Könyves

De nem a Kálmán, hanem az, aki szereti a könyveket, sőt mi több, olvassa is őket. Azaz mondjuk olyasvalaki mint én. Az olvasás az egyik legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozik. Persze mindig van éppen kedvesebb vagy kevésbé kedves, de olvasni minden helyzetben jó. Ha nem játszom épp valami logikai rejtvénnyel, akkor szinte biztos, hogy a könyvekhez nyúlok. Ehhez mértem szép könyvtáram van odahaza és nem félek ezt gyarapítani, ha épp alkalmat láthatok rá. Éppen ezért meglepő, hogy a környezetemben mozgó emberek mennyire nem ilyenek. Meglepő, hogy általam kezdetben szimpatikus emberek szinte büszkék arra, hogy életükben ha három könyvet elolvastak az túlzás vagy három könyv a következő egy évre elegendő szórakozást fog jelenteni - már ami az olvasást illeti. Persze nem meglepő, ha később kiderül, hogy szinte semmi közös témát nem tudunk találni egymással a munkavégzésen és pár felszínes dolgon kívül. Amennyire az olvasás kimegy a divatból, nemsokára lassan az is luxus lesz, ha valaki a saját nevét el tudja majd olvasni. Mindig éreztem, hogy rossz helyen élek és ez egyre jobban megerősödik bennem..

A hülye

Anyám mesélte, hogy annak idején nagyon nem ment nekem az iskola. Júliusi születésű lévén én voltam az osztályban a legfiatalabb, amikor koptatni kezdtem az iskolapadot és ehhez mérten eléggé le is voltam maradva. Utólag belegondolva, az egész életem másként alakulhatott volna, ha nem akkor és úgy kezdem az iskolát, ahogy annak idején kezdtem. Nem ment se a számolás, se az olvasás. A tanáraim szépen el is könyveltek hülyének. Amikor anyám érdeklődött a tanítónál a lehetőségeimről és az előmenetelemről, akkor a tanítónő azt mondta, hogy borzalmas vagyok és kedvesen azt is megjegyezte, hogy igazán nem tudja azt, hogy miért akarja minden felsőfokú végzettségű szülő azt, hogy a gyereke is hasonló pályát válasszon, amikor lóápolókra is nagy szüksége van az országnak. Aztán valami csoda folytán a harmadik osztályban megtáltosodtam. Elkezdtem sokat és komoly könyveket is olvasni és előjött a számolási képességem is. Persze addigra el lettem könyvelve hülyének, mert egy tanár se szívesen mondja azt, hogy tévedett. Ez az így járás tipikus és minősített esete..

Belem

Belem egyre nagyobb. Ami nem lenne baj, ha a brazíliai várost vesszük alapul, ami Brazília északi részén lévő Para szövetségi állam fővárosa. Annak idején Molnár Gábor útleírásából ismerős a hely és szükségszerű a növekedése, hisz minden szépül, épül és fejlődik arrafelé is. Bár az amazóniai esőerdők ezzel párhuzamos pusztulása és pusztítása nem jó hír, de valljuk be, sok mindent nem tehetünk az erdő védelmében, hisz a saját erdeinket se tudjuk megóvni és hát a dzsungel sokkal messzebb van mint mondjuk a Bakony, tehát egy távoli város növekedése és a mi létünk szinte teljesen független egymástól. Szóval a növekedés szükségszerű és nem megállítható. Ami viszont sokkal jobban zavar, a saját belem mérete, amit reggelente szemlélhetek a tükörből. A párhuzamok zavarnak a nagyvárossal, pedig itt a szükségszerűség nem annyira kötött és igényelt mint egy település bővülésénél. Magam ellenérdekelt vagyok a fejlődésben, hisz távoli terveimben nem szerepelt a ruhatáram felbővítése - ráadásul nem is átvitt, hanem szó szerinti értelemben véve. Gyakorlatokat is végzek ennek érdekében, de egyelőre se látványban, sem pedig a súlymérésnél nem látom, hogy bármi is változna. Lehet, hogy a folyamatok a mélyben zajlanak és a felszínre még nem értek el, hogy ott látványos eredményekben nyilvánuljanak meg? Azt hiszem csak ebben reménykedhetek..