Büntetések büntetése

Isten nem ver bottal! Legalábbis ezt tartja a mondás. Mondjuk, ha múltból veszünk példát erre, akkor ott van Prométheusz esete, akit Zeusz haragja miatt a Kaukázus egy sziklájához láncoltak és egy sas, név szerint Ethon  minden nap a májából vacsorázott, a tervek szerint harmincezer évig. Ez kellő büntetés lehetett annak, aki megcsúfolta a főistent, de a sasnak is, mert ritka egyoldalú táplálkozásra lett kényszerítve ezáltal. De azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az Isteneknek ne lenne stílusa. Persze, ha feltételezzük azt, hogy léteznek. Engem például a szelektív feledékenységgel büntettek - bár nem tudom mivel sértettem meg őket. Ez kimerül abban, hogy vannak dolgok, amiket úgy elfelejtek, mintha sosem tanultam volna meg ezeket, fontos dolgokat, ugyanakkor vannak például emberek, akiket szívesen elfelejtenék, de szinte naponta az eszembe jutnak. Más könnyedén átlép ezeken az emlékeken, hiába beszélt, ismerkedett, élt valakivel el nem hanyagolható ideig, csak lapoz egyet az élete könyvében és soha nem gondol többet az illetőre. Én meg ott őrlődöm a kétségeim között azért, mert viszont én nem tudok megfelejtkezni senkiről, még akkor sem, ha akarnám. Helyette cserébe elfelejtek olyasmit, amire valóban szükségem lenne. Vajon mi a nagyobb büntetés? Egy halhatatlannak harmincezer év szenvedés vagy egy halandónak egy életen át háborgó lelkiismeret?

Zsurló

Ha az Ultrakomplex Maximegalon szótár szerint a 'csullogva' kifejezés a 'valamely csullogó dologhoz hasonlatos módon' -ként adja meg a magyarázatot, akkor ezek szerint a zsurló lehetne a folyamatos zsurlásban lévő dolog által végzett tevékenység. Vagy egy olyan hátasállat, aki rendszeresen házibulikra jár. De igazából egyik sem, hanem egy növény, ami kellőképpen jellegtelen ahhoz, hogy jó gyógynövény lehessen. Ugyanis a növények vagy szépek vagy hasznosak, de valamilyen okot biztosan szolgáltatnak a pusztításukra, illetve a mi épülésünkre. Most az utóbbi miatt kezdtem alkalmazni a zsurlóból készülő főzetet. Szombaton remek tanácsot kaptam egy négy növényből álló gyógyteakeverékre, amiből sajnos csak a zsurlóra emlékszem, így ezt fogom fogyasztani. Aztán majd meglátjuk. A vak is ezt mondta..

A láb

Megőrjít ez a láb! Változó intenzitással fáj, hol teljesen elmúlik, hol annyira fáj, hogy alig bírok járni rajta. Amikor a múltkor az orvosnál voltam vele, alig éreztem, hogy van, sőt a röntgen sem mutatott ki semmit - így küldtek el mr-re, de az a vizsgálat is még két hét és az is csak egy vizsgálat lesz, nem pedig olyanfajta kezelés, ami eredményt is hozhat. Utóbbi reménye a holdban. El vagyok keseredve. Lassan már repülni lehetne én pedig itt állok futóműhibával. Az élet szörnyű!

Bokaproject avagy miért jó az egészségügy szerintük, ahogy van..

Azt hallottam a legutóbbi választás körül felcsapó populizmusban valakiktől, akik annak rendje és módja szerint meg is nyerték ezzel, meg a hasonló kategóriájú egyéb megállapításaikkal a választást, hogy az egészségügy jó ahogy van, na meg azt is, hogy ez valójában egy sikertörténet és nem lenne jó privatizálni, mert akkor mindenféle szörnyűség történhetne. Az egészségügy valóban jó, persze csak akkor, ha kellően messziről nézzük. Mondjuk, ha háromszáz méterről tekintünk alá, hol az autók is pici játékoknak tűnnek és nincs is semmi bajunk - nos, akkor valóban jónak látszik. Ha azonban valami bajunk támad, kezdődnek a gondok. Ezt jómagam is megtapasztalhattam, amikor, látva a remek tévéreklámot, ami rendszeres mozgásra buzdít, azt vettem bele a fejembe, hogy futkosni kezdek. Egyelőre kis köröket a háztömb körül, egyre magasabbra téve a lécet. Nos, a harmadik alkalommal már egész jól ment, kezdtem megtalálni az örömet a dologban és egyre kevesebbet kellett megállnom pihenni, szóval jó volt. Mindaddig, míg el nem romlott valami a bokámban. Kezdetben arra gondoltam, hogy húzódás, hiszen nem dagadt meg és nem kezdett a szivárvány különböző színeiben játszani - kívülről teljesen úgy néz ki mint a másik, csak éppen haszontalan, mint a papok férfiassága - ugyanis nem tudom rendeltetésszerűen használni. A háziorvosom ellátott mindenféle tanáccsal, ami jelentősen mérsékelte a fájdalmat, így már használni tudom, de nem lett az igazi, ezért arra gondoltam, hogy meg kéne mutatnom szakorvosnak is, mert abban a balga hitben élek, hogy a láb még menthető, így nem dugnám be a villamos alá még, hanem elugrándoznék rajta míg lehet. Szakorvoshoz elmenni nem egyszerű dolog. Először is kell beutaló. Kiderült, hogy ahhoz, hogy a háziorvos kiállíthasson beutalót, előbb elő kell magam jegyeztetnem a szakrendelőben. Ha lesz időpontom és orvosom, akkor ezen adatok birtokában adnak nekem beutalót, amit elvihetek majd a szakrendelésre, mert ott kérni fogják. Felhívtam tehát a szakrendelést, hogy adjanak időpontot. Tudtak volna adni másnap 11 órára, ami ugyan csábító volt (valaki lemondta, ezért szabadult fel!) de mivel esélytelen volt, hogy addigra szerzek beutalót, nem tudtam élni vele, így két hét múlva fogadnak csak. Előbb nem volt. Mint utóbb megtudtam, ezzel is szerencsés vagyok, mert vannak vizsgálatok amikre egy hónapot vagy akár több mint fél évet is várni kell. El sem tudom képzelni, hogy mit csinálnék akár két hétig is, ha valóban nem tudnék járni - mint ahogy tudok, csak valami kattog a bokámban és fáj is - igaz nem annyira, hogy ne tudjak mozogni tőle . Szóval van időpontom és orvosom, most mehetek vissza a háziorvoshoz a megfelelően kitöltött beutalóért, amivel mehetek majd a szakrendelésre két hét múlva. Furcsa, hogy a XXI. században egy háziorvos nem láthatja a szakorvos foglalását és adhatna a szakrendelésre időpontot maga is, hisz ilyen rendszer a repülőtársaságoknál kb 40 éve működik mindenhol a világban, ugyanis egy alaszkai porfészekből is lehet egy New York-i repülőjáratra helyet foglalni és valljuk be az elv ugyanaz. Ehelyett a beteg vár és pendlizik a szakorvos és a háziorvos között, és mindez tökéletesen illik a NER rendszerébe, sőt mitöbb ez így jól is van. Azt azért megkérdeztem a szakrendelés kartonozójában, hogy mi van akkor, ha netalán orvul meggyógyulnék addig, amíg sorra kerülök, hisz a természet kiszámíthatatlan. Nos, akkor majd lemondom az időpontot és ezzel határtalan örömöt okozhatok másoknak, akik ezáltal egy szabad időponthoz juthatnak általam. Ugye milyen jó rendszer ez? Csak betegnek nem szabad lenni és valóban..

Szégyen a futás

Azt mondják, hogy szégyen a futás, de hasznos. Ezzel én is így voltam és hosszú lelki tusa után meggyőztem magam arról, hogy érdemes elkezdenem futkosni, hogy a téli ellepényesedésem megállíthassam és talán valamennyire vissza is fordíthassam. Nos, ez a folyamat úgy tűnik, hogy elindult valamerre, hiszem már a harmadik alkalommal sokkal jobban is ment mint előszörre. Viszont sosem gondoltam volna, hogy egy félrelépés után (bár nem éreztem annak) egy időre kivonom magam nemhogy a futás, de a normális járás képessége alól is. Valami elromlott a jobb bokámban, valami olyan, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam, de erős, nyilalló fájdalmat okoz, meghiúsítva a normális járást is, különösen a lépcsőmászást. Tragikus, hogy épp mikor kezdtem megszeretni a futást, rögtön le is sérültem. Úgy jártam mint a viccbéli kisebbségi lova, aki már majdnem megszokta az éhezést, de beledöglött..

Válságom van!

Nem csak az ország és az emberek vannak mély és depresszív válságban, hanem én is belekerültem egy személyesbe. Ezt persze remekül fel tudnám emberségem indirekt bizonyítására használni, de ismerve a gerinces főemlősök azon részeit, akik előszeretettel hangsúlyozzák ki az emberi mivoltukat, én inkább felvállalom azt, hogy valami más vagyok inkább. De a mélabú és a letargia mindenesetre adott. Sokan ezt elintézik azzal, hogy egyek több vitamint, de én most legszívesebben téli álmot aludnék egy uborkásüvegbe zárva. Azt hiszem elveszítettem az emberi kommunikáció iránti vágyamat egy időre..

A csap

Vannak dolgok - ezeket nevezzük apróságnak, amik csak akkor tűnnek fel, ha éppen valami miatt nem működnek, vagy látványosan elromlanak. Addig tulajdonképpen teljesen természetesnek vesszük, használjuk, anélkül hogy ódákat zengenénk róluk nap mint nap. Egész egyszerűen vannak és kész. Mint például a konyhai mosogató csapja, ami a tegnapi napig tette a dolgát és működött úgy, ahogy azt egy rendes csaptól el lehet várni. Ha megnyitottuk, folyt belőle a víz, ha elzártuk, a víz folyása  abbamaradt. Ez a csap dolga, mi ezért tartjuk. A tegnapi nap azonban más is történt. A víz bánatos sugárban kezdett csak folyni, ugyanakkor erős zúgás, majd özönvíz-szerű áradat tört elő a konyhaszekrényből, ami nem igazán tekinthető jó jelnek, amennyiben az ember nem tekint annak egy teljes konyha és konyhaszekrény kitakarítást és vízmentesítést. Eddig a lefolyóval tapasztaltam hasonlót, de azt áldozatos munka árán sikerült megjavítani, holott átlag három havonta széthullott, hasonló tüneteket produkálva. Amikor annak idején megvettük a lakást, ezt a tulajdonságot az eladók elfelejtették kidomborítani, de szerencsére hála a XXI. századnak és a flexibilis lefolyócsőnek, ez a probléma már a múlté. Ugyanakkor nem tudtam szemet lesütni az előtt, hogy most a csap gégecsöve esett darabokra, így a mosogatóba szánt víz a mosogató mögé ömlik. Ami ugye üzemeltetési szempontból nem túl szerencsés. A csapot lezártuk és kőkorszaki környezetbe süllyedtünk vissza a konyhai mosogató elvesztésével. Kénytelenek vagyunk a fürdőszobában edényeket tisztítani - ami ugye nem pont erre lett tervezve. Alig egy fél napja nincs hol mosogatni, de már mennyire hiányzik!

Fogas megoldás

A fog kérdés egyelőre el lett halasztva. Noha úgy készültem lelkileg, hogy a fog, amely a bölcsességállományom negyedét jelenti, távozásra kényszerül, haladékot kapott. A fogorvosom - járna neki a lovasszobor a Városligetben - azt mondta, hogy kihúzni legalább annyira nehézkes, mint betömni és mivel úgy látta, hogy egy tömést még elbír, inkább  betömte. Azt mondta, hogy nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel kihúzni, ha azt látja, hogy megmenthető még. Azt hiszem ezért igazán hálás lehetek neki, hisz jobb, ha a fogaim a számban, mintha a kukában tartanám. Az ilyen embereket kellene klónozni, azt hiszem..

Meg FOG oldódni

Ritkán vártam már napot ennyire, mint a mait, bár akármi történik, nyilvánvaló kellemetlenségekkel fog járni, ezt már biztosan tudom. Velem mindig az történik, hogy a baj olyankor üt be, amikor védtelen vagyok ellene, így az egész ünnepeket úgy kellett átvészelnem, hogy kitört a bölcsességfogamból egy darab. A múltkori is így kezdte, majd egy tömési kísérletet követően végül ki is lett húzva - pont a fogorvosom szabadságának a kezdete előtt - majd egy hét szenvedés és más fogorvosok látogatása után szépen lassan csengett le a fájdalom. Tehát benne van a pakliban az is, hogy most is ez fog történni. A minimum az, hogy ki lesz fúrva és javítva, de tartok tőle, hogy a B terv lesz az esélyes, ami húzással (és az ezt követő szenvedéssel) fog járni. Már előre treníroztam magam emiatt, mert az előző fog elvesztése nem csak fizikailag, de lelkileg is eléggé megviselt. Ma délután négykor már okosabb és jóval zsibbadtabb leszek.

Ujj

Gogol meglehetős kis novellát kanyarított egy orr köré, úgy gondolom ezután, hogy az én ujjam is megérdemel pár sort. Annál is inkább, hisz naponta felhívja magára a figyelmemet. Az ember úgy van az alkatrészeivel, hogy a legtöbbről tudomást sem vesz egészen addig, amíg nem történik vele valami, például rossz helyre üt a kalapáccsal, vagy amikor lerántja a garázsajtót, elfelejti kikapni a résből a kezét. Utóbbi, egész orgazmusközeli élmény volt - ezt próbáltam már és megerősíthetem. Ráadásul sokkal tovább is tart. De ez most nem a természetes körömfestésről szól, hanem a körmöt viselő alkatrészről, ami meglepő, hogy mennyire a háttérbe tud húzódni, pedig a munkáink java részét ezekkel az apróságokkal végezzük. De mióta egy erős csavarozás után valami megroppant benne, azóta folyamatosan tudósít arról, hogy létezik és részt kér az életemből. Mivel a jobbkezem véleménnyilvánító ujja, így pihentetni sem tudom, reggelre mindig megdagad és fáj is. Az orvos azt mondja, hogy ne várjak gyors sikert, az ilyen ízületi vagy ínproblémák hónapokig tarthatnak, sőt az is lehet, hogy sosem gyógyul meg igazán. Szép kis kilátások a jövőre nézve! Tényleg igaz lehet, hogy az ember csak kb. 30 éves koráig garanciális..

Macskablog helyett Telefonblog

Be akartam szúrni az új macska képét a blogomba, de a telefonomról megoldhatatlan egy kép e-mailben történő elküldése, így hagyom a fenébe, mert a végén már a guta kerülgetett. A telefon elvi lehetőséget teremt erre, de ez a lehetőség valóban csak elvi. Jelenleg háromszor van benne a kimenő levelek között a kép, de egyszer sem jött még át, mert a kimenő levelek küldése mint lehetőség természetesen nem része a programnak, így nem tudom mi fogja végül elindítani a tényleges processzust. Gondolom, ha majd épp szükség lenne a netre és amúgy jó lassú is lesz, akkor kezdi el, viszont akkor kérdés nélkül. Nem is bánnám ezek után, ha tényleg csődbe menne a Nokia.

Apró örömök

Érik apró örömök az embert. Azt hiszem az a hír, hogy reggel különösebb fájdalmak nélkül ki tudtam törölni a fenekem, sehol sem ütné át a média ingerküszöbét, sőt nálam is teljesen természetes lenne az év 365 napjában. Az ember észre sem veszi ezeket a dolgokat, amíg maguktól és teljesen természetesen mennek. Arról sem emlékezünk meg vezércikkben,  hogy döngenek a legyek, vagy felkelt a nap. A nap ugyanis fel szokott kelni, a legyek zümmögnek, az emberek meg kitörlik maguknak és közben ábrándosan gondolnak valami másra. Amíg! Amíg egyszer el nem követik azt a hibát - amit én, a hétvégén - hogy fel nem emelnek valamit, pusztán virtusból vagy szükségből úgy, ahogy annak idején tanították, hogy inkább ne! - de akkor bele sem gondol az ember. A hétvégén csatornát kellett tisztítanom és csak úgy két ujjal leemeltem a nehéz, öntöttvas fedelet a csatornaszemről. Ezzel nem is volt baj, hanem amikor a munka elvégeztével vissza akartam tenni! Mintha valami megszakadt volna bennem, nagyon rossz érzés volt. Kardokat forgattak a derekamban és majdnem elájultam a fájdalomtól. Nagy szerencse lett volna fejjel előre belezuhanni a félig nyitott aknába, de szerencsére ez kimaradt. Alig bírtam visszavánszorogni, közben kínos perceket éltem át. Ez volt még szombaton, de azóta az alkalmazott terápiának köszönhetően javul a dolog. A lókenőcs és a természet csodákra képes és újra tudok apróságoknak örülni. Hurrá!

Elég!

Ügyeletes politikai nyavalygásom következik! Tegnap, amikor meghallottam, hogy mennyi mindenért fizetünk majd adót az államunknak, hogy azon új, és soha ki nem használt focistadionokat építhessen (Pesten még egy Rolling Stones koncert se hiszem, hogy megtöltene egy 65000 fős stadiont, egy magyar bajnoki meg egyenesen nevetséges lenne benne. De az kell!) kilátástalanság fogott el. A lehető legrosszabb üzenet amit a kormány az adópolitikájával sugall. Ha van valamid, akkor azt majd mi jól elvesszük tőled, hogy ne legyen! Nagyjából ezzel lehetne összefoglalni - közben még persze hozzáteszik, hogy ezt miattam csinálják és hogy nekem ezért még hálásnak kellene lennem. Egy távoli országban - hívjuk mondjuk Japánnak - a kormány a megszorítást elsősorban magán szokta kezdeni, és egy miniszterelnök a kardjába dől, ha hazugságon kapták. Ha úgyis a keleti nyitást szorgalmazzuk, fel szeretném hívni a figyelmet, hogy Japán éppen eléggé keletre van, hogy nálunk is divat lehessen..

Marha

Azaz én. Illetve a mai ebéd. A nej valami hirtelen felindulásból hagymás rostélyost kívánt enni, ezért vett egy szép rostélyosszeletet a hentesnél. A hús valóban szép volt, a hentesnek még azért sikerült milliónyi apró csontszilánkot beledolgoznia a húsba, amikor kettébrutalizálta a csontot. Nem gond, többször átmostam, lehártyáztam és a csontos részeket félretettem egy későbbi húsleves alapjául. Volt a csonton egy kevés velő is, ami jó lenne a levesben főve, kár, hogy gyakorlatilag bele fog főni a matériába - cserébe viszont gazdagítva azt. Szóval elolvasva a bibliából (Horváth Ilona) az idevágó passzust, tök egyszerűnek tűnt. Ráadásul kicsit érett a hűtőben, illetve előre be is pácoltam mustár és olaj keverékében. A hirtelen sütésből nem lett semmi. Ugyan a serpenyő forró volt, de csak kéreg sült a húsra, belül nem rózsaszín volt, hanem maga az élő hús, és olyan rágós volt, hogy a macska sem ette meg. Visszatettem még egy kicsit, majd fedőt is tettem rá. Nyomkodtam én a megfelelő módon a kézpárnámat - ahogy a nagyok tanították, de az a tévés marha az nem az én marhám volt. Fél óra után puha volt és véres, mint a százéves háború. Mentőötletként az egészet a sütőbe tettem 200 fokra legalább egy órára. Így emberi módra elkészítve már fogyasztásra kész állapotba jutott. Hagymát is pirítottam hozzá - azt legalább nem rontottam el. Többet kéne marhával gyakorlatozni, mert semmi tapasztalatom nincs vele a konyhában.