Nosztalgia

A nosztalgia jegyében jutott eszembe újra a gyerekkorom és bizonyos helyszínei, így a Bacsó Béla úti iskola is. Annak idején általános iskolai tevékenységemet a Petőfiben kezdtem, Deákváron. Elsőbe és másodikba oda jártam, még emlékszem arra, hogy mennyire nem mertem felmenni az emeletre, a fizika terem felé vezető lépcső megmászhatatlan meredélynek tűnt, olyan hatással volt rám, mintha a Mount Everestre akartak volna felzavarni. Csak álltam az aljában és néztem felfelé, hogy na én oda biztosan nem megyek fel! Pedig voltak ott alsós osztályok is, de ha én oda kerültem volna, ott bizonyára meghalok a félelemtől. Vagy egyszer felmegyek és fenn is maradok. Nagyon félelmetes volt az a sok lépcső! Persze harmadikban megoldódott a lépcsőkrízis, ugyanis helyhiányra hivatkozva áttettek a Bacsó Béla úti intézménybe, ahova két évig volt szerencsém járni. Ott nem volt gond a lépcsőkkel, az egy igazán hamisítatlan falusi iskola volt a javából és abszolút lépcsőtlen. Azóta is eszembe jutnak a folyosói és az osztályterem, ahol cserépkályha szolgáltatta telente a meleget. Az udvaron két diófa is állt, ahonnan ősszel próbáltunk minél több diót nyerni azáltal, hogy különböző dolgokat dobáltunk fel a fára. Már akkor a számkivetett kisebbséghez tartoztam, a legtöbb közös játékból ki voltunk közösítve, mert nem tartoztunk bele a népszerű klikkekbe, például focizni sem szerettem, így még Felcsúton sem lehetett volna megfogni az Isten lábát. Ebédelni visszajártunk a Petőfibe, ilyenkor kettős sorba fejlődtünk fel és indultunk ebédelni, majd ugyanazon az úton vissza, ebéd után. Visszafelé, cipelnünk kellett a saját uzsonnánkat is, ami egy műanyag kosárban volt letakarva fehér abrosszal és az esetek többségében zsemle volt párizsival. Na azóta nem eszem párizsit, az egy életre elég volt. Ez a dolog Szolzsenyicint olvasva hasonlított az Iván Gyeniszovics egy napja c. regényhez, de akkor ezt még nem tudtam. Ha már jó volt az idő és az egyetlen deákvári cukrász megunta a téli szabadságát, akkor visszafelé ehettünk fagylaltot is, amiből a tanerő csak fél adagot kért, ötven fillérért. Azóta sem értem, hogy ha valaki szereti a fagyit, miért vesz fél adagot, ha meg nem szeretné, akkor miért vesz egyáltalán? 

Toblerone

A 'minden hülyeségről van egy gondolatom' (avagy a vén marhának semmi sem jó!) mottó jegyében ma az ikonikus svájci csokoládé, a Toblerone kerül terítékre. A márka maga örök, hisz a gyerekkoromban is megvolt már és azóta is kapható - nem mondható ez el számos más termékről, például ha csokoládéknál tartunk, Afrikána is csak a nevében létezik talán, vagy már abban sem. Az ízvilágát sikerült az első 'jobb minőség, finomabb íz kampány keretében kinyírniuk az előállítóknak. A Tobleronénak nem volt szüksége ráncfelvarrásra, a negyven évvel ezelőtti és a mostani csokit egymás mellé téve nyugodtan konstatálhatnánk azt, hogy ez tökugyanaz. Semmi sem változott. Emlékszem, gyerekként, a nagyanyáméknál töltött szünidő, vagy egyéb alkalmából kaptunk egy-egy rúd Tobleronét, amit a hűtőben őriztünk. Mindkettővel szabadon rendelkeztünk, az öcsém a sajátját hamar megette, én viszont spóroltam az enyémmel. A szünidő végeztével a fele még biztosan megvolt. Persze a hazautazásból a csoki kimaradt és mire legközelebb mentem és kerestem a hűtőben, már nyomát sem leltem. A lelki törésre azóta is emlékszem, sőt emlegetem is, hogy mennyire nem éri meg spórolni, feledékenynek lenni vagy mindkettő. Ennek örömére a legutóbbi alkalommal megkaptam a világ legnagyobb Toblerone csokiját. Eszembe is jutott, hogy akkor ezzel az élet császára lehettem volna, most viszont azt szűrtem le, hogy a mérete túlmegy a normális megehetőség határain és nem is szeretem már annyira. Például bármikor elcserélném egy tábla régi Afrikánára. 

A kapcsoló

Gyerekkorom igazán hasznos fejlesztését üzemeltem be nem is olyan rég és azóta is élvezem az áldását. Akkor is a szükség hívta életre, hogy egy helyről tudjak kapcsolni több berendezést, főleg úgy, hogy az az egy hely az íróasztalom, ahol amúgy is sokat ülök. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy az ilyesmi kereskedelmi forgalomban nem kapható, mert amúgy roppant praktikusnak találom.

A forma erősen retro, a doboz egy kommunikációs egységből került kialakításra. Annak idején rengeteg hasonló dologhoz tudtunk hozzájutni, amit cégek odaadtak a lelkes amatőrpalántáknak, hátha tudnak vele mit kezdeni. Jelen esetben tudtak. A berendezés központilag kapcsolható ki és be, a sárga nyomógombokkal. Egy relé válik öntartóvá és ez biztosítja az áramutat, ez az öntartó állapot bontható le, így központilag lehet mindent egyszerre lekapcsolni. Az egységek külön-külön is kapcsolhatóak a kapcsolósorral. Az üzemállapotot glimm lámpa jelzi és az áramút el van látva egy olvadóbiztosítékkal is, pusztán a biztonság kedvéért. A kapcsolók elosztókat kapcsolnak, tehát bármit bele lehet dugni, így nem lehet gond abból, hogy valami bekapcsolva marad, sőt a sok manapság használatos standby állapotú készüléktől is el lehet venni az áramot, ha befejeztük azt, amiért az asztalhoz ültünk. A boltban jelenleg is lehet kapni kapcsolható hosszabbítókat, de olyat nem, amit egy központi helyről lehet kapcsolni, tehát a dolog a maga nemében egyedi és hiánypótló! Ráadásul az enyém..

 

Hat éve

Nosztalgikus megemlékezést tartok, mert észre sem vettem, de 6 éve írom ezt a blogot itt. Hosszas vajúdás után (és a helyzet elkényelmetlenedése miatt) váltottam ide a blogter-ről, de nem bántam meg. Noha a látogatottságom meredek zuhanásba kezdett, aki olvasni akar, itt is megtalál. Viszont ebből a nemes alkalomból elővettem egy pont 6 évvel ezelőtti írásomat és olyan, mintha tegnap írtam volna. Bár tegnap épp nem volt semmi könyökproblémám..

Kettőhatvanas

Az élet sokszor felülírja a szándékot - ma ugyanis olyat láttam a büfénkben amit eddig még sosem. Épp a szombati osztálytalálkozón elevenítettük fel a közös kellemes emlékeinket a gimi büféjében akkor kapható süteményről, ami a megállapodás és az egyeztetés eredményeképp nugátszeletként emelkedett vissza a köztudatba. Akkor ez volt büfé fő profilja, hatalmas tálcákon érkezett és az nap mind el is fogyott. A nevét nem tudta senki, de faltuk mint a kis disznók, hisz jó volt és energiát adott. Kettő forint hatvan fillérbe került (csodálatos, hogy mai aggyal felfoghatatlanul alacsony áron valaki még keresett is!) így a neve nemes egyszerűséggel kettőhatvanas lett és ez rajta is maradt egészen a végzésünk pillanatáig, noha az árán az infláció nyomot hagyott, hisz az felment három húszra. Ma meg itt vigyorog velem szemben a büfében az üveg mögött a nugátszelet! Igaz a felépítése kicsit más, (Az árban is nagyságrendi különbség van!) itt hatalmas arányú a krém a piskótához képest, de ez akkor is egy nugátszelet! Azt hiszem ez lehet az az érzés, amikor az eltávozott lélek előtt megszólalnak a harsonák és kinyílik a mennyország kapuja. Legalábbis én ilyennek képzelem..

Magic Tools

Egy régen volt programot találtam meg odahaza. A felélesztése nem kevés erőfeszítésembe és áldozatomba került, de megérte. A dolog előzményéhez tartozik az, hogy még az óidőkben játékfejlesztésből (is) éltem és a Sega cég Game Gear termékére portoltuk a Novotrade által írt és méltán nagysikerű Ecco the dolphin c. játékot. Itt a portolás gyakorlatilag az ötlet és a történet egy részének az átvételét jelentette, a kódokat újra kellett írni, a grafikát újra kellett tervezni, semmi sem volt jó az eredeti programból. A Game Gear fejlesztésről annyit kell tudni, hogy bár kaptunk Amerikából pár célhardvert, a nagy részét a cégünk állította elő, ahogy a tervezéshez szükséges programok is a cégünk, jelen esetben az én (és segítségül hívott öcsém) műve. Ez a program volt a grafikusok fő munkaeszköze, ebben születtek a világok. Ez egy dos alapú program volt, lévén akkor még windows csak nyomokban volt jelen - szerencsés kor volt.. 

Ez volt a program főmenüje. Itt kellett kiválasztani a használni kívánt funkciókat. A játékban szereplő világok karakterekből álltak. A karakterek csempékbe voltak szervezve, ezek a csempék alkották a világot. Egy csempében persze többször is fel lehetett/kellett használni egy karaktert, mert azzal is spórolni kellett. A programnak a karaktereket mozgatni és áttölteni is kellett, ez mind idő, és egy játékban abból van a legkevesebb.. 

A képen a karakter és óriáskarakter (csempe) szerkesztő látható. A gép adottságai határozták meg a szerkesztést, a két paletta, a 8x8 bitből álló karakter és a praktikus okokból 8x8 méretű csempe is ezen a lapon állítható össze. 

Az elkészült óriáskarakterekből álltak össze a világok. Egy csempét persze többször is fel lehetett egy világon belül használni, sőt, tulajdonképpen fel is kellett, hisz mindenen spórolni kell! Minél kevesebb erőforrást kell pazarolni, a játék annál gyorsabban fog futni. Ugyanakkor jól is kell kinéznie - ezt az ellentétet ügyeskezű grafikusaink oldották fel.

Nem volt elég az óriáskarakterekből világokat összerakni, meg kellett mondani a programnak azt, hogy a főszereplő delfin hol közlekedhet és hol nem. Mi számít levegőnek, amiben nem tud úszni, viszont vehet magához oxigént, és hol nem tud átmenni, hol pedig sérül. Ezt a műveletet neveztük kizárózásnak, amikor az óriáskarakterben minden egyes karakterről megmondtuk azt, hogy az 'A' mint akadály, ' ' mint víz, 'L' mint levegő illetve 'B' mint ami bánt.

A delfin ügyesen úszik a világában, ahol a kizárók terelgetik, de egy delfin tud még mást is. Szonárképet tud kérni a körülötte lévő világról. A szonárkép, tulajdonképpen egy óriáskarakter képe egy karakterben. Ennek a megalkotására is külön programrész szolgált. A sziklára két szín, a vízre, levegőre és talán a bántó objektumokra is egy különálló szín állt rendelkezésre. A delfin szonárját a játékban is én programoztam.

A programban egyéb funkcionalitások szerepeltek, amiről már fogalmam sincs. Mivel megvan a forrás, tulajdonképpen meg tudnám nézni mi milyen célra lett tervezve, de bár Game Gear-om már van, a fejlesztéshez kellő célhardverből nincs egy darab sem, így nem tudom kipróbálni egy általam tervezett világ fel vagy letöltését az eszközre.

A képekből vagy karakterekből a rajzolófunkcióban egy képet is össze lehetett állítani és talán ez segíthetett az óriáskarakterek összeállításánál is. A program fejlesztése javarészt a dolgozó grafikusok ötletei és igényei szerint készült, így lehet, hogy ezt egy a projecten dolgozó művész jobban fel tudná idézni mint én..

A végzett munkát projectekbe szerveztük, egy projectfájl tartalmazta az adott világ karaktereit, az óriáskaraktereket és a belőlük felépített világokat is. Ezeket a projecteket ebben a menüben lehetett kezelni.

Az étkekrűl (Nosztalgia étterem, Kistarcsa)

Tegnap a céges vacsora révén már említettem a kistarcsai Nosztalgia éttermet, de most megpróbálom étteremkritikusi szemmel is újra végigjárni a témát. Első körben le kell szögeznem, hogy a hely sikeres, szinte mindig tele van, hétvégén csak kihalásos alapon lehet bejutni, mert az étel összességében jó. A szakács valószínűleg frissen készíti a dolgokat, a mirelit krumplis szerencsétlenkedésnek - amit a tavalyi, Építész pincében tapasztaltunk - nem láttam nyomát. Az étlap gazdag, az árai kissé magasnak tűnnek - viszont az adagok hatalmasak. Két nagyobb társaság volt jelen hétfő este, így a kiszolgálást éreztem egy kicsit lassúnak, illetve a konyha sem pörgött fel igazán. A pincér nagyon kedves, figyelmes és felkészült volt, néha már egy kicsit tolakodónak is tűnt a kedvessége - de ez csak az én személyes megjegyzésem. Az ajánlatai összességében jók és elfogadhatóak voltak, bár egy kissé feledékeny volt. Több tételért külön kellett szólni - mármint, hogy rendeltünk, de nem kaptunk. Ugyanakkor magától ajánlott és hozott kétféle nagyobb üveges vizet, ez mindenképpen jó volt. A szakács jól főz, bár szerintem egy kissé édesszájú. Én egy rántott, gesztenyével és aszalt szilvával töltött borjútekercset ettem, a mellettem ülő kolléganőm egy aszaltszilvás barnamártással készített szarvast. A pincér mindkét ételhez sajtos burgonyafánkot ajánlott, mint köretet. Az én vacsorám a köret és a hús összhatásával így meglehetősen száraz volt, a pincér őszibarackbefőttet kínált, de elfelejtette - szólni kellett érte, de viszont hozott egy csalamádét, amit nem kért senki. Jópont az is, hogy kérésre a maradékot készségesen becsomagolták - akkora volt, hogy másnap is azt ebédeltem, szóval így tekintve az ár/érték arányt, mindenképpen kedvező volt. Rosszpont viszont azért jár, mert a csomagolásra átvett ételeket összekeverték, bár nem egyszerre vitték el, mégis a kolléganőm ételét kaptam meg. Viszont nála becsomagolták a tányérjára helyezett szemetet is, ami szintén egy feketepont. Így viszont módomban állt az ő ebédjét is megkóstolnom, ami szintén finom volt. Megjegyzések az ételekhez: A borjú összhatásában száraz és nagyon édes volt. A gesztenye helyett gesztenyepüré volt benne, ami az aszaltszilvával együtt egy kicsit már gejl volt, de épp határeset. A pincér helyében én krumplipürét ajánlottam volna hozzá - így utólag, esetleg áfonya- vagy ribizliöntetet, hogy elvegye a mindent kitöltő édes ízt és a szárazságot. A gesztenyepüré helyett jobb lett volna a mondjuk húslevesben főtt gesztenye - de ez inkább konyhatechnika. A szarvas igazán finom volt, de az aszaltszilvás barnamártás szintén nagyon édes volt. Jobban esett volna valami savanyúbb öntet, itt is az áfonya vagy a ribizli, akár mint összetevő is segíthetett volna a mártás egyensúlyának a beállításában. Összhatásában a hely kellemes, jól éreztük magunkat, egy további próbát mindenképpen meg fog érni, így bárkinek szívesen ajánlhatom..

Céges vacsora

Céges vacsorán voltam tegnap, lezárandó az egész évet, legalábbis logikailag - informatikus szemmel. Ilyenkor a kollégák egy asztalhoz ülnek, bár nagyjából itt is azokkal kerültem egy csapatba, akikkel nap mint nap dolgozom. Egy hosszú asztalnál nem lehet mindenki mellé ülni. A társaságban így is csomópontok alakultak ki - de ez nagyjából ilyenkor megszokott. A hely nagyszerű volt - Kistarcsán a Nosztalgia étterem egy hangulatos helységében. Az étel kifogástalan, bár a kiszolgálás kicsit lassú volt. Az adagok hatalmasak és a pincér talán egy kissé tolakodóan kedves volt. Összefoglalóul pár gondolat, ami eszembe jutott: Nem mindig jó, ha én vezetek. Remek birspárlat volt, amit nem kóstolhattam meg. (Na jó, megkóstoltam, de épp csak a nyelvem hegyét dugtam bele.) Más példájából - de ezt szoktam mondani a gyereknek is - nem csak úgy bedöntjük magunkba a folyadékokat, hanem élvezzük. Ehhez kiegészítésként egy kérdés: Minek iszik az, aki nem bírja? Azt hiszem az alakuló süketségem is rátesz egy lapáttal az élvezetekre, képes vagyok társasági lényként viselkedni alkoholfogyasztás nélkül is. Ilyenkor mosolygok, időnként bólogatok és helyeselek, noha rendszerint nem is értem miről van szó. Ez a legtöbb esetben beválik, csak néha nagyon unalmas..

Gloria mundi

Tegnap épp a régi leveleim között turkáltam és egy levelezőlap akadt a kezembe. A tartalma személyes és nem is túl érdekes, végeredményben egy útiterv volt, azonban egy sora felkeltette a figyelmemet. Egy ár volt benne, egy vonatjegy ára - az, ami szíven ütött kissé. Vác - Balatonvilágos viszonylat 60 azaz hatvan forintért, ráadásul mint retúrjegy. Belegondolva, hogy mennyire régen volt, talán igaz sem volt..