Pak choi

 Két pak choi megy a sivatagban. Az egyik azt mondja:

- Pakcsojj! - Mire a másik: - Nem pakcsolok!

Persze a klasszikus vicc szerint ez még bakancsokkal volt, de tegnap pak choi-t ettem, nem pedig bakancsot, ami több értelemben is szerencsés dolog volt. Persze nem a növény számára, hanem nekem. Tekintve, hogy egyetlen jó bakancsom van, ami a kor szellemének megfelelően inkább műanyag, mintsem bőr, szóval egész biztosan hosszú főzés után is rágós maradna. Kezdetben idegenkedtem a pak choitól, mert azt gondoltam, hogy úri huncutság csupán, valami új, divatos káposztaféle, pedig nem. A nőm vette, valami hirtelen felindulásból és azért, mert eddig még nem ettünk. Ahogy kardántengelyt sem ettünk még, ezért kell vigyázni arra, hogy a jövőben milyen boltba engedem őt be felügyelet nélkül. Szóval a növény. Engem a kínai kelre emlékeztetett külalakra, de míg az káposztaféle, ez csak úgy néz ki, mintha az lenne. Az íze viszont olyan volt, mintha spárgát ennék. Dupla öröm az egészben az, hogy szeretem a spárgát, így élvezettel ettem, főleg azért, mert nem volt fás, mint a spárga szokott lenni akkor, ha megpucolod ugyan, de a karvastagságú sípból nem esztergálsz le annyit, hogy végül egy gyufaszál maradjon. Szóval a pak choi nagyon kellemes csalódás volt, így felhívom rá mindenki figyelmét, hogy ne félj tőle! Pakcsolj!

FDP - Túrós batyu

 FDP azaz Facebook Documentation Project. Ha abból az axiómából indulunk ki, hogy a világban csak a Facebookon publikált dolgok léteznek, akkor bármit, ha a létezésbe akarunk emelni, fel kell tenni a Facebookra. Lehetőleg minél hamarabb, mert különben a dolog beragad egy sajátos kvantum állapotba, mint Schrödinger macskája, hogy egyszerre létezik is, meg nem is. Ez egy ilyen dologtól, mint a címben említett túrós batyu - valljuk be - elég hülyén néz ki, így gyorsan pótolnám is ezt a hiányosságot. Egy kedves ismerősön keresztül lett meg a recept, Limara pékségéből. Az utánépítés képein is nagyon jól néztek ki és egyre nagyobb vágyat éreztem egy rendes túrós batyu előállításának. Annál is inkább, mert a mellettünk lévő pék - az, akihez hétfőn egy kertészpapucsban félálomban is eltalálok, ha nincs idehaza kenyér, szóval a pék, az istenadta pék elkezdett látványpékárukat készíteni. A legutóbbi kakaócsigája például külcsínre egész meglehetős volt, de kakaó helyett, valószínűleg a jóval olcsóbban beszerezhető termőföldet használta fel, így bár a cucc jól nézett ki, gyakorlatilag nem hogy ehetetlen volt, de még komoly gyomorfájást is okozott nekem. Szóval marad a kenyér, amit még ehető minőségben el tud készíteni, bár az én kenyeremhez képest az utcában sincs. (Igaz, amúgy sincs benn, hisz az utcából egy másik utcába kell kanyarodni és ez az utca végén van, szóval képletesen és fizikailag sincs ott.) Szóval marad ami marad, ha jó túrósbatyut akarsz, süssed meg magadnak. Szerencsére a recept nem bonyolult, hajaz a Horváth Ilona-féle kakaóscsiga tésztára, ami azért nem meglepő, hisz nekünk emlősöknek is valaha egy közös ősünk volt, miért ne lehetne így a batyuknak, csigáknak és buktáknak? Lényeg ami lényeg, a tészta jól sikerült és meg lennék lepve, ha keddre maradna belőle valami..

 Itt még félkész.

Itt már teljesen készen van.

El is vagyok magamtól ájulva..

Proteinszelet

Vettem egy proteinszeletet. Ez önmagában nem egy olyan hír, aminek meg kellene rengetnie a világot, csak úgy megjegyeztem. Régóta kacérkodtam a dologgal, neves cég terméke, nyilvánvalóan aranyáron, de vésztartaléknak szántam parawaiting idejére vagy a fene tudja mikorra, ha mardosó éhség törne rám és semmi más esélyem nem lenne az életben maradásra. Szóval vészhelyzeti tartaléknak. Persze úgy jártam vele, mint a valamikor korábban megénekelt mesesajttal. Az ember csak nézegeti és mivel nem hangzik rosszul, így vágyódni kezd rá, de mivel nem kaphatja meg azonnal így mindenfélét elképzel róla, pedig ha megszerezhetné, azonnal rájöhetne, hogy óborzalom! Egy rakás szerencsétlenség, egy gasztronómiai baleset. Persze megérthetem, ha testépítők ilyet esznek - hisz a formás izmokért szenvedni kell és itt a szelet gyártói a szenvedést halálosan komolyan gondolták! Csak azért nem dobtam ki a kukába az első harapás után, mert sajnáltam kidobni. Nem akartam két kidobást, mert ugye ha már a pénzt kidobtam, akkor inkább kárba menjen, ne pocsékba. Szóval a müzliszelet lényegesen olcsóbb és nagyjából kétezer-hétszáztízenhétszer jobb is.

Knédli

Vannak emberek, akik elvannak azzal a háromféle étellel, amit valami furcsa módon alkalmuk volt egyszer megkóstolni és nem is vágynak másra. Ott van például Ove, akinek elég volt a hús, a krumpli és a mártás, vagy ott vannak az angolok, akik bárhova mennek külföldön, a szállodákban ugyanazokat az angol dolgokat várják el reggelire vagy akár vacsorára is, amit otthon is ehetnek. Szerencsére, annyira nem vagyok angol, hogy ilyen helyeken hazait egyek, úgyhogy kellően nyitottnak érzem magam ahhoz, hogy megkóstoljam az újat és aztán függőségbe is kerülhessek tőle. Görögországban így ismertem meg a görög konyhát, például a dolmadeszt, de ha Szlovéniába vagy Horvátországba megyek, akkor is tudok mit választani az étlapról, hisz minden étlapon van csevap vagy plejskavica vagy ott az örök klasszikus, ha az ember északabbra mozdul ki,  a knédli. Legutóbb is volt alkalmam enni, sőt direkt ezt is kerestem, bár be kell vallanom, hogy a sztrapacska is nagyon csábított. Na de a knédli, jó szaftos pörkölttel, valóban az istenek eledele. Ott minden boltban kapni, idehaza sajnos marad a Pozsonyi út másik vége, ha az ember egy jót akar enni belőle.. 

Nevek

Mindenki használ neveket. Ez a dolog akkor alakult ki, amikor azért fordultunk egymás felé, hogy gondolatokat oszthassunk meg egymással ahelyett, hogy bevernénk a másik fejét egy bunkóval. Addig a tetteink beszéltek helyettünk vagy talán mordulásokkal, hörgésekkel kommunikálhattunk, esetleg lökdöstük egymást vagy bottal piszkáltuk. Aztán igény lett arra, hogy inkább beszéljünk, hisz bizonyos dolgokat még el lehet mutogatni, így például az add ide azt a combot vagy nézzed, milyen helyes kőkést találtam az előbb, de minden ilyen információcsere véget érhetet akkor ha lekapcsolták a villanyt, azaz lement a nap. Őseink külön hangokat kezdtek használni különböző dolgokra aminek megvolt az az előnye, hogy aki megtanulta ezeket, az tudhatta miről folyik a diskurzus. Az ilyen fajta absztrakció nagyon hasznos, mert roppant egyszerűvé teszi a gondolatok cseréjét. Mert egy szakócát meg lehet mutatni, de a hegyet nem lehet idecipelni azért, hogy elmondhassuk, hogy a hegy mögött találhatunk minőségi vadhúst. Mindez onnan jutott eszembe, hogy egy érdekes matematikai problémán agyalok már lassan egy napja. Nyilván a beszélt nyelv elemzésével nem lehetne matematikai Nobel-díjat szerezni, főleg, ha még lenne is ilyen díj. Azt hiszem, ha matematikus lennék, szerényen a 'Nagy Sparhelt Sejtésnek' hívnám. Szóval ez kifejtve szavakkal: Valami lehet-e egyenlő valami mással, ami nem egyenlő a valamivel? Azaz a lehet-e egyenlő b-vel, ha kikötjük, hogy a nem egyenlő b-vel. Nyilván ez így értelmetlenül hangzik, de hát ki vár értelmet pont a beszélt nyelvtől? A sejtés kulcsa egy szóértelmezésben rejlik és ez az 'újragondolás' szó. Ha valamit gasztronómiai alapon újragondolunk, azaz nagyjából ugyanazokból az alapanyagokból (esetleg hozzáadva még ezt, azt) nagyjából hasonló módon készítünk el valamit, hogy nyomokban és esetleg még ízekben is hasonlítson a kiindulási elképzelésre, lehet-e ugyanazzal a névvel illetni, hogy ez az? Szerintem nem, de úgy tűnik, hogy sokan osztják azt az elképzelést, hogy ha az van az étlapon, hogy újragondolt franciakrémes, abba belefér akár a pacalpörkölt is tejszínhabbal, hisz itt így gondolkodnak. Persze, a költői szabadság mindenki rendelkezésére áll, sőt mindentől függetlenül működik még vasárnap is, így abba nem lehet belekötni, de tartsuk meg az eredeti elképzelést a neveink használatára, hogy mindenki világosan láthassa a lelki szemeivel maga előtt a dolgot akkor, amikor hallja vagy olvassa a nevet. Nem az újítás ellen ágálok, hanem az elnevezéssel van bajom. Tudom, néha végzetekig konzervatív vagyok, de ahogy más gondolhat akármit és is hadd tehessem meg ugyanezt. 

Giroszajánló - Verőcei Girosz Bár

Girosz, azaz manapság népszerűvé vált gyorsétel, a Meki és hasonló helyek konkurenciájává vált, kiváltképp, ha bizonyos összegből valóban jól kívánunk lakni. Maga a szó a görögtanárom szerint a görög giro (jiro) forogni igéből származik és valóban lehet valami benne, hisz a húst egy nagy nyárson rétegezve sütik, gázégő előtt forgatva, és a megsülő rétegeket folyamatosan levágva. A giroszt adhatják tálon és pitában is, utóbbi olyasmi mint egy hamburger, tálon inkább egytálétel jellege van. A vizsgált hely Verőcén a Duna-parton, a 12-es út mentén a Vén Duna objektumban található, Girosz Bár néven. A főúton meg lehet állni, kialakított parkolók találhatóak, igaz nem közvetlenül az üzlet előtt. A bárban lehetőség van elvitelre és ottfogyasztásra is kérni az ételt. Mi délután felé voltunk ott, rajtunk kívül csak egy kisebb társaság, nagyjából három ember volt csak jelen. Az üzletnek van kerthelyisége is, de részben közvetlenül a főút mellett van, részben éppen zuhogott a hó, nem próbáltuk ezt ki, nyáron viszont lehet opció itt helyet foglalni. Az étel mintha csirkehúsból készülne, az adagok megfelelően nagyok. Tálakat kértünk, így bőséggel megpakolt műanyagtányérokat kaptunk műanyag evőeszközzel. A pitában, de helybeni fogyasztásra kért adagokat nejlonba és egy kis fémküblibe tették, ehhez mérten a tálnál kiadott műanyageszközök kicsit bántóak voltak. (Nem tudom ki találta ki a műanyag evőeszközöket, de az biztos, hogy enni sosem próbált meg vele.) A hely nem volt kifejezetten otthonos és fűtésben sem volt túl erős, végig kabátban ültünk. Az étel ízletes volt, tartalmazott sült húst (ez ugye maga a girosz!) sült krumplit (ami szinte minden ilyen helyen mirelitből van), szeletelt kígyóuborkát, paradicsomot és hagymát. Választani lehetett többféle szósz közül és lehetett erősen kérni. Személyes tapasztalatom szerint az erős ilyen helyen nem jelent valóban erőset, így itt bátran kérhető mindenféle mellékhatás nélkül. Az ár nagyjából hozza a hasonló helyek árait, az étel finom az adag megfelelően laktató. Azt hiszem kitérőt a helyért nem tennék, de ha éhes vagyok, máskor is meg fogok állni.

Saures

Sváb napokat tartok. Nem csak Seafalcon bejegyzésére reagálok itt, már régebb óta érlelődik bennem a gondolat, hogy leírom magamnak az egyik kedvenc sváb ételem receptjét. Alapvetően disznóölési emlékeim vannak erről, friss húsból egészen más íze van az ételnek, mint abból, amit a  húsbolt polcairól emelnek le, ki tudja milyen procedúrák után. Hétvégén sikerült beszélnem a Saures nagy ismerőjével és pontosítottuk a receptet. Igazán pontos mennyiségeket most sem kaptam, de igazából azt hiszem nincs is rá szükség. Szóval az étel tulajdonképpen egy sertéspörkölt, babérlevéllel elkészítve, kicsit bővebb lére engedve. A végjátékban van itt is a lényeg! Lisztes habarást készítünk egy kanál mustárral és ezzel sűrítjük be az elkészült ételt, ezzel alakítva ki egy, a vadashoz hasonló állagot. Annak idején ezt krumplinudlival  (stupfnudli) ették vagy mostanság az  igényesebbek krokettel is falhatják. Azt hiszem én egy kicsit sok lisztet tettem bele, de az arányokon még dolgoznom kell. Krumplipürét csináltam hozzá, a krokettel nem volt kedvem most küzdeni. (A nudliról már nem is szólva. Ez lesz a mai ebéd, de már a tegnap esti kóstolásnál biztatónak tűnt a végeredmény.

Palacsinta

Nem lehet minden nap országrengető dolgokról írni, így ma egy hétköznapi dolog, a palacsinta kerül elő. Ez nem azt jelenti, hogy nap mint nap összenyom az ország problémájának a vállamra rakódó súlya és ezt itt öntöm ki a papírra - persze előfordult már, ahogy a jövőben is várható, ha a fekália túllendül az anyagot tartalmazó vödör szélén és írásra késztet, de most a politikai én-tudatom rendben van. Az országéról ezt nem lehet ennyire biztosan állítani, de most azért sem hozom ki magam a sodromból, és maradok az eredeti témánál. Szóval a palacsinta, németül palaschinken - egy rövid intermezzo - egy keletnémet nyaralás során tűnt fel, hogy a számukra eierkuchen-ként deklarált dolog is palacsintát jelent - fájó csalódás egy tizenéves számára, akinek elege volt a mindet elborító generálszószból és evett volna egy kis hazait. De ki a fene tudta? - Tegnap palacsintát sütöttem. Ehhez a közösségi média jelentette a végső lökést, de már gondolkodtam róla. A tudatalattimba befészkelte magát a gondolat, hogy kéne valami a húsleves mellé, amibe különféle a hűtőben fellelt maradék húsok és cubákok haltak hősi halált, de kenyérrel és jófajta házitormával (Nem a boltban kapható ecetes fűrészporra gondolok, amire az ellenség megtévesztése érdekében ráírják, hogy pokolian erős - furcsa elképzelésük lehet a marketingeseknek a pokolról!) falva a főtt húst, valahogy így is kevésnek tűnt. Akkor az elhessegetett gondolat kicsírázott és szárnyra kelt - micsoda költői képzavar! - és bekevertem rögtön két adaggal, tudva, hogy az egy harmatosan kevés ha én is szeretnék a tál közelébe férni. A tésztába negyed rész kukoricalisztet tettem (ami lehet, hogy nem liszt volt.) amitől a tészta könnyű lett és nagyon vékony lapokat tudtam sütni. Két palacsintasütővel sütve egyszerre alig akart fogyni a tészta, igazán kiadósra sikerült a két adag massza. A végelszámolásnál derült ki, hogy 32 darab sikerült, ez eddig az egyéni rekordom egy liter tejből. Most azon gondolkodom, hogy nem luxus-e egy családban három palacsintasütő?

Marha

Azaz én. Illetve a mai ebéd. A nej valami hirtelen felindulásból hagymás rostélyost kívánt enni, ezért vett egy szép rostélyosszeletet a hentesnél. A hús valóban szép volt, a hentesnek még azért sikerült milliónyi apró csontszilánkot beledolgoznia a húsba, amikor kettébrutalizálta a csontot. Nem gond, többször átmostam, lehártyáztam és a csontos részeket félretettem egy későbbi húsleves alapjául. Volt a csonton egy kevés velő is, ami jó lenne a levesben főve, kár, hogy gyakorlatilag bele fog főni a matériába - cserébe viszont gazdagítva azt. Szóval elolvasva a bibliából (Horváth Ilona) az idevágó passzust, tök egyszerűnek tűnt. Ráadásul kicsit érett a hűtőben, illetve előre be is pácoltam mustár és olaj keverékében. A hirtelen sütésből nem lett semmi. Ugyan a serpenyő forró volt, de csak kéreg sült a húsra, belül nem rózsaszín volt, hanem maga az élő hús, és olyan rágós volt, hogy a macska sem ette meg. Visszatettem még egy kicsit, majd fedőt is tettem rá. Nyomkodtam én a megfelelő módon a kézpárnámat - ahogy a nagyok tanították, de az a tévés marha az nem az én marhám volt. Fél óra után puha volt és véres, mint a százéves háború. Mentőötletként az egészet a sütőbe tettem 200 fokra legalább egy órára. Így emberi módra elkészítve már fogyasztásra kész állapotba jutott. Hagymát is pirítottam hozzá - azt legalább nem rontottam el. Többet kéne marhával gyakorlatozni, mert semmi tapasztalatom nincs vele a konyhában.

Az étkekrűl (Nosztalgia étterem, Kistarcsa)

Tegnap a céges vacsora révén már említettem a kistarcsai Nosztalgia éttermet, de most megpróbálom étteremkritikusi szemmel is újra végigjárni a témát. Első körben le kell szögeznem, hogy a hely sikeres, szinte mindig tele van, hétvégén csak kihalásos alapon lehet bejutni, mert az étel összességében jó. A szakács valószínűleg frissen készíti a dolgokat, a mirelit krumplis szerencsétlenkedésnek - amit a tavalyi, Építész pincében tapasztaltunk - nem láttam nyomát. Az étlap gazdag, az árai kissé magasnak tűnnek - viszont az adagok hatalmasak. Két nagyobb társaság volt jelen hétfő este, így a kiszolgálást éreztem egy kicsit lassúnak, illetve a konyha sem pörgött fel igazán. A pincér nagyon kedves, figyelmes és felkészült volt, néha már egy kicsit tolakodónak is tűnt a kedvessége - de ez csak az én személyes megjegyzésem. Az ajánlatai összességében jók és elfogadhatóak voltak, bár egy kissé feledékeny volt. Több tételért külön kellett szólni - mármint, hogy rendeltünk, de nem kaptunk. Ugyanakkor magától ajánlott és hozott kétféle nagyobb üveges vizet, ez mindenképpen jó volt. A szakács jól főz, bár szerintem egy kissé édesszájú. Én egy rántott, gesztenyével és aszalt szilvával töltött borjútekercset ettem, a mellettem ülő kolléganőm egy aszaltszilvás barnamártással készített szarvast. A pincér mindkét ételhez sajtos burgonyafánkot ajánlott, mint köretet. Az én vacsorám a köret és a hús összhatásával így meglehetősen száraz volt, a pincér őszibarackbefőttet kínált, de elfelejtette - szólni kellett érte, de viszont hozott egy csalamádét, amit nem kért senki. Jópont az is, hogy kérésre a maradékot készségesen becsomagolták - akkora volt, hogy másnap is azt ebédeltem, szóval így tekintve az ár/érték arányt, mindenképpen kedvező volt. Rosszpont viszont azért jár, mert a csomagolásra átvett ételeket összekeverték, bár nem egyszerre vitték el, mégis a kolléganőm ételét kaptam meg. Viszont nála becsomagolták a tányérjára helyezett szemetet is, ami szintén egy feketepont. Így viszont módomban állt az ő ebédjét is megkóstolnom, ami szintén finom volt. Megjegyzések az ételekhez: A borjú összhatásában száraz és nagyon édes volt. A gesztenye helyett gesztenyepüré volt benne, ami az aszaltszilvával együtt egy kicsit már gejl volt, de épp határeset. A pincér helyében én krumplipürét ajánlottam volna hozzá - így utólag, esetleg áfonya- vagy ribizliöntetet, hogy elvegye a mindent kitöltő édes ízt és a szárazságot. A gesztenyepüré helyett jobb lett volna a mondjuk húslevesben főtt gesztenye - de ez inkább konyhatechnika. A szarvas igazán finom volt, de az aszaltszilvás barnamártás szintén nagyon édes volt. Jobban esett volna valami savanyúbb öntet, itt is az áfonya vagy a ribizli, akár mint összetevő is segíthetett volna a mártás egyensúlyának a beállításában. Összhatásában a hely kellemes, jól éreztük magunkat, egy további próbát mindenképpen meg fog érni, így bárkinek szívesen ajánlhatom..

Guacamole

Azaz a valószínűtlenül zöld trutyi titka. A családunkhoz egy avokádó került. Tárgyi tévedés volt - az egzotikus gyümölcsök iránti vágy diktálta, de az információhiány segítette a beszerzését, ugyanis ez a növény inkább zöldség, mint gyümölcs. Zöld, rücskös, körte alakú testében gömbölyded magot nevel és a húsa egyáltalán nem édes, mitöbb kicsit furcsa ámbátor nem rossz íze van, ellenben, ha arra gondolsz, hogy az édes lé kétoldalt fog lefolyni a szádon, amikor eszed akkor csalódni fogsz. Éppen ezért a konyhaművészet inkább sósan, salátákban egyebekben használja, mint süteményekben. Az egyik tradicionális felhasználása a guacamole, ami avokádókrémet jelent, és remekül lehet bele tortillachipset mártogatni miközben az ember egy meccset néz a tévé előtt, vagy önfeledt versenyt folytat a többiekkel, hogy ki tudja megenni a teljes adagot úgy, hogy ne jusson a többieknek és mindeközben még önzetlenségnek, önfeláldozásnak tűnjön. Az elkészítése egyszerű. A növény húsát, kevés hagymával, olivaolajjal és citromlével, sóval pépesítjük, és már kész is. Készüljünk fel valami földönkívüli zöld színre, és kellemes ízre. A trutyit érdemes pihentetni egy kicsit, hogy a nagyon nyers hagymaíze elvesszen. A citromlé gondolataim szerint az antioxidáns szerepét tölti be a ketyvaszban, így nem elegendő mennyiség esetén a pép a levegővel érintkezve színt vált, és az addigi marslakózöldből krokodilbarnára vált, de ez csak a vizuális élményt befolyásolja. Bár kellemes buliétel, nem hiszem azért, hogy hosszú távon le tudná váltani a marhapörköltet galuskával..