Boldogat

Azon gondolkodtam, hogy a frázisszerűen elmondott újévi jókivánságokat vajon ki mennyire gondolhatja komolyan. Persze, az alapfeltételezés az, hogy nem kívánunk egymásnak direkt rosszat, ha amúgy nem utáljuk a másikat, illetve ha igen, a 'Boldog újévet!' után elsuttogott 'Dögölj meg!'-et meg úgysem fogja meghallani rajtunk kívül senki és valószínű, hogy a hatása is csak a lelkünknek lesz jó vagy a kedélyállapotunkat javítja fel a 'jól megadtam neki!' állapotával. Szóval, ha azt mondjuk valakinek, hogy legyen boldog a következő éve, ez pusztán csak rutin, vagy tényleg szeretnénk is? Ha egy év múlva azt halljuk, hogy tényleg jobb lett neki mint volt, tudnánk-e ennek igazán és szívből örülni? Vagy keserű irigység kerít inkább hatalmába? Ha az utóbbi, akkor lehet, hogy inkább nem is kéne kívánni semmit..

Évértékelő

Gondosan megkerestem és elolvastam a múltévben tett újévi fogadalmamat és úgy tűnik, hogy bölcsen csak olyan dolgot fogadtam meg, amit nagyjából sikerült is teljesíteni - a nej alvós plüsskutyájával szembeni toleranciát. Nagyjából ez sikerült is, bár a jószág ezen felbuzdulva kezd elszemtelenedni, úgyhogy lépéseket kell tennem. Bár, ilyenkor a nej mindig visszatámad és az én plüsselefántomat abuzálja, pedig az elefánt - Egon, igazán szófogadó és illedelmes jószág, megül a helyén és nem akarja állandóan elfoglalni a köztünk lévő határmezsgyét. Ebből látszik, hogy az elefánt jobb háziállat - persze hiába beszélek én ezúttal is..

Konzervek mögé

Biztos mindenki emlékszik a Tizedes és a többik című örökbecsű filmre, amikor az erdészházban egy német alakulattal közösen foglalnak el állást, kamuellenségre lövöldözve és azt állítják, hogy a kamrában már bent vannak az oroszok? Nos, a kamrában valóban már bent voltak az oroszok, hiszen mindenki megtudhatta, hogy a befőttek mögött sebesült orosz katonát bújtattak a háziak. Ez jutott eszembe akkor, amikor arra gondoltam, hogy vannak dolgaim, amit mégsem biztos, hogy ország világ előtt hirdetnék, de ugyanakkor szívesen leírnám azokat. Azt mondják, hogy a legtitkosabb dolgokat sokszor el sem kell dugni, az van a legnagyobb titokban, ami kiböki az ember szemét, azt nem veszi észre, ami ott van az orra előtt. Pont ezért nem látja, hisz túl közel van hozzá. Azt tudom, hogy bizonyos emberek szeretik olvasni bizonyos írásaimat, ha azokat megosztom. Viszont ezeknek az írásoknak nem kell frissnek lenniük, elég, ha valamennyire aktuálisak, bár ez is csak az én elképzelésem, lehet, hogy még azoknak se kell lennie. (Bár, ha azt írnám meg, hogy tegnap mennyire jót fürödtem a Balatonban, lehet, hogy hülyének néznének, de ki tudja? - Lehet, hogy enélkül is annak néznek és még írnom sem kell ilyesmit.) Szóval, azt gondoltam, hogy többet fogok írni, viszont nem minden fogok kipostolni. Ha aznapra nem találok olyasmit, amit publikusnak érzek, akkor jön a konzerv, a régi írásokból választva. Szerencsére, számosságában elegendő akár több évre is a rendelkezésre álló mennyiség. Az eddigi jelszóm stílszerűen: - Nicht kompót! - mostantól lesz az is biztosan..

Terhes vagyok

Tegnap ezt a látszólag meglepő üzenetet postoltam az üzenőfalamra. Ennek viszont története van. Én is bedőltem egy ismerős hasonló üzenetének és reagáltam az állítására, mire kaptam egy felhívást azzal, hogy ez egy játék és mostantól: - kell egy új állapotot közölni egy megadott hülyeséghalmazból, illetve mindenkinek, aki reagál a beírásomra, elküldeni a játékszabályt. (Most jön a mentegetőzés!) Alapvetően nem szoktam láncleveleket továbbítani, hisz ismerem és elvégeztem a lánclevélküldők tanfolyamát, de meg lettem győzve azzal, hogy egyszer, szilveszterkor belefér a bolondság, ráadásul a levél nem átkoz el harmadíziglen a szokásos gyakorlat szerint, ha netalán mégis hagynám a fenébe az egészet, ahogy sokan megtették ezt az év végi hejehuja és dínomdánom ellenére is. A megadott halmazból tehát a 'Terhes vagyok'-ot választottam, mert most úgy is érzem magam. az émelygést leszámítva, az alakom egy 4-6 hónapban járó kismamához hasonlít, aki feltehetőleg lányt vár. Szóval nem vagyok megelégedve a körvonalammal, de dolgozom rajta. Viszont a nej mesélte, hogy tegnap a gyermek olvasta a beírásomat és töprengő arccal megjegyezte: - Apa terhes! Azt hiszem már ezért megérte. Kár, hogy nem láttam..

Örök élet

A Kétfarkú Kutyapárt választási ígéretei között jelentős helyet foglal el a sokak által vágyott dolog, az örök élet. Alkimisták ezrei kutatták és keresték annak idején a bölcsek kövét, ami azon túl, hogy egyfajta kifogyhatatlan bankszámlaként üzemel azáltal, hogy arannyá változtatja a fémeket, de általa készíthető az örök ifjúság elixírje, ami az előbb említett anyagi biztonság mellett ennek hosszútávú élvezhetőségét is megteremti. Ezt, bár a cél meglehetősen egyszerű volt, tudomásom szerint sosem sikerült elérni igazán, vagy aki megtette, nem nagyon reklámozta a dolgot. Viszont sokan vágytak rá. Manapság, az örök élet egész könnyedén megteremthető, csak egy program és egy működő számítógép kell hozzá. Az alkalmazás lényege, hogy olvassa a facebook oldalunkat és lájkolja a az ott megjelenő bejegyzéseket, ír pár kedves sort a születésnapot ünneplőknek és rég elveszett állatok képét küldi körbe, illetve megosztja mindazon cikkeket az ismerősök között, amiben benne van az, hogy kérlek osszátok. Manapság, amikor az emberek szinte az egész életüket facebookon töltik, mi ez, ha nem örök élet?

Csalok

Nézzék a kezem, mert csalok! - Valami hasonlót mondhatott Rodolfó is, amivel beépítette magát a köztudatba. Mondhatnám én is ezt, de akár azt is, hogy Nézzék csak nyugodtan a kezem, mert úgyis csalok. Illetve csalok, de nem a kezemmel. Mostanság rákaptam arra, hogy visszaolvasom a régebbi posztjaimat és abból idézek. Megdöbbent az, hogy mennyire aktuális mindaz, amit több éve, akár 2008 végén írtam, hasonló időben. Nincs új a nap alatt és minek újra megírni mindent, ha a régi dolgok is aktuálisak? Sokan észre sem veszik a cikkek alatti dátumot..

Gitár

A gitár egy népszerű hathúros hangszer. Nagyjából megmaradtam eleddig ezen a szinten, nem sok közöm volt a hangszerekhez, a legnagyobb sajnálatomra. Kora gyerekkorom a szolfézs jegyében telt, el is jutottam arra a szintre, ahol már hangszeres tanulmányokat folytathattam, de sikerült valamiért olyan hangszer választania a szüleimnek amit igazán nem sikerült soha megszeretnem, illetve nem is annyira volt szórakoztató a tanulása, mint például a gitáré lett volna, ami valljuk be, inkább a mi korunk zenéit játssza. Azonban ezen a karácsonyon egy gitár lopakodott be a családunkba a gyerek jóvoltából. Egyelőre úgy néz ki, mint a számtalan fellángolás egyike, de majd elválik mi sül ki belőle. Szó mi szó, nagyon akkurátusan kezdett hozzá, mert már van gitár, van tok, de van hangológép és pengető is. Sajnos bármennyire is szeretnék, nem tudok hozzászólni a témához, nem tudok segíteni a gitárral kapcsolatos semmilyen dologban a kölöknek. Egyetlen kérdést tudtam megnyugtatóan megoldani, segítettem kiszedni a gitártestbe ejtett pengetőt - de itt véget is ért a közreműködésem a dologban. Kíváncsi leszek mi lesz a gitár sorsa, mert a végén kénytelen leszek én megtanulni gitározni..

1%

Egy százalék. Elég kicsi mennyiség, bár attól függ, hogy mekkora mennyiségnek az ilyen arányú részéről van szó. A jövedelemadó egy százaléka nyilván nagyobb érték, mint egy postabélyeg árának hasonló arányú része. De nem lehet mindent pénzben kifejezni, de összehasonlítani a dolgokat attól még érdemes lehet. Vajon megéri-e száz százalék munkát belefektetni valamibe, egy százalékos haszonért úgy, hogy tudjuk, 99% a kukában végzi? Bizonytalan vagyok a dologban (vagy mégsem?) egyfelől ez hatalmas pazarlásnak tűnik, másfelől meg így válik az a dolog igazán értékessé. Szép kis dilemma. Azt hiszem ez a kérdés az, amit soha nem lehet eldönteni..

Ügyes!

Egy régi vicc jutott eszembe. Kohn bácsi, aki gyerekkora óta kint él Amerikában és vagyonát az ételárusító automatákból szerezte, hazalátogat és kipróbálja egy pályaudvaron, hogy milyenek is az itthoni ételautomaták. Bedobja a pénzt, megnyomja a gombot, de nem történik semmi. A gép természetesen vissza sem ad. Kohn bácsi azt hiszi, hogy talán elrontott valamit, így még egyszer bedobja a pénzt, de most se történik semmi, sőt harmadszorra sem. - Ügyes, nagyon ügyes! - mondja végül. - Ha belegondolunk a vicc nem is annyira vicces - ez jutott eszembe arról az örömhírről, hogy megnyílik a közszolgálati televízió új, harmadik csatornája, amit aztán nagylelkűen, kódolatlanul élvezhetünk a kábelszolgáltatónk közvetítésével január 5-ig. Micsoda remek ajánlat! A retrócsatornán a tv archívumában szereplő filmek ismétléseit láthatjuk, azokat a filmekét, amikért anno fizettünk, hisz a mi és szüleink befizetéséből és adójából lettek a filmek és a műsorok, amit a közszolgálati televízió szintén az adóforintjaikért cserébe tárolt és tartott karban, most meg, hogy nézhessük ezeket kódolatlanul újra a zsebünkbe kell nyúlnunk. Ez a csatorna nem a HBO ahol a befizetett pénzért öt éves mozifilmeket vesznek, itt ezeket a filmeket egyszer már megvettük. Mindenki, aki itt él vagy élt. Mi jut eszembe erről az üzleti modellről? Ügyes, nagyon ügyes!

Hair - szőr

Életem, azaz inkább fiatalkorom meghatározó élménye volt a Hair című musical filmváltozata és ezen keresztül a zenéje is. Épp tegnap ment a tévében, így újra láthattam, sok év után ismét. Természetesen a gyerek utálkozott és szokás szerint megjegyzéseket tett. Őt már valahogy nem dobja fel semmi olyasmi, amiért annak idején mi még lelkesedni tudtunk. Van egy rész a filmben, amikor a kábítószer 'pap' leveszi a kalapját és az előtte térdelőknek a szájába a kalapból kockacukrot tesz. Ettől a jelenettől furcsa deja vu érzésem támadt, valahonnan nagyon ismerős volt ez a jelenet - és nem azért, mert annyiszor láttam a művet. Aztán persze beugrott, a macskák csinálnak így, amikor jutalomfalatot osztok. Persze lehet, hogy elmennek ők is ezután táncolni és énekelni, a saját Szőr című darabjukba, ezt nem tudom, de vicces lenne, ha pont ezt csinálnák..

Milyen gyerek?

Milyen gyerek az, aki előbb belengeti azt, hogy hagy a hamburgeréből, aztán felfalja mégis az egészet? Milyen gyerek az ilyen? Azt hiszem éhes..

A Nagy

De nem ő, hanem mi, vagy én, vagy ilyesmi. Szóval nem személyről van szó, hanem a Nagyról, ami ma van. Tulajdonképpen nagyon vártam már a mai napot és végre elérkezett. Ha úgy vesszük, nagyobb ünnep mint a karácsony, ugyanis nem csak pár ezer év óta létezik, hanem nagyjából azóta, hogy a Föld úgy döntött, hogy a Napunk körül fog keringeni. Ma van ugyanis a leghosszabb éjszaka és a legrövidebb nappal. Ma aratott a nap győzelmet a sötétség ellen, holnaptól készteti a fény meghátrálásra a sötétséget és ahelyett, hogy egyre korábban kellene felkapcsolnunk a villanyt, egyre rövidebb időt vesz el az életünkből az este. Örvendezzünk, mert nemsokára itt a tavasz is..

Az Étkekrűl (Vakvarjú étterem, Pest)

Idén esedékes céges karácsonyi vacsoránkat a Paulay Ede utcában található Vakvarjú étteremben ejtettük meg. A hely annak ellenére meglehetősen tele volt, hogy tulajdonképpen nincs a kirakatban, viszont ha úgy vesszük, a belvárosban minden hely a kirakatban van, noha nem főközlekedési úton van és turistabuszok sem járnak el előtte rendszeresen. Aki ismerős a környéken, vagy éttermi berkekben (én nem annyira) annak lehet, hogy az mond valamit, hogy a Bohémtanya nevű hellyel pont szemben található. Ha egy utcában két vendéglő van és azok szinte pont egymással szemben találhatóak, és mind a kettő prosperál, az jelenthet valamit. A hely ízlésesen van berendezve és minden a varjú témára lett felépítve. Noha a hely címe szerint a varjú vak, a kabalaállat még sem jár fehér bottal, ami némileg képzavar. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a bakcsót hívják műértő körökben vakvarjúnak, de nem a gyengénlátása miatt (nem hiszem, hogy lenne neki!) hanem a hangja miatt, viszont külalakra nem hasonlít a klasszikus varjúra sem, illetve az étterem figurájára, ami viszont egyértelműen varjúszerű.  Mindenképpen pozitív volt elsőre - az ízléses és igényes kivitelű étlap, az ételek képével (pár tenyeres talpas szellemességgel körítve), illetve a házi szörpök és limonádék. A mellékhelyiségek tiszták voltak és ízlésesek, még bokszzsák is volt a férfivécében, az agressziót levezetendő. Utóbbit nem biztos, hogy értem, én ilyen helyen elsősorban megkönnyebbülni szoktam nem pedig idegeskedni, de mivel ki volt írva, hogy ne felejtsünk el behúzni neki kifelé, így én is megtettem. A pincérekre sem volt semmi panasz. A limonádé nagy pohárban érkezett, mentával, és többfajta citrommal, de aki szörpöt kért, az sem csalódott. Jó ötlet az egyenitalok után a házias íz. Mivel a hely tele volt, az ételek egy kicsit lassan érkeztek. Probléma volt, hogy mindenki a környezetünkben ételre várt, így nem tudhattuk meg, mekkorák az adagok. A hazai vendéglátásban kétféle tendencia uralkodik. Az egyikben jól lehet lakni egy tál ételtől, mert az adag nagy, illetve a nagyon művészi kompozíció, amiből viszont végig kell enni az étlapot, hogy tele hassal távozhassunk. A Vakvarjú inkább a második lehetőség felé mozdult el, bár az ételek minőségére nem lehetett panasz és tulajdonképpen jól laktunk, noha a hely nem tartozik a legolcsóbb helyek közé. Ezt igyekezett azzal meghálálni, hogy nem láttam nyomát mirelitnek és levespornak, minden valódinak és ott készítettnek tűnt, még a sütemény tetején lévő habcsók is, de a somlóin lévő tejszín se tesco gazdaságos kiszerelésű lehetett, hanem kézzel felvert, ami piros pontot érdemel. Azért, hogy legyen némi kritikus felhang is: Palóclevest ettem kemencés kenyérlepénnyel. A leves tartalmas volt, de a kenyérlepény csak nyomokban fordult elő az étel mellé, noha ez is valamennyire a hely védjegye. Amikor kértem erőspaprikát, készséggel hoztak  zöld paprikát karikákra vágva, de igen lájtos kivitelben. Egy ilyen étterem megengedhetne magának rendes, valóban erős paprikát. Másodiknak kecskesajttal és aszalt paradicsommal göngyölt szűzpecsenyét kértem lencsés burgonyapürével. Az étel finom volt, bár más is kért a társaságunkban és az övé kicsit másként nézett ki. Itt elvárná az ember, hogy két azonos étel azonos módon is nézzen ki. A kollégám libamájat evett zöldpaprikamártással, de nem ette meg a mártását, így azt én faltam be. Az ételem nagyon jóízű volt, de kellett hozzá a mártás, mert magában elég száraz volt. Desszertnek Varjú mama Rákóczi túrósát ettem baracklekvárral. Erről semmi rosszat nem tudok mondani, ez úgy volt jó ahogy volt. Összefoglalva - a hely elegáns és finom, de nem olcsó. Egy személy nagyjából 8-10 ezer forintért tud itallal együtt megvacsorázni itt, ha nem túl nagyétvágyú. Mivel az ételek jól néznek ki és ígéretesek, mindenképpen érdemes lenne visszamenni és végigenni az étlapot.

Politikus kontra pornó

Tegnap olvastam az újságban, hogy az egyik X-faktoros versenyzőt nem hívják meg a parlamentbe, mert pornós múltja volt. Akkor az jutott csak az eszembe, hogy ezek szerint ott nem az számít, hogy valaki lop, csal, hazudik, esetleg az előző rendszer aktív szekértolója volt - ezek nem számítanak bűnnek, de a pornózás az főbenjáró dolog. Nem mondom, hogy az utóbbira büszke kellene lenni, de mára kiegészíteném a gondolataim a következővel. Ha választanom kéne, hogy politikusokkal vagy pornósokkal vegyem körül magam, gondolkozás nélkül az utóbbit választanám. Azoktól  ugyanis legalább tudnám, hogy mire számíthatok..

Izmozás

Ma reggel rég nem érzett fájdalmakra ébredtem. A bal kezem a könyök részén tompán hasogatott, de ez más volt mint amikor valami ki akar jönni belőle. Alig bírtam visszahúzni a melegre, a takaró alá, hogy enyhüljön a sajgás. Tulajdonképpen értelme sem volt, hisz úgyis kelni kellett. Aztán persze az eszembe jutott, hogy tegnap edzőteremben jártam azzal a céllal, hogy megmutassam az ott szerencsétlenkedő , magukat alárendelt helyzetben érző izmozóknak, hogy mindig van lejjebb és emlékeztessem arra, hogy ők is kezdték valahol. Miután feltornásztam az önbecsülésük - és a magamét meg le, bevásároltam a terem melletti zöldségesnél. Az volt a nap fénypontja - nagyon remek kis bolt, ráadásul ott még szégyellnem sem kell magam semmiért..

Tetűgyilkos

Vagy gyilkos tetű? Attól függ, hogy ki és miért gondolja ezt. Ezúton szeretném rögzíteni a jegyzőkönyvben, hogy az idei évi paprikatermesztési projectem lezártam. Az ok a tetvekre vezethető vissza, ugyanis a rossz idő kezdetével a chilipaprikám ládákba ültetett részét bevittem a lakásba, hogy tovább élvezhessem a látványukat, illetve a maradék termést még be tudják érlelni. Furcsaság, hogy a kis paprikák csak a szabad levegőn növekedtek, a szobában csak beértek, az eredeti méretük megmaradt. Itt merült fel a bennem a kérdés, hogy ha a paprika a szobában nem nő, csak a levegőn, akkor milyen jogon hízom én el, ha a nagy részét az életemnek különféle szobákban töltöm? Szóval a növényeket végül ellepték a tetvek, amik szárnyra is keltek és tömegével döglöttek az ebédlőasztalra a lámpa alá, ami egy idő múlva már zavaró volt. Próbáltuk a népi szereket is, (2 kanál ecet, 2 kanál cukor, 2 kanál mosogatószer + víz) ami ideig óráig enyhülést hozott - ugyan még sosem pácoltam salátalébe élő növényt, mindig csak a leszedett terményekből készítettünk salátát - de ezt szemmel láthatóan nem bánták a paprikák, sőt, a leveleiknek szép fényük is lett. Igaz, napokig ragadt minden, de a tetvek visszavonulót fújtak. De utólag derült csak ki, hogy ez pusztán taktikai okból történt, mert a kezelés végeztével nemsokára újra szaporodni kezdtek, így egy gyors szüretet követően a mobilkert maradékét kitettem a teraszra, fagy általi halálra ítélve a gazdanövényt és a tetűkolóniát. Ez pár napja történt, de azóta vígan van a paprika és talán a tetvek is ráértek bundabugyit húzni. De milyen gondolataik lehetnek..

Poligamy

Láttam egy színdarabot. Ez nem lenne akkora hír, ha rendszeres színházba járó lennék, de kultúrtoprongyi minőségemben viszonylag kevésszer jutok el ilyen helyre, úgyhogy mindenképpen érdemes megemlékezni az évente egy vagy kétszeri alkalomról. A darabot a nej választotta, lévén olvasta könyvben és tetszett neki a téma, gondolta érdemes lenne megnéznünk. A Madáchban játszották - itt még nem sejtettem semmit és mivel nem végeztem előtanulmányokat, hanem teljesen rábíztam magam az asszonyra, meglepetésként ért, hogy egy musicalra sikerült beülnünk. Nem tudom ki hogy van vele - meg ugye kinek a pap, kinek meg a neje - a magam részéről nem szeretem a musicalokat, legalábbis színházban. Ahogy a Hair, vagy a Jézus Krisztus zseniális zeneként vagy filmben, színfalak között biztosan nem nézném meg. Ilyen vagyok és kész. Egy darabban vagy játsszanak, vagy énekeljenek, de egyszerre ne csinálják mindkettőt - ez az alapelvem. A történet valahol az Idétlen időkig alapproblémájához hasonló, azaz mit csinál a főhős, ha olyan helyzettel szembesül, hogy mindenki őrültnek tűnik (illetve a helyzet is az) csak ő egyedül normális. A példaként felhozott műben a főszereplő minden nap ugyanazt a napot élte meg, itt a hős úgy ébredt, hogy minden nap más nőt talált az ágyában, akiről mindenki úgy tudta, hogy az aktuális barátnője és mindig is az volt. Őrület! Persze sok lelki tusa és szenvedés (azaz karének és dalban elmondott szívfájdalom) után kibogozódnak a szálak, a hősünk reménytelen szerelme elnyerte végső jutalmát. Taps, függöny, taps. Jó, hogy az ember nem vár egy romantikus vígjátéktól (mint utóbb kiderült az volt - na például ezt sem tudtam!) magvas gondolatokat, de így, az előtanulmányokkal együtt egy kicsit blőd volt az egész nekem. Gondoltam, hogy elolvasnám a könyvet, hogy az is blőd-e ennyire, de a nej szerint igen, én meg nem vagyok mazochista, szóval azt hiszem inkább kihagyom. A zene minőségére nem volt kifogásom, a szereplők fiatalok voltak, a nők csinosak, ugrabugráltak jó sokat - ez jót tett az ember evolúcióba vetett hitének, a bögyös színésznők újra megerősítettek abban, hogy jó dolog az emlősök rendjébe tartozni. Egy hüllőszínház bizonyára sokkal unalmasabb látvány lehet, tojásokkal és szanaszét rohangáló rágcsálókkal együtt is. Szóval sokat várni lehet - de nem érdemes, szódával egynek elmegy a hasonló klisére készült darabok között.

Karácsonyi vásár (Bazilika)

Mint már írtam volt, a karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, meglehetősen negatív élményekkel tarkított volt  a számomra. A hatalmas tömeg (és a félelmetes árak) egy időre biztosan elvették a kedvem attól, hogy ilyen helyre menjek. Mondtam is, hogy ha még egyszer ilyesmit szervezne valaki, idejében szóljon, hogy visítva tudjak menekülni. Mondjuk a bécsi vásárt sokkal jobban szeretem, részben ott az árak valószínűleg kevésbé vannak elszakadva a realitástól, ugyanis ott nem egy hónap alatt kell megtermelni az egyévi bevételt, illetve, mivel utálom a tömeget (és abból ott sincs hiány) be lehet ülni a városházára karácsonyi dalokat hallgatni. Ott legalább meleg van és a dalok is szépek. Mondjuk a téren is énekeltek, de három színpadon nagyjából háromfélét, de megfelelő hangerővel, úgyhogy teljesen kaotikusnak tűnt az egész.  Gondoltunk egy merészet és átsétáltunk a közeli Szent István térre. Ahogy Bécsben, idehaza is több helyszínen folyik a buli, így a Bazilika előtti térre is jutott a vásárból. Sőt, itt tulajdonképpen élhetőbb is volt a környezet, lévén az árusok mind a Vörösmarty térre akartak menni árulni vagy a kerületi építész vagy más rendező erő megunhatta a hetes busz feelinget, így az objektumokat nagyobb távolságra helyezte el, így közlekedni is egyszerűbb volt. Középen egy jégpálya volt, ahol az apróságok estek, keltek. Ami érdemlegesen említeni méltó, az a fényjáték, amit időről időre rávetítettek a templom homlokzatára. Nagyon ötletes volt, mert a képekben kihasználták a homlokzat elemeit, továbbgondolva, beleépítve a megjeleníteni kívánt témába. Két ilyet is sikerült végignéznem és igazán élmény volt, noha közben előbb kockásra, majd azután pöttyösre fagytam. Az eset tanulsága - fényjáték remek -  megfelelő mennyiségű fagyállóval feltankolva. Vörösmarty tér felejtős. A fagyállót otthonról kell hozni..

Karácsonyi vásár (Vörösmarty tér)

A hétvégén volt alkalmam felkeresni a budapesti karácsonyi vásárt és így összehasonlítást tenni a hasonló bécsi rendezvénnyel. Hát és még hátabb! A jelenlegi vásárt ha egy szóval szeretném leírni, a mottó a profitmaximalizálás lenne. Mindent ennek a jegyében képzeltem el és úgy tűnik, hogy a szervezők, rendezők is így gondolkodtak. Minél több ember bezsúfolása minél kisebb helyre. Nem lehetett normálisan odaférni semmihez, az ember beállt valahová és a tömeg sodorgatta kénye és kedve szerint. Mindenütt szemét és kajamaradék. A magyarországi gyakorlatnak megfelelően mindegyik szemetes csordultig telve szeméttel, megerősítve abbéli meggyőződésemben, hogy a magyarok sem alapvetően koszosabbak, mert a legtöbb ember a szemetesbe dobná a szemetet, ezáltal óvva a környezetét, ha a szemeteseket óránként ürítenék. De nem teszik és ez azért estére meglehetősen szembetűnő. Az árak félelmetesek, egész egyszerűen nem magyar pénztárcának valóak. Mintha a kereskedők nem hallottak volna a tisztességes kereskedelmi haszonról vagy az egész éves hasznukat a karácsonyi vásáron szerették volna realizálni. Minden minimum kétszer, de lehet, hogy többször drágább volt a valódi értékénél. Egy deci forralt bor 300, egy kenyérlángos 1000, egy gulyásleves cipóban majdnem 2000 forint volt. A külföldiekre való tekintettel lehetett volna euróban is fizetni, a legpofátlanabb kiírás szerint 1 euro  - 250 forint árfolyammal számolva. Azt hiszem, nem kenyérlángost, hanem euro-t kellett volna vennünk, hiszen állítólag mindent azon az áron kell adni, ami ki van írva. Az évszázad üzletét köthettük volna - vagy megölnek és elásnak a díszkövek alá..
 

Garancia infláció

Vettem egy pendrive-ot. Ez önmagában nem egy nagy hír, az ember időnként szokott ilyesmit venni, főleg ha kell is. TDK gyártmány és nem is volt drága (éppen ezért nem is kifejezetten gyors). Jut eszembe erről a vicc, az ember panaszkodik, hogy megvette a világhírű TDK együttes legújabb lemezét, de kamu az egész, mert nincs rajta semmi. A helyzet az, hogy ez is csak később jutott eszembe, mármint, hogy megnézhettem volna, hátha nekem van. De ehelyett csak átméreteztem és megformáztam - csak úgy látatlanban. Amiért az egész írást most a papírra vetem, végül is az, hogy a csomagolásra előbb az volt ráírva, hogy élettartam garancia, aztán rá volt pecsételve egy nagy pecsét, hogy  csak 5 év (remélem ez nem azt jelenti, hogy öt év múltán magától elporlik, így vetve véget az életének) de a bliszter hátulján lévő matricán a magyar szövegben már csak két év volt megemlítve. Szerencse, hogy több matrica már nem volt az eszközön, mert a végén teljesen elveszítem a jótállást, ha a tendencia folytatódik..

Életbiztosítás?

Olvasom a hírekben, hogy Kim Dzsongun nagybácsija már múlt idő. Azt nagyjából tudtam, hogy sosem volt életbiztosítás az, ha valakinek diktátor van a családjában, mert hamar emelkedhet fel, de hamar le is hull a feje a porba. Minden rendes diktátor rendelkezik az egészségesnél nagyobb paranoiával és ez előbb, utóbb kihathat a családtagok életminőségére is. Főleg, ha az illetők úgy gondolják, a kedves rokon hatalmi ambíciókat tartogat esetleg magában vagy szimplán csak túl sokat tud. Belegondoltam egy kicsit abba, hogy mi történne, ha a családomban diktátor ébredne. Elegendő lenne mindez a menekülési ösztönöm felébredéséhez, vagy menekülnöm is felesleges lenne? Ilyenkor el kéne futni, vagy mivel a titkosszolgálat úgy is rám akad, inkább az életet kellene élvezni, számítva azzal, hogy bármikor lehet belőlem áruló és akkor az élet eddig tartott? Remélem sosem kerülök ilyen dilemma elé - bár jelenleg ez, hogy megtörténjen velem, csak matematikailag valószínű..

Üti

Azt hallottam a katonáéknál, hogy nem az a legény aki állja, hanem az aki Üti. Ez akár nagyzolásnak is tűnhet tőlem, ugyanis sosem voltam katona. Szerencsére nem tartottak rám igényt, így egy nagy halom katonatörténet mesélési lehetőségétől fosztottak meg, továbbá a dohányzásra és masszív ivásra sem szoktam rá - utóbbiakat kevéssé bánom. De nem ezért hoztam elő azt, aki Üti, hanem eszembe jutott. A kölök rendszeresen panaszkodik arról, hogy a tornatanár az, aki őt rendszeresen üti. Mindig talál rá valami okot, hogy nyakon csapja, olyan mintha ezt élvezné. Tudom a gyerek korlátait - néha igen nyegle tud lenni és az ábrázata olyankor olyan, mintha nagy neonfényekkel lenne kiírva a feje fölé, hogy üss meg - jó lesz! és úgy látszik ennek a felszólításnak a tanár sem tud ellenállni. Amúgy róla, mint tanárról megvan a különbejáratú véleményem, amit már korábban le is írtam, most elég legyen annyi, hogy magam sem szerettem, sőt a korosztályomból se állnék neki olyanokat keresni, akik kedvelték - lévén nem szeretem az eleve lehetetlen küldetéseket. Nem hiába mondhatja a nép, hogy aki nem tudja csinálni, az oktatja és aki tanítani sem tud, az a tornatanár..

Méreg

A harag rossz tanácsadó. Tegnap első mérgemben írtam egy gyors fél oldalt valamiről, ami éppen bosszantott. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen most is bosszant, de a probléma visszasüllyedt az ingerküszöböm alá, így fogtam és kidobtam az egész írást. Tulajdonképp nem nyernék vele semmit, biztosan magyarázkodnom kellene miatta és a haragom sem csökkent általa az elvárt mértékben. Néha tudni kell elengedni. Barátot, embert, de akár írást is.

Fenntartható fejlődés

A fenntartható fejlődés fontos dolog. Jutott eszembe mindez arról, hogy a szobám végében egy állványon porosodó csokoládé nyulak és télapók aszott tetemeire nézek. Más nyilván megette volna őket, vagy persze nem - ki tudja? Én először emlékbe tettem el, aztán okafogyottá vált a dolog, mert másra nem is alkalmas, mint megtestesítsen egy álmot vagy valami kézzel nem fogható dolgot. Hajdanán, ártatlan kakaóbabokat mészároltak le, majd aszaltak, törtek, porítottak a remény miatt - már, hogy valaki egyszer meg fogja enni és ezáltal kerül vissza a tápanyag körforgásba, lesz belőle újra föld és víz. Ehelyett itt szárad az asztalom végében, egyszer ha nem leszek, vagy gyengébb pillanatomban, esetleg a Köjál soron következő látogatásakor kikerül az egész a szemétbe, nem valósítva meg az álmot, a mikulásfigurák sorsát, az örök körforgást. Jutott eszembe az, hogy miért nem lehet fa télapókat kapni. Ajándékozhatnánk egymásnak őket, ki lehetne tenni emlékbe is, de bármikor tovább is lehetne adni, nem kéne annyi jó kakaóbabot a nemlétbe tolni. Fa télapókra vágyom. Kísértésbe sem esnék, ráadásul nem is hizlal. Csupa előny..

Ajándék

Beszéltem a gyerekkel. Elkezdtem Ádámtól és Évától a dolgot, azaz attól, hogy bármennyire is hihetetlen, de mi is voltunk gyerekek. Mármint a nej és én. Meglehetősen traumatikus dolog a felnőttség, főleg ha az embernek gyerekei is lesznek, főleg úgy, ha nem is érzi magát annyira felnőttnek. Furcsa, hogy már nem lehet rohangálni úgy mint egy vaddisznó, mert komolyságot várnak el tőlünk. Illetve azt is, hogy mi szállítjuk az ajándékot, különböző mítoszok leple alatt, a gyerekek kapják és örülnek neki. Persze ajándékozni önmagában öröm, úgy is, ha az ember nem kap viszonzást. Míg a kölök kicsi, addig azért, hisz a meglepetést nem is mi hozzuk, hanem a Mikulás, vagy a nyúl vagy bárki - mikor éppen kicsoda. Aztán persze lefoszlik a máz és előbb vagy utóbb világossá válnak a viszonyok, kitől is jön mindez - de ettől még örülünk neki. Szóval, pusztán azért mert felnőtté lettem, még szeretek ajándékot kapni. Gondoltam, eloszlatok egy ilyen irányú félreértést - ha ez létezik a gyerekben. Az utóbbi időben kezd úgy viselkedni, mint egy háziisten. Mármint, hogy kegyesen elfogadja azt, amit neki szánunk. De Istenséghez méltón, nem nyújt se viszonzást, se vigaszt. Mondtam is neki, hogy nem valami nagy dolgot várunk tőle, nem akarom, hogy pénzt költsön - nem olyan hiányzik, ami pénzért vehető - legalábbis sok pénzért. Az hiányzik, lássuk, hogy gondol ránk. Kérdeztem, hogy ez a szemlélet, amely jelenleg uralkodik és nekem olyan rossz érzés, meg tudja-e változtatni? Sajnos nem tudom megfelelően visszaadni a tónust és a hangulatot, de annyi volt a véleménye a közel öt perces beszédemhez, hogy: - Ja. - Most itt tartunk..

Őrültek

Vagy csak szimplán szociálisan érzéketlenek? Ki tudhatja ezen a szinten biztosan? A nej mesélte, hogy hétvégén a gyerekkel síelni voltak és a gyerek ruháját, miután átöltözött, egy padon helyezte el. A kabátot és a többi ruhát tartalmazó zacskót nem szétszórva, hanem egy halomban tette le. A kabátot felakasztva, a zacskót a pad ülőrészén. Nem arról volt szó, hogy ne lett volna elég hely a padokon, de jött egy ember és ráült az egészre. Nyilván kényelmesebb lehetett, ráadásul nem is kellett a hideg fára ülnie, ezért ráült a holminkra. Egy idő múlva rájött, hogy a zacskón kényelmetlen ülni, ezért azt félrelökte. A kabát leszakadt az akasztójáról - de nyilván ez a mi problémánk. A lény (lány volt) akkor sem szólt semmit, amikor a nej kibányászta alóla a holminkat és arrébb rakta. Erről egy volt kollégám jutott eszembe. Egy másik kollégám kalapban járt, és a fejfedőt a maga melletti széken tárolta. Az ominózus kolléga, amikor ott volt dolga, lazán ráült a kalapra, kvázi tönkretéve azt, sőt amikor mondták neki a dolgot, hogy azért ezt nem várták tőle, még ki is oktatta a kalaptulajdonost arról, hogy a szék az ülésre való és nem kalaptárolásra. Az eset úgy látszik nem egyedi, de nem tudom mi lenne az ésszerű megoldás. Egyből ütni kéne?

Anyai szeretet

Tegnap beszélgettem anyámmal, mert időnként fel szokott hívni. Elmondta, hogy egy osztálytársa meghalt és ezzel kapcsolatban életet értékelt. Sokszor piszkált már azért, hogy hagyjam abba a repülést, mert az veszélyes dolognak látszik a szemében, de most állítólag átértékelte a dolgot. Rájött, hogy az életet élvezni kell, a mának kell élni, mert ki tudja mit hoz a holnap. Állítólag többet már nem is fog piszkálni a dolgaim miatt (ebben azért nem hiszek) mert (ezekkel a szavakkal mondta) ha majd ott fekszem a sziklákon szétloccsant aggyal, akkor ő nem szomorú lesz, hanem örülni fog, mert tudja, hogy előtte én olyasmit csináltam, aminek örültem. - Nos, én azért nem így szeretek gondolni a repüléseimre. Hiába, azért nincs is jobb dolog az anyai szeretetnél a világon..

A tél haszna

Mi a haszna a télnek? - tehetnénk fel a kérdést. Mondjuk az is kérdés, hogy miért van értelme mindenben a hasznot keresni, de hát az ember már csak ilyen haszonelvű állat. Ha valami jó neki az hasznos dolog, ha meg árt, akkor meg kártékony. Így alapvetően rossz a parlagfű, hisz a pollenje allergizál és hasznos dolog a bodza, mert számos egzisztencia épül rá, holott mind a két növény jobbára vadon terem. A tél ráadásul nem is terem, csak van, ez egy állapot. Bár a hideg egy kettő itt terem, illetve ha nézzük, olyan helyeken terem ott, ahol eddig nem igazán szokták meg azt. Amerikában van méteres hó és szélvihar - sírnak is miatta a népek - idehaza elvben szokva vagyunk az ilyesmihez, egész iparág épült ki arra, hogy a tél mellékhatásait elsüsse a kedvezőtlen folyamatok okaiként - szóval itt nincs semmi, még hideg sem. Aminek a következménye az, hogy mindenféle csúszómászó és kártékony rovar vígan szaporodik, mert a fagy nem gyérítette meg az állományt. Én sem szeretem a telet, a növényzet ilyenkor kiveszi rendes évi szabadságát, minden kopár és 'jobb' esetben ködös is. Hideg van - vagy nincs, időnként nagy szél támad és rendet tesz a verandán - bár itt jegyzem meg, hogy különbözőek a rendről alkotott elképzeléseink. Esetleg valami változó intenzitással csepeg, zuhog vagy szállingózik. Egyetlen pozitív hozadéka a télnek az, hogy ha hideg van, nem kell helyet csinálnom a hűtőben. Csak kirakom a verandára és kész. Ha nem eszik meg a vadak, másnapra is friss marad minden, ráadásul a forró edény is kitehető, ennek a hűtőnek nem árt..

Ködlámpa

Ködlámpa - az autók egyik leghaszontalanabb tartozéka. Legalábbis idehaza. Amúgy nem lenne baj vele, ha arra használnák, amire való, tehát sűrű ködben vagy esőben kapcsolnák fel, illetve ügyelnének arra, hogy konvojban haladva ne használják, ugyanis a hátul jövőt elég rendesen tudja zavarni a retinájába beleégő vörös fényforrás. Ugyanis egyesek, ha meglátnak egy kis párapászmát az út mentén, felkapcsolják az autóban kartávolságra lévő összes kapcsolót, nem törődve a többi közlekedővel. Persze az ideológia is készen van hozzá - így jobban lehet őt látni. Valóban - roppant módon irritáló az, ha valaki kauterizálja a mögötte lévő szemüregeit a hátsó lámpái által. Ködlámpát csak sűrű ködben és akkor szabad használni, ha nem zavarunk vele senkit. Tehát egyedül haladva kifejezetten előnyös, de ha észreveszem, hogy felzárkóztak mögém, akkor illik lekapcsolni. Tudom, hogy a saját első ködlámpáim is baromira zavaróak, mert rám is villognak, ha felkapcsolva felejtem - joggal - a szembejövők. A legtöbb esetben fel sem kapcsolom ezért, ritka az, hogy egyedül haladok a pusztában. Egy alkalom kivétel ez alól, ha például az előttem lévő felkapcsolja a saját zárófényeit a köd miatt. Ilyenkor nem állhatom meg, hogy én ne kapcsoljam fel az első ködfényeket. Tegnap az előttem haladónak tíz másodperc alatt leesett a tantusz, hogy miről is van nagyba szó. Onnantól, kölcsönös megelégedésre csak a hagyományos lámpákkal megvilágítva haladtunk tovább mindketten. Éljenek a gyors felfogású autósok!

Betörés

Sosem gondoltam volna, hogy pályám csúcsaként belekóstolhatok a bűnbe. Ha már úgy vesszük, egyszer már előfordult az, hogy betörtem ajtókat, de az egészen más aspektusban történt. Nincs is jobb egy kora reggeli betörés illatánál! Épp a munkába indultam volna, illetve már mozgásban voltam a célom felé, amikor felhívott a szomszéd, hogy menjek haza, mert a nej kirekesztette magát. Mint kiderült, nem elég, hogy kizárta magát, de még a kulcsa is az ajtóban volt, úgyhogy hiába volt nálam a sajátom, nem tudtam azt alkalmazni. Persze, hisz  a profik nem végeznek félmunkát. Latolgattuk a lehetőségeket, és meggyőződtünk arról, hogy csak erőszakkal hatolhatunk be a házba. Az ablakbetörés módszerét elvetettem, ugyanis a számba jöhető nyílászárók a másik oldalon meglehetősen veszélyesek, lelki szemeimmel már láttam, ahogy fejjel előre beleesem a kádba vagy noch da zu, a fajanszba lépek. Szóval maradt a nyers erő, a kerékkulcs és a bejárati ajtó üvege. Meglepően nehéz volt bejutni, rendesen kellett ütni, hogy engedjen. Viszont cserébe a lakás túlsó részén is találtam üvegszilánkokat. Remek dolog, hogy az ember a lebukás minimális kockázata nélkül gyakorolhatja a lakásbetörést..

Közlöködés

Avagy a köz löködi magát előre. Teszem azt, ha van A és B között két út, az egyik lassú, mert lakott területeken vezet keresztül és a legmagasabb engedélyezett sebessége 50 kilométer óránként, és van egy gyors, ami elvileg autóút, de ott sem szabad gyorsabban haladni mint 90 kilométer óránként, akkor szükségszerű az, hogy mindkét úton, előbb vagy utóbb feltűnjenek oda nem illő elemek. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket barmoknak. A barmok, szükségszerűen száguldozni fognak a lassú úton, veszélybe sodorván a lakókat és a többi békés közlekedőt, aki lassan, de biztosan löködné magát tova, ráadásul még nekik is fog feljebb állni, mert időnként nem száguldozhatnak. Másfajta barmok pedig a gyors úton fognak lassan menni, mert milyen jó is olyan helyen lassan autózni, ahol a forgalom és a körülmények a gyorsabb haladást is megengedhetnék, de nekik mégis ott támad élményautózni kedvük. Megnyugtató, hogy milyen sokan kezdik ugyanezt gondolni, hisz a feltorlódott sor vége egész M-ig ér, mert hol a szabályok, hol a szembejövők miatt lehetetlen előzni. Sajnos valamiért a barmok léte megkérdőjelezhetetlen. Minden nap találkozom velük - mindegy is, hogy merre megyek. Barom világban élünk..

Macskája van

Szakember választani sosem egyszerű. Már csak azért sem, mert hol kevés van belőle, hol pedig sok és ha nem állnak rendelkezésre referenciamunkák, akkor a döntés is meglehetősen bonyolult. Ha kevés van belőlük, akkor a szükség az ami dönt és a kompromisszumokat a vásárló (azaz mi) hozza. Ha sok van , akkor miénk a döntés felelőssége és dönteni valahogy kell. Most például biciklijavítót keresek. Többet is tudok a környéken, Dunakeszin legalább kettőt, de a falumban is van legalább két szakember. A dunakeszi emberek közül egy már leszerepelt, mert amikor átfűzettem vele a kerekeim, elveszítette a sebességmérő jeladóját és napirendre is tért volna felette, így is csak hosszas könyörgésre volt hajlandó megkeresni és ezzel még ő tett nekem szívességet. Na ilyen helyre sem megyünk többet, így ez a hely ugrott. Van a faluban lévő két hely, az egyikről biztosan tudom, hogy őrült - volt vele egyszer dolgom, így inkább azt is kihagynám. Versenyben van tehát egy Dunakeszin, egy pedig a falumban. Na de mi döntsön? Mivel nincsenek se rossz, se jó tapasztalatok, azt hiszem megvan a vezérelv. A földimnek ugyanis van macskája az üzletben. Ez mindenképpen olyan hír, ami megéri azt, hogy ő kapja a munkát. Ha az emberrel nem jutok zöldágra, legfeljebb megbeszélem azt a macskájával. Ha jól fogja végezni a dolgát tudhatom, hogy a macska miatt lehet, ha pedig rosszul, akkor levonom a konzekvenciát - 'Kár, pedig még macskája is volt..'

Nem ismerem

Nem ismerem az embereket. Ami nem is lenne baj, hiszen az emberek számossága eleve kizárja az ismerhetőségüket, főleg ha feltételezzük azt, hogy a nép egyéniségekből áll és nem tömeglényekből. A baj az, hogy olyanokat sem ismerek, akiket tulajdonképpen szeretnék ismerni. Nézem a facebook ajánlóját, ami arról szól, hogy az általam ismerősnek aposztrofált emberek milyen csoportok tagjai és az oldal ezeket a csoportokat az ismerőseim preferenciája szerint nekem ajánlja. Én meg borzadok azon, hogy lehet ilyen csoportokat egyáltalán megnézni, nemhogy tagként csatlakozni hozzájuk? Emberek, akiket értelmesnek és kedvesnek ismertem meg, hogy lehetnek ennyire ismeretlenek és riasztóak, ha csoportpreferenciáikról van szó? Azt hiszem, ha tényleg csak azokat jelölhetném be, akikről tudom azt, hogy ismerem őket, magam lennék magam egyetlen ismerőse. Vagy még én sem..

Csak sár

Befőttesüvegek a polcon, bennük némi föld. Rajtuk címke, honnan is származik az adott üveg, megannyi kirándulás emléke, megannyi kedves emlékezni való. Tudom, hogy alapvetően haszontalan, hisz másnak nem mond semmit a földkupac, sőt ha kiönteném a kertben, alig különbözne attól amit ott találnék, de a tudat, hogy ez a talaj épp Angliából, ez meg Horvátországból van, olyan érdekessé teszi az egészet. Amúgy a lakás leghaszontalanabb gyűjteménye ez, halálom után jó eséllyel a kukában végzi az egész, jobb eseteben az üvegek a szelektív gyűjtőbe kerülnek, ha az örökös némileg környezettudatos, de amíg az ember él, jó merengeni azon, hogy lehet többször nem jutok el oda, de mégis itt van velem egy kis darab abból, ami azóta is ott van. Jutott eszembe mindez onnan, hogy bezzeg Szlovéniából nem hoztam földet, legfeljebb a bakancsomon volt egy kevés sár a Lijak-i hegyoldalból, de a bakancsomat mégse tehetem uborkásüvegbe! Majd legközelebb! Remélem nem leszek olyan feledékeny és időben eszembe fog jutni, hogy kell egy marék talaj onnan is..

Meglepetés

Általánosítsunk. Durván és vadul. Szóval egy szőke és egy barna nő elmegy moziba. A film egy bizonyos részénél a barna fogadást ajánl, hogy a szereplő biztos leugrik-e a szakadékba. A barna szerint igen, a szőke szerint inkább nem. A filmben a szereplő persze leugrik, így a barna nyer. Később elárulja, hogy csalt a fogadásnál, mert ő már látta a filmet egyszer és tudta, hogy le fogja magát vetni az illető. Mire a szőke azt válaszolja, hogy tulajdonképpen már ő is látta a filmet, de meglepte, hogy a szereplő újra megtette. A viccből következne, hogy a hajszínnek köze van az intelligenciához, vagy annak pillanatnyi vetületéhez. Azt kell belátnom, hogy mióta őszülök, azóta hülyülök is. Igaz én nem vagyok természetes szőke, de ha az őszülés természetes folyamat, akkor meg igen, csak legfeljebb átvitt értelemben. Ma például őszintén meglepett az, hogy a víz megfagy ha hideg van. Persze ezt tudtam, hisz tanultam ilyesmit, de tapasztaltam is a fagyasztóban felejtett mindenféle italok jóvoltából, de tegnap teljesen természetes volt az, hogy elegendő a kerti tartályból leengednem a vizet, a szivattyú, a vízszűrő, a kerti csap, a slagok valahogy kimaradtak a szórásból. Aztán reggel, amikor az autó helyén egy zúzmarával borított kupac volt csak és csak egy jégoldós kezelés után tudtam magaménak vallani a tárgyat, ami később autóvá alakult, esett le a tantusz, hogy a víz máshol is megfagy. Nem csak a tartályban, hanem mindenhol, ahol van. Mivel a tartályban már tegnap óta nincs, attól még máshol ugyanúgy van. Micsoda meglepetés!

Nem értem - útépítés

A heti 'nem értem' rovatom következik. A mai téma az útépítés. Az vitathatatlan, hogy építésre, fenntartásra a rohanó életünkben egyre inkább szükség van. Be kell ismerni, nyakunkon a következő választás, így a látványos helyeken rendbe kell rakni az eddig méltatlanul mellőzött burkolatot, hisz nem lehet az, hogy ne lássa az istenadta nép, hogy jobban teljesítünk. De a nyilvánvalóan látható sikereinket sem tudjuk valahogy európai módon interpretálni. Az előadásmód valamiért mindig furcsán magyarra sikeredik. Ha egy utat fel kívánnak újítani, a régi aszfaltszőnyeget fel kell marni róla. Ezt máshol rendszerint az aszfaltozógép előtt 100 méterrel szokták megoldani, nálunk a távolság nem térbeli, hanem időbeli. Az aszfaltozási munka előtt egy, vagy két héttel kezdik el, és a teljes szakaszon felszedik a burkolatot, vadabb káoszba taszítván a közlekedést annál, ami régebben ott előfordult. Majd valamikor, amikor a kényszerű sebességkorlátozás mindenkire rányomta a bélyegét, megcsinálják az egészet. Persze beleszólhat pár el nem hanyagolható meteorológiai körülmény is, vagy a fene se tudja, hogy mi még, ami a beruházást tovább csúsztathatja. A közlekedők természetesen a mesterségesen agyonrongált úton közlekednek addig. Sosem értettem, hogy miért nem lehet az aszfaltozás előtt felszedni az utat, akkor mindenki járhatna egyszer normálisan, egyszer meg már az új úton. Ha ezek után még a csatornaszemeket is egy szintbe tudnák helyezni az aszfalttal, a mennyország jönne le a földre..

A saját zaj

Kezdetben vala a csend. De megszületett az ember és vele együtt a zaj is. Valaki erre persze mondhatta volna, hogy ez jó, de ez ízlés kérdése. Mindenesetre a zaj olyasmi, amit mi emberek, csapni szeretünk. Régebben például azzal, hogy beszélgettünk egymással. Rokonok, ismerősök vagy csak egyszerű baráti társaságok is, ha össze voltak zárva egy helyre, ahol nem nagyon lehetett mit csinálni - egymáshoz beszéltek, tompa morajjal töltve meg a teret. Ez a kor elmúlni látszik a mobiltelefonok beköszöntével. Ma már nem szólnak egymáshoz az emberek, mert minden másodiknak fülhallgató lóg ki a fejéből , ami bele van dugva valamibe, ami a zajt adja. A közösségi zaj helyett saját zajunk rabjai lettünk és ahelyett, hogy egymással értenénk szót, a saját zajunkat szállítjuk, csomagoljuk ki és élvezzük. A saját zajunk foglyai lettünk. Én is. Ez egy ilyen világ. Pont én lógjak ki belőle?

A fa

Újra egy aktuális vicc. Az indiánok egy hét favágás után elküldik a legkisebb indiánt, hogy kérdezze meg a bölcs varázslót, hogy milyen kemény is lesz a tél. A fiú megkérdezi és visszamegy a válasszal: - Kemény tél lesz! Hát, vágják még egy hétig a fát, majd újból elküldik a fiút. Az a következő választ hozza:  - Igen kemény tél lesz! Hát, nekiállnak a munkának és újra egy hétig döntik a fákat, majd megint küldik a fiút, de számítanak arra, hogy dolgozhatnak tovább, így immár azzal a kérdéssel is, hogy nem mondaná-e meg, honnan gondolja? A varázsló azt mondja a fiúnak: Igen kemény, zord telünk lesz! Mire a fiú megkérdezi: - Nagy varázsló, a törzs tudni szeretné, hogy miből gondolod mindezt? Hát nem látjátok, ostobák! - szól emígyen a varázsló. - Az erdőben az indiánok már három hete vágják a fát! - Én is vágtam fát. Lassan úgy néz ki a ház környéke, mint egy faraktár, tehát igen kemény, cudar tél várható. De remélem, hogy nem lesz igaza az indiánoknak, sokáig szeretném még ezt a fát fűteni..

Mirelit krumpli

Azt hiszem megvilágosodtam! Vannak dolgok, például a DDT is ilyen volt, hogy először az emberiség megmentőjének hiszik, aztán szép lassan, majd egyre inkább lavinaszerűen derülnek ki a káros hatásai, míg végül kézzel lábbal tiltakozunk ellene, de nyomokban továbbra is befolyásol minket, rombolja a jövőnk esélyeit. Annak idején a rovarok ellen szánták, de végül majdnem magunkat irtottuk ki vele. Egy újabb ilyen rém lappang manapság a környezetünkben! Ez nem más, mint a mirelit burgonya. Ártatlan dolognak látszik, sőt azt hihetnénk, hogy a jótevőnk lesz, hisz előre el van készítve, csak forró olajba kell tenni és kész a vacsora, de ez csak az álca! Manapság szinte már mindenhonnan kiszorította a többi köretet, még a hagyományos sültburgonyát is! Ebből látszik, hogy mennyire kíméletlen, hisz saját vérét is kíméletlenül pusztítja! A vendéglők csak öntik elénk megállás nélkül, egyszer még a világuralomra fog törni. Nem lesz ennek jó vége! Ne mondja senki, hogy nem szóltam!

A hit ereje

Az emberek évezredek óta hisznek valamiben. Az akkori isteneket újabbakra cserélték és az újak mindig hatékonyabbak voltak a réginél, így az emberek váltottak. Hol jó meggyőződésből, hol szelíd, vagy éppen véres erőszak hatására. A hit erős bástya, mert mindig kell a remény a reménytelenségben. A hit jó kapaszkodó, ha minden mást elvitt már a vihar. De hogyan választunk hitet? Keveseknek adatik az meg, hogy mindenféle külső hatástól mentesen maguk dönthessenek, hogy miben hisznek. Befolyásoló tényező a család, a közösség, de akár a mindent tudó és paternalista állam, illetve az azt megtestesítő politikusok, akik mindent jobban tudnak mindenkinél, pedig rendszerint csak valami érdek mozgatja őket. A hitnek nem kell logikusnak lenni, hisz nem kell tudományosan bizonyítani, elég hinni benne. Minden kérdésessé váló részt le lehet azzal zárni, hogy mert csak, vagy azért mert ide ez van írva. Ezért nem is nagyon lehet érvelni vele vagy ellene és pusztán csak ezzel embereket meggyőzni elég esélytelennek tűnik a számomra. Sokkal fontosabb lehet egy karizmatikus vezető. Bármit el lehet adni, ha áll mögötte egy ember, akihez tartozni szeretnénk. Az ember csoportlény, így vágyódik arra, hogy részese lehessen valaminek, ami jó. Az ilyen emberek kedvéért még azt is elfogadja, amit amúgy, vezető nélkül elutasítana. Lehet, hogy fontos erő a hit, de igazán az számít, hogy ki hozza ezt el az emberekhez..

Megható

Megható volt számomra, amikor nevezetes félreolvasásaim sorából alkotott, 'Legjobb apa' című művem után pár nappal felbukkant a kölök és elmondta, hogy olvasta azt amit írtam, és ugyan minden kategóriában nem, de a reggelikészítésben mindenképpen biztosítja számomra a titulust. Nagyon meghatódtam tőle, főleg, hogy ez teljesen magától jött, nem mondta neki senki. Az én fiam, büszke vagyok rá! :-)

Közlekedés

A transzatlanti távírókábel megnyitása után, a forgalmazással foglalkozó távírászok megfigyelték azt, hogy a továbbítani kívánt iratokban, noha különféle emberek írták, mégis mennyi hasonló szófordulat van. Mivel az emberi fejlődés alapja a lustaság, ezért rájöttek, ha ezeket a részeket lerövidítik, sokkal kevesebbet kell pötyörészniük, a másik a drót végén mégis tudni fogja miről is van szó és elő tudja állítani az eredeti szöveget. Ez lett az alapja egy csomó máig használt rövidítésnek. A hasonló fordulatokat, kifejezéseket számokkal látták el, így nem kellett leírni azt, hogy kezicsókolom, ha a rövidítések között 13-as számmal szerepelt, elég volt a 13-at elküldeni és a vevő tudhatta mit kell írni a távirati lapra. Mindez a rövidítésekről jutott az eszembe. A közlekedés témáját is lassan beszámozhatnám én is és nem kéne ennyit írni meg olvasni, elég lenne azt mondanom, hogy 256! és mindenki tudhatná azt, hogy ma miért is morgok. De addig, kénytelen leszek papírra vetni mindent, még ha az ismétlésnek is fog tűnni. Ugyanis az élet is folyamatosan ismétli saját magát és tenni ellene nem tudunk. Az Úr minden egyes áldott napján, ha munka van, akkor napjában kétszer megteszem a munkahelyem és a lakásom közt feszülő  utat, jellemzően autóval. Tömegközlekedés erre nincs, vagy korlátozottan fordul csak elő. Mondhatni, a tömegközlekedés helyett itt a tömeg közlekedik. Na de hogy?
Néha az az érzésem, hogy egyes emberek nem ugyanott és nem ugyanúgy tanultak meg autót vezetni, valami párhuzamos univerzumban szerezték meg a járművezetési ismereteiket, ha ennyire fogalmuk sincs arról, hogy egy bizonyos forgalmi helyzetben kinek és hogyan van elsőbbsége. Amikor egyetlen verzió marad csak - mivel a delikvens lassítás és oldalra nézés nélkül száguld be a körforgalomba, mintha az ott se lenne és mintha én nem haladnék felé a körforgalomban, a jogszabályok által védett oldalon - az, hogy erős fékezéssel oldjam meg az energiamegmaradás törvényének gyakorlati prezentációja nélkül a helyzetet, ráadásul fogalma sincs arról, hogy mi a problémám, sőt, neki áll feljebb. Az ember esze megáll és körülnéz..

Megfelelő hangulat

Ilyen sem fordult velem elő már egy ideje! Hibáztam a vécépapír gurigák tartóba helyezésével. Eddig szentül meg voltam győződve arról, hogy a készleteinket a lépcső alatt tartjuk és nekem annyi a dolgom, hogy előveszek pár új gurigát és a megfelelő tartó, megfelelő helyére suvasztom be azokat. Eddig ez így is volt, de eztán már másképp van! Ugyanis nem mindegy, hogy mit veszek elő a lépcső alól! A rongyok kapcsán már megszokhattam, hogy a lakásban külön célokra külön rongyok léteznek és összekeverni őket főbenjáró bűn, de ezt eddig nem tételeztem volna fel a papírokról. De nem, hibáztam. Ugyanis, nem törődve azzal, hogy még csak november van, hanyag és nemtörődöm módon a karácsonyi vécépapírt tettem be, ezért a nejnek vissza kellett gyűjteni az összeset és hagyományos, fehér színű klópapírral feltölteni a tartókat. Jobban kell figyelnem. Mindent a megfelelő hangulat végett. Karácsonyra, karácsonyi mintás vécépapír dukál. Mintha a fenekemnek nem lett volna eddig mindegy..

Distypia

Azt hiszem dystypiám van. Ezt magam diagnosztizáltam magamon, így mindenképpen helytálló, mint diagnózis. Ha gépelni szeretnék, össze vissza nyomkodom a gombokat, blőd hülyeségeket írok be szavak helyett, amiket tulajdonképpen rögzíteni szeretnék. Utána nézem csak meg, hogy mi is történt valójában, amikor a fél szöveg tele van piros aláhúzással. Úristen, ezt a sok hülyeséget mind én írtam? Nem tudom mi jöhet még ezek után..

Legjobb apa

Érdekes hírre bukkantam valamelyik újság olvasása közben. Keressük Magyarország legjobb apját! Rögtön megindultak a gondolataim, mint Pavlov kutyáiban a nyálelválasztás a csengőszó hatására. Mert milyen is lehet az a bizonyos legjobb apa? Mitől jó egy apa vajon, mik azok az értékek, amik a legmagasabb szintre emelhetnek egy apát, a többiekkel szemben? Vajon én rendelkezem-e ezekkel a képességekkel? Persze ezen járt az agyam, mik lehetnek a szempontok és mik a versenyfeladatok. Pelenkázni kell, vagy reggelit készíteni? Előbbiben már kijöttem a gyakorlatból, de az utóbbiban nagy vagyok. Vajon a zsűri gyerekekből áll majd, vagy nők, női szempontok alapján döntenek? Tele voltam kérdéssel, válaszok nélkül. Elhatároztam, hogy utánaolvasok ennek a kihívásnak azelőtt, hogy megütne a guta. Persze sehol nem találtam a hírt, eltűnt mint szürke szamár a körben. Az esemény, amiből én csináltam magamnak hírt, egészen másról szólt, de a félreolvasásom tette előttem leküzdhetetlen heggyé. Természetesen senki nem kíváncsi arra, ki a legjobb apa a honban. 'Keressük Magyarország legjobb appját!' Androidos alkalmazások versenye zajlik, nem holmi egyszerű  férfiszülői megmérettetés. Kár, mert végre úgy éreztem, lehet valamiben egy cseppnyi esélyem. Csak hát ugye nem vagyok telefonon futtatható alkalmazás..

Profiltisztítás

Profiltisztítás. Alapvetően jó hangzása van a szónak, hiszen szeretjük a tiszta dolgokat. Valahogy ebből következik az, hogy az ember arra gondol, hogy a profil kusza volt és piszkos, így mindenképpen jobb lesz neki az, ha tiszta, sőt, ha neki jobb lesz, akkor nekünk is. Vannak szavak amiket viszont tévedésből vagy szándékosan rosszul használunk - ezt is. Adott egy szakközépiskola és gimnázium, ami az országos versenyben igen előkelő helyet ért el. Egykor majd márványtábla fogja hirdetni azt, hogy oda járt a fiam, illetve szegény öcsém is, de a kor még nem érett meg egy ilyen információ elviselésére, úgyhogy ezzel még kivárok. Oktatási rendszerünk, melynek a jelszava lett a post címe és ami úgy gondolja, hogy mindent kivétel nélkül meg kell változtatni, most a profil tisztítása címén fel kívánja számolni ezt a neves intézményt. Az indok az, hogy nem lehet egyszerre valami gimnázium is és szakközépiskola is. El kell döntenie mi akar lenni és majd a döntéstől függően olvasztják bele valamibe. Mondjuk pont a város egyik legrosszabb hírű szakiskolájába, a már szüleim korában Lomonoszov Egyetemként csúfolt intézménybe. Szerencsére pislákol némi fény az alagút végén. Az intézményt felkarolná a Baptista közösség, és az égisze alatt, mint egyházi fenntartású intézmény, maradhatna minden a régiben. Minden tiszteletem a baptistáké, de tényleg! Mindezt azért, mert az egyik vezetőjük oda járt és most hálából megmentené a helyet azzal, hogy a közoktatási szartengerbe süllyedőnek olajágat nyújt. Ha minden úgy akarja, az iskola talán így megmenekülhet. De mi van azokkal a helyekkel, ahová nem járt tenni akaró igaz ember?

Hétköznapibb örömök

Örömök minden nap érik az embert, nem csak kiemelkedő esetben. Persze utóbbiakban az örömök is nagyobbak, mint egy gyermek születése, egy házasság vagy akár egy születésnapi buli, egy régen várt ajándék. Mindegy, csak örüljünk neki. Az örömszerzés - megállapíthatjuk - hogy jó és hasznos dolog. Ha magunknak csináljuk, akkor is. (Rossz az, aki rosszra gondol.) Engem most kis dolgok foglalkoztatnak, rájöttem, hogy nem mindig kell a nagy dolgokra várni, lehet egész kis és hétköznapinak tűnő dolognak is örülni. Bánkódtam azon, hogy elromlott a kenyérsütő gépem, de ugyanakkor rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs is igazán szükségem rá, hisz kézzel ugyanazt az eredményt el tudom érni, mint eddig géppel. Megtapasztaltam, hogy már majdnem ki tudok szállni az autóból úgy, hogy a lábam nem kell kézzel külön kiemelnem, hanem a magam erejéből is megy anélkül, hogy megvadulnék a fájdalomtól eközben. Lehet, hogy hamarosan újra lesz használható jobb lábam? Ez olyasmi, ami mindenképp megér egy kis ünneplést, bár másnak annyira természetes lehet..

Kicsit klóros

Panaszkodnak itt az emberek, hogy a kihelyezett automatás, ballonos víz ízével valami nincs rendben. Nem jó az íze, mert egy kicsit klóros. A hírt nem tudom értelmezni, ugyanis a ballonra az van ráírva, hogy ez Szentkirályi víz, amit nagy mélységből, direkt a mi kedvünkért bányásznak ki és hordanak ide, nem pedig a szomszédban a csapról töltik fel a ballont, ahogy egyesek gondolják a dolgot. Mert ugye mi értelme van vizet messziről hozni, ha itt is folyik a csapból? Bár mindenki azt hiszi, hogy meg tudja mondani azt, hogy neki melyik víz ízlik vagy sem, de az ilyen emberek még nem voltak igazán szomjasak, ha így válogatnak. Bár állítólag ez az ízkérdés is megvezethető, hisz bebizonyosodott, hogy neves sommelierek sem ismerték fel a borokat a vaktesztben - és ők valljuk be, hivatásosok és most nem borról van szó, csak vízről, ezt nem isszák, hanem prédikálják. Ehhez képest én egy igénytelen állat vagyok, mert én csapvizet iszom és abból főzök magamnak teát is. Még hogy kicsit klóros..

Tapasztalat

Szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, amit mondogatok is a gyereknek - de ugye sokkal inkább más az, amikor az ember hegyibeszédet tart az utódjának az élet dolgairól - mint maga is végiggondolná az egészet, vagy noch da zu, fel is fogná mindazt, amiről kiselőadást tart. Ez a tapasztalat kérdése. Mindegy miről van szó, épp sportról vagy művészetről, a tapasztalatot nehéz megszerezni. Minél nehezebb, annál többet 'érő' az adott tevékenység. A gyerek nagy dérrel meg dúrral belevágna valamibe, amiről előre látszik, hogy nem fog menni, aztán meg csalódik, mert nem is megy. Arra gondol, hogy a célig vezető út megspórolható egy tudás tabletta bevételével, de fájó a kiábrándulás, mert nincs ilyen tabletta, így bevenni is lehetetlen. Persze csalódás is lesz a vége és elkedvtelenedés. Persze nekem is csalódás valamennyire rájönni arra, hogy ha valaki kapálni tanul, attól még gereblyézni nem fog tudni..

Újabb adalék

Újabb adalék ahhoz, hogy miért is nem működik idehaza az, ami a világon bárhol igen. Van ez a közlekedési információs jel, amit ha a rádióállomás sugároz, akkor az autórádiók átkapcsolnak az információt sugárzó adókra, hogy az autós a friss közlekedési híreket hallgathassa. Ez remek dolog, mert nem szükséges egy alkalmasint dögunalmas adót pusztán azért figyelni, hogy ott majd mondanak némi információt arról, melyik úton kerülünk olyan dugóba, hogy attól kódulunk. Szóval a rendszer jó és hasznos - lenne, mondjuk Zambéziben, vagy Kuala Lumpurban. Idehaza nem, mert sosem sikerül úgy elküldeni a kezdőjelet, hogy az ember a lényegi információt hallhassa. Nálunk úgy néz ki a dolog, hogy 'számú autóút 34-es kilométerénél torlódásra számítsanak. pitty.' Na, baromi sokra lehet ezzel menni, mert az ember sakkozhat és reménykedhet, mert épp csak azt nem tudhatja meg, hogy hol történt az esemény, minden más infót megkap a balesetről. Olyan is előfordul, hogy a jelet elfelejtik kikapcsolni és az ember kénytelen kelletlen hallgathatja a hírek utáni baromi unalmas műsorokat, mert a jelet elfelejtik levenni. Ilyenkor fogalmazódik meg az emberek zömében az, hogy ez az egész egy láda savanyú vízilótrágya, pedig ha megfelelően használnák, akár jó is lehetne. Ha a közlekedési hírek előtt és után lenne egy szignál, ami be és kikapcsolná a jel továbbítását, megoldódhatna a probléma. De az valószínűleg túl egyszerű lenne..

Rólam szól?

Az utóbbi időben, de a működésem folyamán elég gyakran előkerült a postjaim kapcsán - bizonyos ismerőseim arról érdeklődnek nálam, hogy az írást ugye róluk mintáztam-e?  Ezt teszik érdeklődve vagy bosszúsan, attól függően, hogy egy negatív vagy egy pozitív felhangú dolgot mutatok be a rövid kis esszében. Eddig mindig próbáltam személyre szólóan válaszolni, de talán itt az ideje annak, hogy készítsek egy leírást erről és ezután elég lesz csak az erre mutató linket odaadni az embereknek vagy akár a főoldalra is kitehetem, hisz ez alkalmasint sokkal fontosabb kérdés lehet, mint az időjárás, a valutaárfolyamok vagy a moziműsor. Szóval a blogom öncélú, ami számomra azt jelenti, hogy magam szórakoztatására írom, nem pedig azért mert meg akarnék felelni valakinek vagy valaminek. Örülök, ha ez embereknek tetszik, a jószándékú kritikát szeretem, de a bunkóságtól ideges leszek. Az írásaim nem egyes személyekről szólnak - bármilyen nehéz is alkalmasint ezt elhinni, hanem jelenségekről, ezért is nincsenek benne megnevezve konkrét személyek, hanem csak utalások. Általában nem az emberekkel van bajom, hanem a viselkedésükkel, ami rendszerint egy általános mintát követ. Mégis mit tudok tanácsolni azoknak, akik ezután is kétkedők maradtak? Ha úgy érzik, hogy a leírt dolog hízeleg nekik, akkor természetesen a cikket róluk írtam és örülök, hogy tetszik nekik. Ha viszont ellenérzésekre lelnek, akkor a cikk nem róluk szól, a hasonlóság nem szándékos és a véletlen műve. Ebben az esetben másnak gondolom őket mint azt, akiről a jelenség leírását mintáztam. A hajuk és szemük színe is más, és nem is oda jártak iskolába, na! Persze titkon remélem azt, ha valaki olvassa, elgondolkozik ezen és ha kell és érez magában erőt, akkor a hibáin változtat, a jó tulajdonságait erősíti. Ha én, vagy az írásom egy kicsit is hozzájárul ehhez, akkor már megérte. A többi meg nem számít..

Ünnepnap

A világ folyamatosan változik. Régebben ez a nap biztos pont volt az emberek életében, hisz ünnep volt, ráadásul piros betűs és munkaszüneti nap. Most egy egyszerű csütörtök és a gyerekemnek már semmit nem mond, nekem viszont azonnal beugrik róla a fehér ing, a piros nyakkendő és a tornatermi ünnepségek, amikor tippelhettünk hányan ájulnak el az ünnepség közben. Ha nagy szerencsénk volt, akkor mi is elájulhattunk, felmentést kapva a továbbiak alól. Gyerekként persze sosem értettem, hogy a nagy októberi forradalom ünnepsége miért novemberben van. Azóta felnőttem és már én is meg tudom magyarázni, de továbbra sem értem. Sic transit gloria mundi..

Kire hasonlít a gyerek?

Az örök kérdés, amit talán neander-völgyi ősünk is feltehetett: Kire hasonlít ez a gyerek? Jó, az ő szájából még lehet, hogy mindez úgy hangzott, 'Aghrrr ar har harak?' vagy hasonló módon, de az értelme biztos ez volt. Ugyan a rómaiak már megmondták azt, hogy csak az anya személye biztos, de sok esetben az apán sem kell nagyon gondolkozni. Ugyanakkor, amikor utódunk személyisége kialakul, sokszor mégis eszünkbe jut a kérdés. Ilyenkor előkerül a családfa, ismert rokonok ismert hibáikkal és jön a tippelgetés - kire hasonlít ez a gyerek? Úgy gondolom, ha igazán tervezhetnénk a kölköt mint egy kirakós játékot vagy legót, a család jó tulajdonságaiból igazi szuperment lehetne összeszerelni, de ez egyelőre csak az álmok világa. A jelek szerint a tehetség mindig átugrik egy generációt, illetve a gyerekek elsősorban a hibáinkat öröklik a tehetségeink helyett (Ezeket az okosságokat biztos hallottam, mert bár képes vagyok a sommás megállapításokra ez azért már hozzám képest is túlságosan sommás.) így marad az örök kétség a megoldások helyett. Nem mintha megnyugtató választ adhatnánk rá, vagy a tények ismerete jelentősen befolyásolhatna bármit is. de azért jó lenne tudni. Mégis kire hasonlít ez a gyerek?

Nem tud

Furcsa emberek vannak. Persze az egész nézőpont kérdése, egy furcsa világban az általam normálisnak tartott viselkedés lehet a meglepő a többiek szemében, szóval a furcsaságot az én világomban élve állapítottam meg. Bárki gondolhat és vélhet bármit, itt arról van szó, amit látok, érzek és gondolok. Talán nem mondok újat arról, hogy élnek köztünk olyan emberek, akik egész egyszerűen nem tudnak hibázni. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnának elkövetni hibákat, csupán arról, hogy képtelenek azt beismerni. A rosszat, a bajt ők csak elszenvedik, de okozni más okozza őket, ők csak a körülmények ártatlan áldozatai, a mostoha és embertelen világ mesterkedik ellenük nap mint nap, ők éppen csak belecsöppentek ebbe - tulajdonképpen ártatlanok - legyen az bármi. Lehet ez államérdek is, de akár egy egyszerű kerti perpatvar. Arra, hogy talán egyszer ők is tehettek valamit, amivel kihívták maguk ellen a sorsot - lehet figyelmeztetni őket, de teljesen felesleges, mert úgysem érünk el vele semmit. Ilyenek és megváltozni sem fognak. Számomra viszont nem emberek. Nem a roswelli értelemben véve, hanem a magam megfogalmazása szerint. Az ember ugyan hibázik és bár nem élvezi ezt, de kész beismerni és változtatni rajta.

Pont

Pont az a pont és pont úgy. Bizonyos dolgok annyira maguktól értetődnek, hogy fel sem tűnnek, amíg nincs velük valami zavar. Ilyen a láb, jelen esetben a saját lábam. Az eddigi fekete pont a rendszerben, amit helyváltoztatásra használok, a bokámat illette, de az utóbbi időben, hogy van újabb fekete bárányom, a bokám teljesen a háttérbe szorult. Most a térd van a soron. Ugyan javul, de korántsem olyan intenzíven, amennyire én szeretném. A volt edzőm szerint minden fejben dől el, ehhez képest próbáltam is hatni rá, de szerinte a dolgok térdmagasságban vannak megírva, hiába is agyalok rajta felsőbb szinten. Ráadásul eddig fel sem tűnt, hogy úgy alszom, hogy a térdem egy bizonyos pontja ér hozzá az ágyhoz, illetve a másik lábamhoz. Persze miért ne pont az a pont fájna most, ezért kényelmetlen de újszerű módokon próbálok aludni, de valahogy nem az igazi. Abba már bele sem merek gondolni, hogy ha fájás irányát mint tendenciát nézem, akkor mi is lesz a következő?

Munka

Egy vicc jut az eszembe valamiért. Ha szereted a szexet és az utazást, akkor gyere, dugjunk a villamoson! Az ember persze ne válogasson, örüljön annak amit kap. Egy munkát el lehet végezni sírva és átkozódva, de jó kedvvel és szinte már élvezettel is. Ha a viccre gondolok, legalább a kedvem jó lesz. Hol az a villamos?

Aranykehely Étterem, Heves

Egy étterem a Szerelem Alfréd úton - ilyen helyen lehet-e valami rossz, ha ennyire kapcsolódik egy bevallottan jó dologhoz? Hisz azt hiszem igazán kevesen vitatnák azt, hogy a szerelem rossz lenne. Nos, nem tudom, hogy Hevesen van-e más vendéglő, ahol meg lehet enni egy ebédet - lévén Heves egy város - vélhetően létezik, bár nem tudok róla. Mentségemre legyen mondva, sosem voltam hevesi. A nekem fontosabb helyekre eltalálok, ahogy ide is. Az intézmény egy pincéből lett kialakítva, ez érződik is rajta. A klímája télen nyáron hűvös és otthonosnak sem mondanám, bár látszik, hogy megpróbálták azzá tenni, ahogy az is, hogy ez nem igazán sikerült. Az étel nem volt rossz - ezt az elején leszögezném, igaz jó sem. Mármint olyan kiemelkedően, hogy egy neves étteremkalauz kitérőt ajánlana a kedvéért. Gyümölcslevest ettünk, ami érezhetően mirelit erdei gyümölcsből és zacskós gyümölcslevesporból volt. Tudom, mert ráharaptam egy fel nem oldódott csomóra, az eper meg fagyott volt. Számomra, ha vendéglőbe megyek, vannak bizonyos standardok és valahogy háklis vagyok arra, ha étteremben zacskós levest szolgálnak fel. Utóbbi jó egy kempingben, egy rohanós nap odahaza, de nem egy olyan helyen, ahova úgy megy az ember - ünnepnap. A második fogás 'Tüzes leány csókja' volt - egy csirkemellből készült fogás - ár érték arányban elég rosszul sikerült, mert a méretéhez képest az ára elég magas volt, ráadásul az ilyenkor szokásos köretet is meg kellett hozzá venni külön, ami a leves mintájára szinte már fel sem tűnt, hogy szintén a mirelit pultról került a vendégek tányérjára, mint hasábburgonya. Megértem, hogy a hal vagy a rák mirelit, hisz azok ritkán úszkálnak arrafelé, de a krumplit nem kéne vendéglőben fagyasztottból kiadni, hisz a fagyottat is olajban kell kisütni, szinte csak az előkészítés a különbség és valamire magát értékelő vendéglőtől nem várna ilyesmit az ember. Sokat fizettünk kevésért (adagban és minőségben egyaránt) - ez jellemezheti a helyet. Akinek van jobb ötlete - szóljon és oda fogok menni inkább..

Bökések

Mint ahogy egyszer már meg is írtam, az arckönyvön terjedő mendemondák szerint a bökésnek régebben egyértelmű szexuális felhangja volt. Ha valaki megbökött, az burkolt felszólítás volt, esetleg a vágy közlése az életben végrehajtott vagy végrehajtandó 'bökésre' is. Gondoltam, hogy érdemes ezeket az ismereteket feleleveníteni, főleg annak fényében, hogy új funkciót fedeztem fel az oldalon. Már nem csak én böködhetem a nekem tetsző hölgyeket, hanem a rendszer fel is ajánl számomra böknivalót. Nagyjából úgy, hogy 'Figyi, őt szúrhatnád!' Eddig azt kell mondanom, meglehetősen jó ízlésvilágról tett tanúbizonyságot az oldal, hisz egy másik világban, húsz évvel fiatalabban biztosan rámozdultam volna a lehetőségre. Így csak a kifolyt nyálat kell időnként feltörölnöm a klaviatúra környékéről. Egészen addig, míg el nem kezdett pasikat is ajánlani a gépem. Még a nők bökése hagyján, de már a pasik is! Lehet, hogy ez az új kor hajnala, de én azt hiszem maradok konzervatív, bélyegezzenek inkább maradinak - vállalom..

Felhasználók

A felhasználók borzalmasak! Ha az ember feladata az, hogy jelszót és hozzáférést adjon bizonyos rendszerekhez, akkor előbb vagy utóbb szembesül a problémával, hogy vannak ritka feledékeny emberek, akik állandóan elfelejtik a hozzáférési adataikat. (Tényleg kész csoda, hogy egyáltalán hazatalálnak!) Ez önmagában még nem elég, de minden alkalommal el kell magyarázni nekik azt, hogy nem, nem tudom megmondani a jelszavát. Be tudok állítani egy újat, de ami most van, azt nem tudom megmondani neki. Ilyenkor jön az - ami persze ellenjavallt, de az ember nyugalmának záloga lehet(ne), hogy könnyen megjegyezhető jelszót állít be az ember a nem annyira kritikus alkalmazáshoz. Legyen mondjuk az illető keresztneve, azt hátha nem felejti el. Persze ez csak merő idealizmus, ugyanis de, azt is elfelejti. Így van az, hogy előbb találom ki a jelszavát, mint ő saját maga, amikor legközelebb felkeres azzal, hogy mondjam meg a neki. Aztán persze jön azzal - ugye, hogy meg tudja mondani! Én tudtam!

Pirospaprika

Megérkezett a rendelt pirospaprikám. Cégünknél dolgozik egy elismert termelő lánya, így el vagyunk látva minőségi őrölt pirospaprikával. Bár, a legutóbb olvasott tesztek lehúzták az általuk előállított terméket - azaz nem kerültek be az első négybe (ötödik lett! De előnyére legyen mondva, ismert márkákat utasított maga mögé) sosem éreztem azt, hogy rossz lóra tettem azáltal, hogy vettem és használtam volna belőle. Most itt illatozik az asztalon egy fél kilónyi és ettől folyamatosan zsíroskenyeret vizionálok. Ez felettébb kellemetlen..

Térdszalagrend

A Wikipedia.hu szerint:

A Windsori kastély Kékszalagrend termében rendezik meg minden év júniusában az úgynevezett //Garter ceremóniát//, amivel III. Eduárd angol királynak a franciákkal szembeni győzelmére emlékeznek. 1348 óta ez a Térdszalagrend átadásának ünnepe, ami a csatákban hősiesen helytálló bátor harcosokat illette meg. A kitüntetésnek nevet adó garter szó, a legendák szerint egy női harisnyakötőről kapta a nevét. A híres harisnyakötőt, ami világoskék színével, akkoriban igencsak intim ruhadarabnak számított, a szép Joan of Salisbury grófnő viselte a Calais  elfoglalásának tiszteletére tartott bálon. Tánc közben azonban e harisnyakötő kioldódott, és a sok kíváncsi szemlélődő előtt a földre esett. Az udvari cselszövők azonnal tárgyalni kezdték a felháborító eseményt, a király azonban védelmébe vette a hölgyet. A saját kezűleg felemelt harisnyakötőt egy, a harcban hősiesen résztvevő férfiú nyakába akasztotta a következő (francia) szavak kíséretében: Honni soit qui mal y pense. (Az szégyellje, aki rosszat gondol.) Az ekkor alapított és később értékes plakettel kiegészült rendjel kék szalagján mindmáig ez a felirat olvasható.

Ez persze szép és jó, de hogy is jövök én ehhez? Elárulom - sehogy. Még senki sem próbált női harisnyakötővel fojtogatni, úgyhogy a díjat eredeti értelmében eleddig biztosan nem nyertem el, egészen másról van szó tehát. A saját térdszalagjaimról. A hétvégén újra megpróbálkoztam a repüléssel, a saját szárnyaszegett módomon. Persze mindent megtettem a siker érdekében, az összes nagyfiús csecsebecsét magamra akasztottam, hátha sikerül legyőzni a fizika törvényeit és akkor jó, ha van nálam ivóvíz, overall, gps, kamera és egyéb mindenféle férfias dolog, amitől az emberek könnyen hihetik magukat legyőzhetetlennek. Nos én is így gondoltam, így hát épp csak egy mozzanatot hagytam ki a startból ami igazán kellett volna, így az elröppenés helyett a berohanás a sziklák közé és a borulás a szakadék széle előtt - lett abból, amit én startnak gondoltam volna. Sikerült egy kisebb autónyi mészkövet alaposan megrúgni, ráadásul a lábam egy kicsit meg is tekeredett. Chuck Norris esetében a szikla kegyelemért könyörgött volna, ebben a helyzetben én tettem ugyanezt a megváltó elmúlás érdekében. Ezután sikerült azért normálisan elindulnom és repültem is, ahogy elsőre kellett volna, de a lábfájdalom és az időközben A brit szigetekről a vihar elől menekülő, angol jellegű időjárás keresztbehúzta a számításomat. Itthonról azért indultam el, hogy jót és jól, sőt minél többet repülhessek, cserébe térdszalagrendem lett, illetve rendetlenségem és gyönyörködhettem abban, amitől még a harcedzett britek is öngyilkosságot fontolgatnak magukban. Cserébe persze idehaza volt fene jó idő, aki itt maradt, mindenfelé repülhetett. Na ilyen az én formám..

Kesznyű

Az idő nem múlik el nyomtalanul rajtam - mondhatnám ilyen költőien, de kifejezhetném úgy is, hogy öregszem és hülyülök. Be akartam pakolni a kedvenc polár kesztyűmet az útra és rájöttem, hogy sehol sem találom, pedig ha kellene, akkor most kellene igazából. Ahova menni készülök, ott várhatóan hideg lesz, illetve, ha eljutok oda, ahova szeretnék jutni, akkor ott másképp fázni fogok. Különben mi másért mennék oda ha nem azért, hogy hideg legyen? De a kesztyű nincs sehol. Később sikerült annyira rekonstruálni az események folyását, hogy elmentem benne biciklizni még szombaton, de vissza már nem hoztam. A témában teljes filmszakadásom van nagyjából onnantól, hogy defektem lett, addig, hogy hazaérkezem kesztyűtlenül. Hogy közben mi történt, az agyamban uralkodó jótékony homály fedi. Igazából azt sem tudom mit tehetnék, hogy a jövőben ne legyen velem ilyesmi. Talán vissza kéne térnem az oviba, amikor a kabát ujján keresztül össze voltak kötve a kesztyűk a hasonló balesetek elkerülése végett. Aztán jön majd a partedli és végül a pelenka. A lejtőn nincs megállás..

Nem értem - földeladás

Heti nem értem rovatom következik. Ezúttal a termőföldről lesz szó és a földértékesítésről. Az apropója most éppen nem a kormány tervezett fellépése a zsebszerződések ellen, hanem az a gyakorlat, amit nap mint nap látok, amikor elautózom mellette. Madárfüttyös, rezedaszagú falumban, vannak külterületi földek. (Persze ilyenek mindenhol vannak, hiszen, ami nem a faluban van, az a falu körül lehet csak. Az alatta nyilván kizárva, ahogy a felette is. Illetve utóbbi elképzelhetőbb Zombifalván, a közelgő Halloweenre való tekintettel, de ettől most tekintsünk el.) Szóval a földek ott vannak a falu határában és együtt sem képviselnek legyűrhetetlen mezőgazdasági potenciált. Főleg, hogy adott jelre, mindenki el akarja adni az övét. De vannak, akik furcsa módját választották az értékesítésnek - amihez mai rovatom gondolatban csatlakozni kívánt. Szóval, adott egy darabka föld, mely parlagon állt már egy ideje. Valaki elkezdte ezt körbekeríteni, kaput tett rá és drótkerítést is húzott, ám ezt nem fejezte be. Vagy a pénz fogyott el, vagy a lelkesedés, esetleg mindkettő. A földre került még pár teherautó sitt és néhány nagy, soha meg nem mozdítható méretű fa gyökérzete, majd kitették rá az eladó táblát. A koncepciót nem értem. Mitől értékesebb és eladhatóbb a semmi közepén egy félig bekerített föld, meghordva sittel és szeméttel mint a többi, a körülötte lévő, csupasz talaj? Lehet, hogy ortodox módon állok megint a kereskedelemhez?

Sörperec

Első számú kedvencemmé lett a sörperec. Az egyik népszerű áruházban kapható zacskós kiszerelésben. Kemény és pont a kellő mértékben sós, szóval ellenállhatatlan. Éppen ezért nem is vagyok képes ellenállni és bár igyekszem egyre nagyobb köröket tenni, valamiért mindig felbukkanok a konyhában a perecet rejtő doboz közelében, hogy elvegyem az aktuálisan 'csakazutolsó' perecemet. Persze az ellenállhatatlanságból következik egy újabb kör, harc a kísértéssel szemben, majd az összeroppanás, a beletörődés és az újabb perec zsákmányolása. Azt hiszem a legjobb védekezés az, ha egész egyszerűen nem veszek és ezt másnak is ajánlom. Ugyanis képtelen vagyok megállni. Mint a Hamelni patkányfogó, csak itt én vagyok a patkány, a perec meg a furulyaszó. Ha meghallom, már indulok is..

Miért?

A történet egy kérdéssel kezdődik. Miért? Egyszerű kérdés, de gondolatok lavináját indította el bennem, ahogy egyetlen hópehely is kicsi, de képes egy egész hógörgeteget is mozgásba hozni, ha jó helyre hullik le. A minap megszólítottam valakit, aki egykor valamilyen szinten része volt az életemnek. Na jó, ez így egy kicsit túlzás, de éveken keresztül ültünk viszonylag közel egymáshoz úgy, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz. A kölcsönös érdeklődés hiánya? Nem tudom. Más emberek voltunk talán. Ahogy a pici, zöld körtétől se lehet számon kérni azt, hogy miért lett belőle az, ami lett, hisz az szinte egy másik gyümölcs, szinte semmiben nem hasonlít arra, ami lett belőle. Azt hiszem, békében élhettünk volna tovább egymás mellett úgy, ahogy azt elkezdtük, hisz semmi sem akadályozott abban, hogy elmenjünk egymás mellett az utcán. Miért? - kérdezte. A kérdés jogos, de azt hiszem tudom a választ. Ha meg sem próbáljuk a dolgot, akkor engem örökké piszkálni fog az, hogy valami értékeset hagytam elkallódni és ez meglehetősen bosszantó dolog. Ha meg nem, akkor sem veszítettünk semmit. Az a jó üzlet, amin csak nyerni lehet..

Egérke elromlott

Tegnap érdekes közjáték zavarta meg az átlagos hétköznap esténket. Persze, ha úgy vesszük, az is érdekes volt, hogy esett, hisz az utóbbi időben viszonylag kevés csapadék hullott, ráadásul az iránya is meglepő volt, hisz a megszokottól eltérően ezt nem fentről lefelé, hanem ezt jobbról balra történt. De itt most a macskáról lesz szó. Az többé kevésbé megszokott, hogy a macska állandóan mászkál. Van egy napirendje, aminek egy részét kint tölti, egy részét pedig bent. Általában mindkettőhöz ragaszkodik, illetve méltatlankodik is, ha ezt egyből nem fognánk fel. Este kikéredzkedett - mondtam is neki, hogy utálni fogja a dolgot, de nem hallgatott meg - majd nem sokkal később jelentkezett is az udvari ajtónál, de furcsán nyávogott. Akkor már vele volt egérke is, és bizonyára ismeri a regulát, hogy tele szájjal nem beszélünk. Ajándéknak hozhatta, esetleg azért, hogy mi is játszhassunk vele, de éppen elég az, hogy a gyerek széthagyja a játékait, nem szükséges a macska játékát is kerülgetni, főleg úgy, ha az gyorsabban szalad nálunk. Szinte kezdtük már megszokni azt, hogy apró műanyag kockákra lépünk - bár nyilván egy egérke sokkal kevésbé bök - mégsem ragaszkodtunk ahhoz, hogy élőben kipróbáljuk. Így a macska nem tudta kiélni karitatív hajlamait rajtunk, egérke kint maradt, de azért eljátszottak egymással, míg az apró rágcsáló el nem romlott. Nem kerestem meg rajta a 'made in prc' feliratot, de biztos vagyok benne, hogy akár a gyerekjátékok, az egérkék sem garanciálisak és gyorsan romlanak. A macskát nem viselte meg túlságosan az eset, de azért nem rámolt el maga után, a játékot - még ha rossz is, nem rakta el a helyére. Van azért még hova fejlődnie. Majd a következő egérkénél gyakorolni fogjuk..

A fák lelke

A fák lelke érzékeny lélek. Már régóta sejtettem hasonlót, állítólag ki lehet úgy is pusztítani egy fát, ha rendszeresen üvöltözünk vele. Ezt ugyan nem próbáltam, de készséggel elhiszem bárkinek, hisz az üvöltözéssel engem is ki lehetne irtani. A fák a kertünkben határozottan megsértődtek. Remélem nem rám, hisz a jó viszony igencsak fontos lenne a jó gyümölcstermés érdekében. A fák az időjárásra sértődtek meg. A legérzékenyebb a dió lelke, hisz az első fagyos fuvalltra ledobta az összes lombját nagyjából úgy, mintha a villanyt kapcsolnánk le valahol. Most csupasz ágakkal durcáskodik a kert közepén, mint egy anorexiás párizsi ruhamodell. Egy pillanattal előbb még harsogóan zöld volt  a lombja, egy pillanat múlva már a pázsiton hevert. A kaki volt a következő - összebeszélhettek a dióval és most beállt a sorba a ringló is. Dús lombruhája, amit még a hétvégén is büszkén mutogatott, szintén a fűben hever. A körte is gondolkodik - látom rajta. Lassan, de biztosan eljön a tél..

Sikkasztás

Sikkasztás vagy hűtlen kezelés? A kislexikon.hu szerint a hűtlen kezelés definíciója: 'Annak cselekménye, aki idegen vagyon kezelésével, gondozásával v. felügyeletével megbízva lévén, ebben a minőségében annak, kinek érdekeit előmozdítani kötelessége, tudva és akarva vagyoni kárt okoz.' Olvasom a hírekben, hogy az, aki annak idején az adója 1%-át parlagfűmentesítésre szánta, kvázi futhatna a pénze után, ugyanis az illetékes szerv, illetve a kormány, a pénz jó részét nem a felajánló által meghatározott célra, hanem a saját elképzelése szerint költötte el, fittyet hányva az adományozó céljaira. Ez kicsiben úgy nézne ki, hogy valaki megbízna azzal, hogy vegyek játékokat egy óvodának, de én ehelyett ezt a pénzt más célra költeném - mindegy mire. Ezért az én büntetőjogi felelősségem megállna, engem el lehetne ítélni, és mehetnék a dutyiba. Persze egy minisztériumot, egy kormányzatot nem lehet lecsukni, pedig időszerű lenne egyes esetekben. A kormányra, illetve a kormányt alapító pártokra maximum nem szavaznak a következő választáson, de a jelek alapján az emberek szerint ez jó dolog, ha kicsalják a pénzüket valamire, aztán helyette mást csinálnak belőle. Azt hiszem nincs is több kérdésem..

Vonatoztam

Vonatozni jó, vonatozni szükséges. Már amikor az ember kap ülőhelyet és a vonat többé kevésbé az elvárások szerint közlekedik. Ugyanis az utóbbi időben ez kevésbé szokott előfordulni a környéken zajló állomás átépítés áldásos következményeképp. Nem mintha arról lenne szó, hogy a vonat a házak között halad, netalán a Dunán hajóként közlekedik és a hajóvonták találkozása tilos. A gondot az okozza, hogy szétkaptak pár olyan dolgot, ami már régóta megérett arra, hogy szétkapják és most csinálnak valamit, amiről kiderülhet egyszer az, hogy jó, vagy sem. Szokás szerint utólag, mert a terveket nem igazán ismerhette meg a köz. Illetve amikor igen, nagyjából már minden el volt döntve. A MÁV cserébe alkalmazkodik a kialakult káoszhoz és alkotott egy menetrendet, amiről már a bevezetés pillanatában látszott, hogy nem lehet betartani. Miből látszott? Hát abból, hogy az sem sikerült, amikor még minden ép volt és egészséges, de azóta csak romlott és hibás lett. A közlekedés egyvágányú lett, a helyi vonatok már nem az eredeti állomásról indulnak, a gyorsítottak lassítva lettek, de minden maradt a régiben. Illetve nem, hisz a menetidő megnőtt, ezt magam is tapasztalhattam. Az utastájékoztatás sem javult, ugyanis a vonatok időnként megállnak és úgy is maradnak, mindenféle hír vagy információ nélkül hagyva azon szerencsétleneket, akik éppen rajta ülnek. A tegnapi napon például a nagyjából 20 perces út kerek egy óráig tartott. A vonatunk Vácon megállt, és állt és állt és állt. Időnként eljött egy vonat szembe irányból, majd gondosan becsukták az ajtókat, de a vagon mozdulatlan maradt. Aztán jött valaki, kinyitotta, de mindenki csendben volt. A hangosanbeszélő sem akarta megzavarni hangoskodással a munkagépek által keltett halk aláfestőzenét. Végül eljutottam az úticélomhoz, de visszafelé már biciklivel mentem. Ugyanazt az utat a reggeli egy óra helyett, egy óra és tizennégy perc alatt tettem meg. Igaz, két helyen leszálltam és toltam. Mondjuk, senki sem szólt, hogy toljuk a vonatot reggel, pedig biztos azt is toltuk volna..

Darazsak

A darázs egy terrorista méh. Ráadásul a rosszabb fajtából, mert nem egylövetű, mint dolgos rokona, aki ha szúr, akkor oda is veszik, a darázs többet is tud csípni és semmi baja nem lesz - az agyoncsapást nem számítva - ezért ezt tudva sokkal bátrabb és szemtelenebb is. Idén sok van belőlük - a házba is befészkelték magukat valahogy. Ráadásul annyira elérhetetlen helyre, hogy semmit sem tudunk tenni ellenük a körösztanyjuk térde kalácsának emlegetésén kívül. Az, hogy társbérletünk lett, még nem lenne baj, hisz elférnénk mellettük, nagy a ház és a világ is nagy, engem nem bánt a darázstudat, ha ők északon vannak én meg délen. De a köztünk lévő viszony az utóbbi időben eszkalálódni látszik. A dolgok - hogy miszerint minden estére húsz harminc darázs döglött halomra a hálószobánkban a radiátor elé, csupán tisztasági okból zavart és amiatt, hogy rendszeres foglalatosság lett a hullahegy elpucolása. De a tegnap éjszaka végképp átlépte e tűréshatárt. Hajnalban vad zúgásra ébredtem. Egy darázs ült a fülemtől két centire a paplanon, zümmögött és mosakodott. Régóta tudható, hogy a túlzott tisztaság káros az egészségre, mert egy pillanat alatt kipattant a szemem és lesöpörtem a dögöt a padlóra, ahol a közben szintén felriadó nej agyonverte a szerencsétlen mosakodót egy papuccsal. Eddig, és netovább! Valamit lépnünk kell. Szó nem volt addig arról, hogy közös hálószobán kellene osztoznunk. Itt az idő a szakember keresésének..

Nem hibás

Egervári nem hibás. Meglehetősen hálátlan szerep ma szövetségi kapitánynak lenni a honi libakergetőknél. Elismerés ritkán jár érte, kudarcélmény annál inkább. Láttam tegnap a meccset, amit a Magyar válogatott Hollandiával játszott. Csapatunk elméletileg az ország legjobbjaival állt ki a tulipántermelőkkel szemben és ha ők a legjobbak, akkor ez az ország igen komoly bajban van. De lőttünk becsületgólt! - mondhatnák mások. Ja, az ellenfél hibájából, mert véletlenül kézzel értek a labdához. Igaz, tizenegyest is ki lehet hagyni, de olyan mélyen még nem tartunk. De még tarthatunk. Ezeknek a botlábúaknak viszont alapvető technikai hiányosságai vannak. Nem tudnak egy normális átadást emberhez elvégezni. Nincsenek labdakezelési vagy labda megtartási képességeik, fejelni sem tudnak, ráadásul még azt sem, hogy melyik a mi kapunk és melyik az ellenfélé. Amíg ezekkel a dolgokkal nincsenek tisztában, addig fel lehet vetni a kapitány felelősségét, de stratégiát csak tudásra lehet építeni és az itt nyomokban sem található meg. Nem hiába mondja a mondás: Szarból nem fonsz ostort, vagy ha fonsz is, pattingatni nem tudsz vele. Mi azért mindig megpróbáljuk..

Kések

A buszunk a körúton vesztegel egy edénybolt előtt. A kirakatban lábasok, kanalak, villák. Kések. - Ez jutott eszembe arról, hogy megjött végre a kés, amit a neten rendeltem. Igazából nem kés, hanem egy multifunkciós szerszám, amiben van kés is. Az egyik benzinkút akciójában volt hasonló, persze a szükséges bélyegeket is összegyűjtöttem már és a kútnál derült ki, hogy rég el is fogyott már az egész. Persze mindig azokat veszik meg, amit én is kinézek magamnak - biztosan azért, mert a választéknak ez volt a többé kevésbé jó eleme. Persze lehetett volna machetét is venni, de ki rohangászik manapság olyasmivel errefelé? Szóval el voltam szontyolodva, de az internet hatalmas, így hozzájutottam egy ugyanolyan eszközhöz (talán jobb is egy picit), ugyan nincs ráírva, hogy Bear Grylls, de ezzel lehet élni, a használati értékét nem befolyásolja döntően ez a tény, ráadásul ugyanannyiért, mint az akcióban és még tankolnom se kellett hozzá. Hurrá!

Furcsa érzés

Furcsa érzés rég nem látott ismerősökkel a facebookon találkozni. Illetve nem is jó szó a találkozás, mert az valamiféle interakciót feltételez, pedig erről itt nincsen szó. Valamikor, az ősrobbanás idején, valamely körül nem határolható okból bejelöltük egymást, hisz mindketten úgy hittük, hogy ismerjük a másikat, de azóta ez a vágy, mármint a megismerésé - kihunyt bennünk. Talán sosem volt jelen, csak éppen úgy alakult. Külön univerzumokban élünk és világaink csak rövid időre találkoznak. Időnként az eszembe jut az, hogy jó lenne megszólítani, jó lenne ott folytatni, ahol régen abbamaradt a dolog, de aztán meggyőzöm magam a realitással. Ő is pont ugyanazt látja amit én és ha benne nincs meg ugyanez a vágy, én miért erőlködjem? Ami volt, már elmúlt, talán igaz sem volt..

Olasz (vagy) meló

Úgy volt, hogy a mai reggel már a napsütötte észak-olasz tájon, Bassano di Grappában fogad. Kábé ilyen tájt hajtogatnám elő magam egy kimerítő kisbuszos utazás után a buszból, hogy a végtagjaimban normalizálódjon a vérkeringés. Esetleg egy péknél állnék sorban friss pékáruért, vagy álmosan hallgatnám az első eligazítást azelőtt, hogy olyasmit csináljak, ami némileg ellentmond a fizikai törvények hétköznapi értelmezésének. Szóval bármit, ami nem az, amit jelenleg is teszek. De sajnos a sors közbeszólt, így marad a mindennapi robot az olasz táj szépségei helyett. Ugyanis most szó sincs napsütésről, ott most esik, a derű minden reménye nélkül. Bár lenne nálunk ernyő, de ezt az ernyőt nem szívesen tennénk ki a víznek, bármilyen furcsa is. A helyzet még menthetőnek tűnt, előbb Macedónia merült fel, aztán pedig Erdély. Előbb rábeszéltem magam, aztán családi nyomásra inkább le, majd szervezői nyomásra előbb fel, aztán meg le. Kész hullámvasút, de száz szónak is egy a vége, itt ülök az irodában és színes pastákra gondolok. Talán majd jövőre..