Apa, kezdődik!

Az ember életében egy biztos pont a szeptember első napja. Legalábbis a nagy részének ez a nap mindig jelentett és jelent valamit. Ez a kezdés napja. Amíg gyerekek voltunk ez a nap inkább gyásznap volt, a szabad életünk végét jelentő nap, amikor újra előtérbe kerül a kötelesség, amikor a tudás óceánjába vetjük magunkat, hogy elő se bukkanjunk belőle egészen jövő nyárig. Ez az érzés lassacskán múlt el amikor munkába álltam, ennek idestova pontosan húsz éve. Akkor, tudom elég rossz volt azt figyelni, hogy mások iskolába mennek - illetve akkor még nem is, inkább a rá következő nyáron az, hogy nem mennek és míg ők a strandon süttették a micsodájukat én munkába siettem. Szerencsére akkor még szerettem dolgozni, így nem okozott bennem ez legyűrhetetlen feszültséget. Azután sokáig semmi kapcsolatom nem volt az ősz kezdetével. Ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi, egy letépett lap, vagy beikszelt négyzet a naptárban. Egyedül csak a városban lófráló, illetve valahova siető tömeg felszaporodásából látszott valami, hogy újra kezdődik a tanév, illetve másoknak a nagybetűs életre nyílik egy ajtó. Mióta apa vagyok újra belefutottam a problémába. A gyerek, mint egykoron jómagam, ugyanazokkal az érzésekkel veszi fel a hátára a táskát, mint amiket én érezhettem ilyentájt. Most ő kezd tanulni, merül bele abba a bizonyos tengerbe, hogy próbáljanak egy csomó hasznos, és haszontalan tudást belesajtolni a fejébe, nekünk meg egy állandó gonddal lett kevesebb, mert tudjuk hol is van/lesz a gyerek egy évig. Minden rosszban van valami jó..