A Windsori kastély Kékszalagrend termében
rendezik meg minden év júniusában az úgynevezett //Garter
ceremóniát//, amivel III. Eduárd angol királynak a
franciákkal szembeni győzelmére emlékeznek. 1348 óta ez a Térdszalagrend átadásának
ünnepe, ami a csatákban hősiesen helytálló bátor harcosokat illette meg. A kitüntetésnek nevet adó garter szó, a legendák szerint egy női
harisnyakötőről kapta a nevét. A híres harisnyakötőt, ami világoskék
színével, akkoriban igencsak intim ruhadarabnak számított, a szép Joan
of Salisbury grófnő viselte a Calais elfoglalásának tiszteletére
tartott bálon. Tánc közben azonban e harisnyakötő kioldódott, és a sok
kíváncsi szemlélődő előtt a földre esett. Az udvari cselszövők azonnal
tárgyalni kezdték a felháborító eseményt, a király azonban védelmébe
vette a hölgyet. A saját kezűleg felemelt harisnyakötőt egy, a harcban
hősiesen résztvevő férfiú nyakába akasztotta a következő (francia)
szavak kíséretében: Honni soit qui mal y pense. (Az szégyellje,
aki rosszat gondol.) Az ekkor alapított és később értékes plakettel
kiegészült rendjel kék szalagján mindmáig ez a felirat olvasható.
Ez persze szép és jó, de hogy is jövök én ehhez? Elárulom - sehogy. Még
senki sem próbált női harisnyakötővel fojtogatni, úgyhogy a díjat
eredeti értelmében eleddig biztosan nem nyertem el, egészen másról van
szó tehát. A saját térdszalagjaimról. A hétvégén újra megpróbálkoztam a
repüléssel, a saját szárnyaszegett módomon. Persze mindent megtettem a
siker érdekében, az összes nagyfiús csecsebecsét magamra akasztottam,
hátha sikerül legyőzni a fizika törvényeit és akkor jó, ha van nálam
ivóvíz, overall, gps, kamera és egyéb mindenféle férfias dolog, amitől
az emberek könnyen hihetik magukat legyőzhetetlennek. Nos én is így
gondoltam, így hát épp csak egy mozzanatot hagytam ki a startból ami
igazán kellett volna, így az elröppenés helyett a berohanás a sziklák
közé és a borulás a szakadék széle előtt - lett abból, amit én startnak
gondoltam volna. Sikerült egy kisebb autónyi mészkövet alaposan
megrúgni, ráadásul a lábam egy kicsit meg is tekeredett. Chuck Norris
esetében a szikla kegyelemért könyörgött volna, ebben a helyzetben én
tettem ugyanezt a megváltó elmúlás érdekében. Ezután sikerült azért
normálisan elindulnom és repültem is, ahogy elsőre kellett volna, de a
lábfájdalom és az időközben A brit szigetekről a vihar elől menekülő,
angol jellegű időjárás keresztbehúzta a számításomat. Itthonról azért
indultam el, hogy jót és jól, sőt minél többet repülhessek, cserébe
térdszalagrendem lett, illetve rendetlenségem és gyönyörködhettem abban,
amitől még a harcedzett britek is öngyilkosságot fontolgatnak magukban.
Cserébe persze idehaza volt fene jó idő, aki itt maradt, mindenfelé
repülhetett. Na ilyen az én formám..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése