ha az adott hely körülhatárolhatatlan és óriási és a tárgyakból is sokféle különböző fordulhat ott elő, amiből csak egy kevés az, ami jó. Szóval a ha én szívtam, szívjál te is effektus működik. Nyilván ebből a viselkedésből több következtetés is levonható. Az első az, hogy az illető nem érzi magát barátunknak, illetve pont ezért kérni sem érdemes tőle a dolgot ismét. Sőt, talán többet soha semmit..

Nyilván

Ha valaki megkérdez egy tök általános dolgot, amit kb. háromféleképpen is lehet értelmezni, majd amikor visszakérdezek, hogy legyen olyan bátyám és konkretizálja a dolgot, mert nem tudom ennyiből kitalálni, hogy mire gondol, akkor megsértődik és személyeskedő megjegyzéseket tesz, mert persze más egyből válaszolt és a három variációból leírt kettőt, akkor tehát én vagyok a rossz ember, mert nem kérdeztem meg a főnökét vagy nem próbáltam meg kitalálni azt, hogy mire gondol, esetleg válaszoltam volna mind a három esetre. Miért? Mert csak. Szóval, ilyenkor más a jó, én meg a rossz vagyok. Nyilván..
 

Csalánnal

Időnként szükség van arra, hogy bizonyos kollégák bizonyos dolgait magunk végezzük el. Ez egy cégnél teljesen egyértelmű lehet, bár az, hogy nincs olyan, aki ne lenne helyettesíthető, többnyire csak ábránd. Persze mindig akadnak olyanok, akik szerint ez a helyettesítés evidens és magától értetődik, sőt, a másiktól ez követelmény lehet. Tetszik ez a fajta hozzáállás, főleg, ha elmondják nekem azt, hogy kinek a munkáját kellene tökéletesen átlátnom, főleg, hogy egész évben párhuzamosan dolgozunk egymás mellett úgy, hogy fogalmunk sincs arról, valójában mit is tesz a másik. Ilyenkor bezzeg megkapom azt, hogy lehet, hogy nem tudom megoldani ezt a problémát én magam? Persze szóltam, hogy ha szigorúan vesszük a dolgot, ő sem tudja megoldani a saját problémáit hasonló helyzetben, de a dolog természetesen egészen más akkor, ha velünk kapcsolatban merül fel, vagy akkor, ha mi vonunk felelősségre másokat ezért. Bevallom, nekem is jobban tetszik az utóbbi. Már csak a csalán miatt is..

Valami véget ért

Ákostól loptam ezt a pár szót, bár alapvetően nem róla, vagy vele kapcsolatban szerettem volna írni. Vannak fontos események az ember életében, amiket várni szokott. Ha ezek rendszeresek, akár egy sajátos időszámítás is kapcsolódhat hozzá, így az idő felbontható mindig az esemény előttire és utánira. Előtte az idő lassan hömpölyög, ahogy utána is, csak ott, ott gyorsul fel igazán. Jó társaságban repül az idő. Ahogy, immáron rendszeressé váló baráti találkozások alkalmával is. Utólag visszatekintve, nem is olyan régen még január volt, amikor megfogalmazódott egy újabb lehetőség és az aktív többség lelkesen bólintott a dologra. Kicsit csalóka megfogalmazás - aktív többség - ugyanis a többség nem igazán aktív, inkább csak lappangó. Részünkről olyan, mint egy növény, egy burgonya vagy cékla. A saját világában él, külső ingerekre korlátozottan reagál. Például, ha éneklünk neki, arra egyáltalán nem. Ezért kicsit olyan érzésem szokott lenni, mint énekelni egy céklaföldnek. Lehet, de elég reménytelen vállalkozás. Persze, ha nem a céklákat nézzük, hanem azokat, akik megtisztelnek azzal, hogy reagálnak és noch da zu, el is jönnek, sokkal jobb az eredmény! Tehát próbálom kihagyni a képből a növényalkatúakat és azokra koncentrálni, akikben megvan a vágy, hogy évente egyszer eljöjjenek és megtudják azt, hogy hogy is van az, akivel egy darabig nap mint nap együtt éltek. Akár csak egy házasságban. Hol zajosan, olasz módra, hogy csak éppen egymás mellett, alig véve tudomást a másikról. Szombaton épp egy ilyen rendezvényt ültünk egy csodálatos helyen. Egy álmos kisvárosban, ami nem mellesleg az én, és sok másik ember szülőhelye, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hely létezhet! Egy elvarázsolt kastély, ami kívülről nem látszik másnak mint egy nádkunyhó, de belülről palota. A szó legszorosabb értelmében. Kedves és valóban szívből jövő vendéglátásban volt részünk, így hát ezúton köszönöm a magam és a többiek nevében a vendéglátónknak a felejthetetlen estét! Rajta valóban nem múlott. Ha meg lehetett volna állítani az időt, úgy éjfél tájban, ott megtettem volna. De sajnos nem lehetett, így az az idő is elmúlt, így csak abban reménykedhetem, hogy a következő is legalább ennyire jó lesz. A léc magasra került, köszönet érte! A többiek, akik nem jöttek el? Nos, ők azt hiszem így jártak..

Egy gomb

Az optimizmus és az újító szándék fontos! Ha az ember azt gondolja, hogy az általa szervezett eseményre pusztán amiatt lanyha az érdeklődés, mert az embereknek nincs kedve hosszú válaszüzeneteket írni e-mailben, akkor mennyivel egyszerűbb lesz mint eseményt megszerkeszteni ezt mondjuk facebookon, hisz ott csak egy gombot kell csak megnyomni, hogy elmegyek, vagy nem, vagy talán. Aki azt hinné, hogy túl nagy erőfeszítés egy gomb megnyomása - nos annak igaza van, a tapasztalatom szerint valóban az. Néha egy gomb megnyomása is teljesíthetetlen elvárás még akkor is, ha az illető naponta vagy kétnaponta felkeresi az oldalt. Ez nem az ő hibája, igaz nem is az enyém, hanem mondjuk a kartondobozoké. Megyek keresek egyet és megrugdosom érte. Szerintem tudni fogja miért kapja..

Miért?

Közelmúltban történt az, hogy felmerült bennem a vágy, hogy olyan emberekkel beszéljek, akikkel régen közös volt az életünk, de pusztán a tényen kívül semmi más kapcsolat nem volt közöttünk. Talán csak köszöntünk egymásnak, de akkor sem személyre szólóan, csak úgy a tömegbe bele. Nyilván az együtt töltött idő jogosított fel arra, hogy a kezdő lépéseket megtegyem, hiszen az ismeretséget egyértelműen és kölcsönösen jeleztük, azaz mind a ketten bejelöltük egymást a fészbúkon - mintha ez jelentene valamit. Az ismerjük egymást - az a dolog, ami a valóságtól a lehető legmesszebb áll, de úgy gondoltam, hogy ezen ideje változtatni. Ugyanis le lehet élni egy életet úgy, hogy elélünk egymás mellett és semmit nem tudunk egymásról. Hülyén érezném magam attól, ha tudnám, volt egy lehetőségem és rajtam múlott. A megszólított erre azt kérdezte, hogy - De miért? Először elmondtam azt, amit itt a bevezetőben is megemlítettem, de azóta eszembe jutott az, hogy a kérdés sokkal mélyebb, mint aminek a felszínen látszik. Azóta is ezen gondolkozom és nem jöttem rá a válaszra. Miért is?

Szuperemberek

Már régebben írtam hasonlóról, de a téma az utcán van, hiszen azt mégsem írhatom, hogy hever, mert ugyanis a téma nem tétlen. Emberek valami kiemelkedő, speciális képességgel. Az ilyen polgárok persze rejtőzködnek, nem láthatjuk őket, vagy ha láthatjuk, tökéletesen álcázott hétköznapi embert láthatunk bennük. De bármennyire is szuperek, időnként ők is követnek el hibát, ilyenkor inkognitójukat veszik és noha csak percekre, de ott állnak lelepleződve az avatott figyelő előtt. Tegnap, amikor épp utamra indultam, szembe jött velem egy ilyen lény. Nem is jött, autót vezetett, egy teljesen átlagos kinézetű puttonyos kisautót irányított, amikor lebukott. Az egyik kezével egy telefont tartott a füléhez, a másik kezében egy poharat fogott, amiből épp ivott. Ha ezek után feltételezhető, hogy a lábai a pedálon voltak, akkor bele sem merek gondolni, mivel foghatta a kormányt. Mert azt ugye fognia kellett valamivel..

Furcsa világ

A legtöbb ember alapvető elvárásai között szerepel az, hogy hacsak nem főútvonalon lakik, hanem egy félreeső mellékutcában ahol az aszfaltburkolatot azért terítették le az útra, hogy a kocsik ne merüljenek el a sárban, noch da zu a kukásautó végit tudjon menni anélkül, hogy igénybe kelljen venni a honvédséget a mentéshez - szóval az emberek elvárják, hogy csend legyen és béke és az esetlegesen az úton játszó vagy görkorizó gyerekünket agyatlan, de jogosítvánnyal és gépkocsival rendelkező barmok ne gázolják halálra. Szerintem ez így a 21. század elején elfogadható és tolerálható elvárás. Ennek fényében nem teljesen értem, hogy miért jó valakinek egy olyan utcán , ahol én a 40-et is túlzásnak tartottam, legalább a duplájával végigdöngetni, egy kockázatos előzést is beleszámítva, miközben gondolom, odahaza ő is szereti békében tudni a családját, gyerekeit, kisállatait. Emberek minden lelkiismeretüket félretéve száguldoznak egy településen 80-nal, pedig ha elütnek valakit, az ennél a sebességnél szinte biztos, hogy meghal, a felével esetleg van némi esélye. Persze ezek az emberek gondolkodnak a házuk előtt fekvőrendőrben, vagy az ő nyugalmukat zavarja az, ha valaki vasárnap füvet nyír. Furcsa világban élünk.

Rossz embernek lenni..

Ülünk a váci Duna-parton és azt csináljuk amit eleink tehettek hasonló helyzetben. Élveztük a tavaszi nap első sugarait és a gyerekről beszélgettünk. Gondolom a váci polgárok 200 évvel ezelőtt is hasonló tevékenységet végezhettek. Ültek a parton, élvezték az első tavaszi napsütést és arról folyt a szó, hogy a kis Hanzi mihaszna. Semmi sem változott, talán a korzó lett egy kicsit más és akkor nem parkolhattak mindenütt autók. Egy kisgyerek jött biciklivel és végiglejmolta a napfürdőzőket. Akkurátusan csinálta, látszott, hogy van benne gyakorlata. Elmondása szerint éhes volt és fagyizni szeretett volna. Gyerek - fagyi, tipikus vasárnapi párosítás. Egy néni megkérdezte, hogy miért nem a szüleitől kért fagyira pénzt, mire a gyerek közölte azt, hogy nincs pénzük és nem adnak. Persze ő meg fagyizni akar. Eszembe jutott a saját gyerekkorom - nyilvánvalóan sok minden más volt akkor, de azért az biztos volt, hogy ha volt pénzem, fagyizhattam, ha nem volt, akkor nem. Ha szerettem volna, akkor visszavittem a betétdíjas üvegeket (máig magammal viszem az üveget, ha megtalálom valahol eldobva) de eszembe nem jutott volna az, hogy más emberektől kérjek. Eszembe jutott az is, hogy itt viszonylag jellemző ez a fajta tevékenység. Amikor legutóbb biciklivel jártunk erre és megálltunk pihenni, szintén jött egy gyerek (talán pont ő?) és kért ennivalót. Odaadtuk neki a szendvicseink felét, amit a szüleinek vitt el, akik a közelben sétáltak. A szülő gondosan megvizsgálta a szendvics beltartalmát és a neki nem tetsző részeket kidobálta az ételből a járdára - pedig biztosan tudom azt, hogy nem eszünk sz.rt és tulajdonképpen meg is ehettük volna azokat a szendvicseket, hisz azért hoztuk magunkkal. A csomagolóanyagot nemes egyszerűséggel, amikor az étel elfogyott, bedobta egy kerítésen át, egy ház kertjébe. Ez annyira megütközést keltett bennem, hogy máig emlékszem rá és nem tudok napirendre térni felette. Végül nem adtam pénzt a gyereknek fagyira, belegondolva, hogy vajon ez milyen hatással lesz a jellemfejlődésére? Vajon ösztönözni fogja arra, hogy próbáljon meg a maga erejéből boldogulni vagy inkább azt vonja majd le belőle, hogy attól kell elvenni/elkérni akinek van? Nem tudom, hogy kellett-e volna adnom és ezzel, hogy nem adtam, rossz ember lettem-e?

Büszkeség és balítélet

A kertész diadala nem elsősorban a szépen metszett fa - nyilván az is okoz némi örömöt - de az igazi fokmérő a megtermett gyümölcs. Sok mindenben vagyok kétkedő még, sőt ez így is marad még, de ebben az egyben már látom az alagút végét és remélem, hogy az tényleg az igazi fény, nem pedig egy szembejövő tehervonat. Szóval, büszke vagyok a kölökre! A legutóbbi síkirándulásán, a hegyen, a hóban, talált egy iPhone telefont és meg sem fordult benne az, hogy megtartsa, hanem annak rendje és módja szerint leadta a talált tárgyak osztályán. Remélem, hogy eljutott a tulajdonosához! Mivel Ausztriában volt síelni, azért ez valószínű. Én is többször találtam már telefont és minden esetben vissza is adtam, sőt pendrive-ot is sikerült visszaadni a tulajdonosának, a rajta található dolgokból kinyomozva azt. A kiinduló alap a tettre mindig az volt, hogy hasonló helyzetben én minek örülnék? Ha azonnal le kellene mondanom a dologról vagy ha visszakaphatnám? Én mindig a második dologra szavaznék, de sokan vannak úgy, hogy az elvesztés/megtalálás valamiféle legális tulajdonszerzésnek minősül, illetve az érték jogosan felülírhatja az erkölcsöt, így csak a nekünk nem kellő vagy üzletileg értéktelen dolgokat becsületes dolog visszaadni. Azóta számtalan ismerősnek meséltük el a dolgot büszkén és meglepő eredményre jutottunk. Bár egy közvélemény kutatáson az derült ki, hogy az emberek nagy része becsületes - de kezdek kétkedni a kutatásra adott válaszok őszinteségében. Ha meséltük a dolgot, az emberek nagy része szinte azonnal felkiáltott. - Egy iPhone? És visszaadtátok? Ti nem vagytok normálisak, az legalább százezer forintot ér! El kellett volna hozni! - Meglepő, hogy olyan emberek is mondtak ilyesmit, akiket alapvetően tisztességesnek gondoltunk volna eddig. Azt hiszem mi sosem leszünk azáltal gazdagok, hogy eltesszük a másét, de azért nem haszon nélkül való ez a viselkedésforma sem. Legalább megtudjuk, hogy kik is a barátaink, ismerőseink valójában..

Nehéz dolgok

Vannak nehéz és nehezebb munkák, sőt vannak kifejezetten kellemetlenek vagy veszélyesek. Nem felhőtlen az élete egy Bering tengeri rákhalásznak vagy egy tűzoltónak, esetleg egy acélgyári munkásnak. Vannak olyan állások is, ahol nem a fizikai megterhelés nagy, hanem a szellemi. A szabadidő eltöltésében is hasonló a helyzet. Nyilván egy sakkozó jóval kevésbé lesz izomlázas, mint egy maratonra készülő hosszútávfutó. Relációs jeleket tenni tehát a sportok vagy az elfoglaltságok közé, alapvetően értelmetlennek tűnik, hisz ki a nagyobb sportoló vajon, Kaszparov vagy Hillary? Eldönthetetlen kérdés, kár is ilyesmin vitázni. Azonban mégis teszek egy kivételt. Szerintem a világ legnehezebb dolga elfogadni a másikat olyannak amilyen. Ez ugyan elsőre nem tűnik se sportnak, se szakmának, mégis sokaknak kellene, (sőt talán mindenkinek!) ezzel foglalkozni, de a legtöbb ember el sem kezdi vagy az elején feladja. A fogadjatok el olyannak amilyen vagyok! - azonnal felmerül, de a kölcsönösség ki van zárva. Szóval, a hegymászók élete sem puszta kéjhömpöly, hisz le kell győzniük a természetet és a testük fáradtságát, de aki el akarja fogadni a másikat olyannak amilyen, saját magát kell legyőznie. Azt hiszem ennél nincs is nehezebb dolog a világon..

Köd van

Köd van az egész országban. Ilyenkor, az autósok egy jelentős része, mintegy önigazolásként szereti kisütni a hátsó ködzárófényével a mögötte haladók szemét még akkor is, amikor a kocsik sűrű, tömött sorokban közlekednek. Ez a fény, legalább olyan erős mint a féklámpa és eléggé bántó is és ugye a gépkocsivezető mondhatja azt, hogy ő csak óvatos és különben is köd van! Mikor használjon ködlámpát, ha amúgy egész évben csak ilyenkor van köd? Persze, amikor szóvá teszik ezt, akkor jön a válasz, hogy ő nem fog figyelni arra, hogy ki mikor jön mögötte, hogy majd kapcsolgassa a fényt ezek szerint. Eddig azt hittem, hogy a vezetés folyamatos figyelésből áll, éberen kémleljük a környezetünket, kapcsolókat működtetünk, pedálokat nyomkodunk és tekerentyűket tekergetünk. Ezen cselekmények összességét nevezzük eztán vezetésnek. De egyes emberek ezt nyilván másképp gondolják, mert szerintük a vezetés abból áll, hogy beülnek, indítanak, bekapcsolják az összes kapcsolót, amit csak akkor kapcsolnak majd ki, ha megállnak. Szerencse, hogy egyelőre még a kormányt hajlandóak tekerni, mert milyen dolog már, hogy ide-oda kell azt a vackot tekerni, meg figyelni azt, hogy merre is megy az út? Pedig mehetnének egyenesen, tökön, paszulyon keresztül is..

Új alapok

Azt hiszem új alapokra kell helyeznem az emberekkel való kapcsolatomat idén. Az, ahogy ezt próbáltam eddig intézni, nem igazán volt működőképes és egyelőre ötletem sincs, hogy mit kellene változtatni rajta, ugyanakkor a jeleket kezdem érzékelni. Olyan jeleket, amik nem igazán tetszenek, de nincs mit tenni. Ha hátra nem lehet, akkor előre kell mozdulni, még ha nem is tudom, merre van az előre. Alapcsere kell, bár nehéz lesz, ha már rajta áll a ház..

Őrültek

Vagy csak szimplán szociálisan érzéketlenek? Ki tudhatja ezen a szinten biztosan? A nej mesélte, hogy hétvégén a gyerekkel síelni voltak és a gyerek ruháját, miután átöltözött, egy padon helyezte el. A kabátot és a többi ruhát tartalmazó zacskót nem szétszórva, hanem egy halomban tette le. A kabátot felakasztva, a zacskót a pad ülőrészén. Nem arról volt szó, hogy ne lett volna elég hely a padokon, de jött egy ember és ráült az egészre. Nyilván kényelmesebb lehetett, ráadásul nem is kellett a hideg fára ülnie, ezért ráült a holminkra. Egy idő múlva rájött, hogy a zacskón kényelmetlen ülni, ezért azt félrelökte. A kabát leszakadt az akasztójáról - de nyilván ez a mi problémánk. A lény (lány volt) akkor sem szólt semmit, amikor a nej kibányászta alóla a holminkat és arrébb rakta. Erről egy volt kollégám jutott eszembe. Egy másik kollégám kalapban járt, és a fejfedőt a maga melletti széken tárolta. Az ominózus kolléga, amikor ott volt dolga, lazán ráült a kalapra, kvázi tönkretéve azt, sőt amikor mondták neki a dolgot, hogy azért ezt nem várták tőle, még ki is oktatta a kalaptulajdonost arról, hogy a szék az ülésre való és nem kalaptárolásra. Az eset úgy látszik nem egyedi, de nem tudom mi lenne az ésszerű megoldás. Egyből ütni kéne?

Nem ismerem

Nem ismerem az embereket. Ami nem is lenne baj, hiszen az emberek számossága eleve kizárja az ismerhetőségüket, főleg ha feltételezzük azt, hogy a nép egyéniségekből áll és nem tömeglényekből. A baj az, hogy olyanokat sem ismerek, akiket tulajdonképpen szeretnék ismerni. Nézem a facebook ajánlóját, ami arról szól, hogy az általam ismerősnek aposztrofált emberek milyen csoportok tagjai és az oldal ezeket a csoportokat az ismerőseim preferenciája szerint nekem ajánlja. Én meg borzadok azon, hogy lehet ilyen csoportokat egyáltalán megnézni, nemhogy tagként csatlakozni hozzájuk? Emberek, akiket értelmesnek és kedvesnek ismertem meg, hogy lehetnek ennyire ismeretlenek és riasztóak, ha csoportpreferenciáikról van szó? Azt hiszem, ha tényleg csak azokat jelölhetném be, akikről tudom azt, hogy ismerem őket, magam lennék magam egyetlen ismerőse. Vagy még én sem..

A hit ereje

Az emberek évezredek óta hisznek valamiben. Az akkori isteneket újabbakra cserélték és az újak mindig hatékonyabbak voltak a réginél, így az emberek váltottak. Hol jó meggyőződésből, hol szelíd, vagy éppen véres erőszak hatására. A hit erős bástya, mert mindig kell a remény a reménytelenségben. A hit jó kapaszkodó, ha minden mást elvitt már a vihar. De hogyan választunk hitet? Keveseknek adatik az meg, hogy mindenféle külső hatástól mentesen maguk dönthessenek, hogy miben hisznek. Befolyásoló tényező a család, a közösség, de akár a mindent tudó és paternalista állam, illetve az azt megtestesítő politikusok, akik mindent jobban tudnak mindenkinél, pedig rendszerint csak valami érdek mozgatja őket. A hitnek nem kell logikusnak lenni, hisz nem kell tudományosan bizonyítani, elég hinni benne. Minden kérdésessé váló részt le lehet azzal zárni, hogy mert csak, vagy azért mert ide ez van írva. Ezért nem is nagyon lehet érvelni vele vagy ellene és pusztán csak ezzel embereket meggyőzni elég esélytelennek tűnik a számomra. Sokkal fontosabb lehet egy karizmatikus vezető. Bármit el lehet adni, ha áll mögötte egy ember, akihez tartozni szeretnénk. Az ember csoportlény, így vágyódik arra, hogy részese lehessen valaminek, ami jó. Az ilyen emberek kedvéért még azt is elfogadja, amit amúgy, vezető nélkül elutasítana. Lehet, hogy fontos erő a hit, de igazán az számít, hogy ki hozza ezt el az emberekhez..

Nem tud

Furcsa emberek vannak. Persze az egész nézőpont kérdése, egy furcsa világban az általam normálisnak tartott viselkedés lehet a meglepő a többiek szemében, szóval a furcsaságot az én világomban élve állapítottam meg. Bárki gondolhat és vélhet bármit, itt arról van szó, amit látok, érzek és gondolok. Talán nem mondok újat arról, hogy élnek köztünk olyan emberek, akik egész egyszerűen nem tudnak hibázni. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnának elkövetni hibákat, csupán arról, hogy képtelenek azt beismerni. A rosszat, a bajt ők csak elszenvedik, de okozni más okozza őket, ők csak a körülmények ártatlan áldozatai, a mostoha és embertelen világ mesterkedik ellenük nap mint nap, ők éppen csak belecsöppentek ebbe - tulajdonképpen ártatlanok - legyen az bármi. Lehet ez államérdek is, de akár egy egyszerű kerti perpatvar. Arra, hogy talán egyszer ők is tehettek valamit, amivel kihívták maguk ellen a sorsot - lehet figyelmeztetni őket, de teljesen felesleges, mert úgysem érünk el vele semmit. Ilyenek és megváltozni sem fognak. Számomra viszont nem emberek. Nem a roswelli értelemben véve, hanem a magam megfogalmazása szerint. Az ember ugyan hibázik és bár nem élvezi ezt, de kész beismerni és változtatni rajta.

Felhasználók

A felhasználók borzalmasak! Ha az ember feladata az, hogy jelszót és hozzáférést adjon bizonyos rendszerekhez, akkor előbb vagy utóbb szembesül a problémával, hogy vannak ritka feledékeny emberek, akik állandóan elfelejtik a hozzáférési adataikat. (Tényleg kész csoda, hogy egyáltalán hazatalálnak!) Ez önmagában még nem elég, de minden alkalommal el kell magyarázni nekik azt, hogy nem, nem tudom megmondani a jelszavát. Be tudok állítani egy újat, de ami most van, azt nem tudom megmondani neki. Ilyenkor jön az - ami persze ellenjavallt, de az ember nyugalmának záloga lehet(ne), hogy könnyen megjegyezhető jelszót állít be az ember a nem annyira kritikus alkalmazáshoz. Legyen mondjuk az illető keresztneve, azt hátha nem felejti el. Persze ez csak merő idealizmus, ugyanis de, azt is elfelejti. Így van az, hogy előbb találom ki a jelszavát, mint ő saját maga, amikor legközelebb felkeres azzal, hogy mondjam meg a neki. Aztán persze jön azzal - ugye, hogy meg tudja mondani! Én tudtam!