Isten nem ver bottal! Legalábbis ezt tartja a mondás. Mondjuk, ha múltból veszünk példát erre, akkor ott van Prométheusz esete, akit Zeusz haragja miatt a Kaukázus egy sziklájához láncoltak és egy sas, név szerint Ethon minden nap a májából vacsorázott, a tervek szerint harmincezer évig. Ez kellő büntetés lehetett annak, aki megcsúfolta a főistent, de a sasnak is, mert ritka egyoldalú táplálkozásra lett kényszerítve ezáltal. De azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az Isteneknek ne lenne stílusa. Persze, ha feltételezzük azt, hogy léteznek. Engem például a szelektív feledékenységgel büntettek - bár nem tudom mivel sértettem meg őket. Ez kimerül abban, hogy vannak dolgok, amiket úgy elfelejtek, mintha sosem tanultam volna meg ezeket, fontos dolgokat, ugyanakkor vannak például emberek, akiket szívesen elfelejtenék, de szinte naponta az eszembe jutnak. Más könnyedén átlép ezeken az emlékeken, hiába beszélt, ismerkedett, élt valakivel el nem hanyagolható ideig, csak lapoz egyet az élete könyvében és soha nem gondol többet az illetőre. Én meg ott őrlődöm a kétségeim között azért, mert viszont én nem tudok megfelejtkezni senkiről, még akkor sem, ha akarnám. Helyette cserébe elfelejtek olyasmit, amire valóban szükségem lenne. Vajon mi a nagyobb büntetés? Egy halhatatlannak harmincezer év szenvedés vagy egy halandónak egy életen át háborgó lelkiismeret?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése