Ajándék

Beszéltem a gyerekkel. Elkezdtem Ádámtól és Évától a dolgot, azaz attól, hogy bármennyire is hihetetlen, de mi is voltunk gyerekek. Mármint a nej és én. Meglehetősen traumatikus dolog a felnőttség, főleg ha az embernek gyerekei is lesznek, főleg úgy, ha nem is érzi magát annyira felnőttnek. Furcsa, hogy már nem lehet rohangálni úgy mint egy vaddisznó, mert komolyságot várnak el tőlünk. Illetve azt is, hogy mi szállítjuk az ajándékot, különböző mítoszok leple alatt, a gyerekek kapják és örülnek neki. Persze ajándékozni önmagában öröm, úgy is, ha az ember nem kap viszonzást. Míg a kölök kicsi, addig azért, hisz a meglepetést nem is mi hozzuk, hanem a Mikulás, vagy a nyúl vagy bárki - mikor éppen kicsoda. Aztán persze lefoszlik a máz és előbb vagy utóbb világossá válnak a viszonyok, kitől is jön mindez - de ettől még örülünk neki. Szóval, pusztán azért mert felnőtté lettem, még szeretek ajándékot kapni. Gondoltam, eloszlatok egy ilyen irányú félreértést - ha ez létezik a gyerekben. Az utóbbi időben kezd úgy viselkedni, mint egy háziisten. Mármint, hogy kegyesen elfogadja azt, amit neki szánunk. De Istenséghez méltón, nem nyújt se viszonzást, se vigaszt. Mondtam is neki, hogy nem valami nagy dolgot várunk tőle, nem akarom, hogy pénzt költsön - nem olyan hiányzik, ami pénzért vehető - legalábbis sok pénzért. Az hiányzik, lássuk, hogy gondol ránk. Kérdeztem, hogy ez a szemlélet, amely jelenleg uralkodik és nekem olyan rossz érzés, meg tudja-e változtatni? Sajnos nem tudom megfelelően visszaadni a tónust és a hangulatot, de annyi volt a véleménye a közel öt perces beszédemhez, hogy: - Ja. - Most itt tartunk..