Marha

Azaz én. Illetve a mai ebéd. A nej valami hirtelen felindulásból hagymás rostélyost kívánt enni, ezért vett egy szép rostélyosszeletet a hentesnél. A hús valóban szép volt, a hentesnek még azért sikerült milliónyi apró csontszilánkot beledolgoznia a húsba, amikor kettébrutalizálta a csontot. Nem gond, többször átmostam, lehártyáztam és a csontos részeket félretettem egy későbbi húsleves alapjául. Volt a csonton egy kevés velő is, ami jó lenne a levesben főve, kár, hogy gyakorlatilag bele fog főni a matériába - cserébe viszont gazdagítva azt. Szóval elolvasva a bibliából (Horváth Ilona) az idevágó passzust, tök egyszerűnek tűnt. Ráadásul kicsit érett a hűtőben, illetve előre be is pácoltam mustár és olaj keverékében. A hirtelen sütésből nem lett semmi. Ugyan a serpenyő forró volt, de csak kéreg sült a húsra, belül nem rózsaszín volt, hanem maga az élő hús, és olyan rágós volt, hogy a macska sem ette meg. Visszatettem még egy kicsit, majd fedőt is tettem rá. Nyomkodtam én a megfelelő módon a kézpárnámat - ahogy a nagyok tanították, de az a tévés marha az nem az én marhám volt. Fél óra után puha volt és véres, mint a százéves háború. Mentőötletként az egészet a sütőbe tettem 200 fokra legalább egy órára. Így emberi módra elkészítve már fogyasztásra kész állapotba jutott. Hagymát is pirítottam hozzá - azt legalább nem rontottam el. Többet kéne marhával gyakorlatozni, mert semmi tapasztalatom nincs vele a konyhában.