Durián

Durián, avagy az Andrew Zimmern életérzés nyomában. Mint tudjuk a durián (sárkánygyümölcs) a világ legbüdösebb gyümölcse. A szaga olyan, hogy szuperlatívuszokban lehet csak kifejezni, hogy Moldova szavaival éljek, a görény díszlépést verne ki előtte. Ahol terem, nem engedik közösségi térbe és hallani olyat is, hogy még repülő is szállt le miatta kényszerileg. Valahol azt írhattam, hogy szívesen megkóstolnám, így amikor egy kedves rokon olyan helyen járt, eszébe jutottam és gondolt rám. Természetesen nem egy egész gyümölcsöt kaptam, hiszen sehol sem volt vezető hír a médiában az, hogy valaki miatt lezártak egy egész repülőteret, (sőt, aztán ki sem nyitották, hanem inkább építettek helyette egy másikat, kicsit feljebb, szélirányban) hanem feldolgozott formában, duriános csokoládéként.

Ez egy desszert lehet, igényes csomagolásban. A dobozt kinyitva látszik az, hogy a tartalma légmentesen le van zárva - amit, valljuk be így utólag, teljesen indokoltnak látok. A zacskót felbontva, kb 1 centi átmérőjű csokigolyók váltak láthatóvá, émelyítő szag kíséretében. A szag semmivel össze nem téveszthető, kénes, záptojás illatú, (hévíziek bepárásodó szemmel gondolnak haza!) csokoládéban enyhe hagymaízű dolog. Az, hogy büdös, nem annyira zavarna, hisz vannak büdös dolgok, amiknek tényleg erős és gyomorforgató az illata, de mégis nagyon jók, elég például a pálpusztai sajtra gondolni. De a duriánhoz képest amatőr kezdők. Ugyanis ez a dolog képes több órával a fogyasztás után is arra emlékeztetni a fogyasztóját, hogy pár órával korábban elkövetett egy hibát. Én még eddig nem tapasztaltam olyat, hogy egy elfogyasztott étel ilyen sokáig és markánsan jelzi azt, hogy megettük. A mai nap reggeléről már nem is szólva. (Arról sem, hogy a lezárt dobozt betettem a spejzba, de negyed óra múlva az egész spejz a duriántól szaglott, így légmentes  dobozba voltak kénytelen áttenni.) Szerencsére a gasztronómiai érdeklődésem ki lett elégítve duriánügyileg, így mondhatom bárkinek aki ilyesmivel kínálna, hogy köszönöm, kóstoltam, de annyira nem jött be.

A gaz csábító!

Most, hogy valaki szépen elrontotta a reggeli örömködésem tárgyát, így arra gondoltam, hogy mivel a téma a lábaim elé vetette magát, nem állok ellent a kísértésnek. Legalábbis ebben a kísértésnek. Mert ugye amúgy bárminek ellent tudok állni, kivéve azt. Mármint a kísértést. De így súlyoznom kell, már ami az ellenállást illeti. Néztem a büfé étlapját és a holnapi napra frankfurti levest és császármorzsát jelez. A büféételek jellemzően jellegtelenek, az utóbbi időben ez az egyetlen valamiféle kilengés a rosszul kinéző és ehetetlen ételektől a csábító, ámde valószínűleg ugyanolyan ehetetlen ételek irányába. Amúgy a menza frankfurti leves egy konyhaművészeti talány, mert annak ellenére, hogy megjelenésében nagyon bizarr, mégis ehető. Odahaza például sosem sikerült ennyire rosszul kinézőre főzni, ami azért nem furcsa, hiszen ami jól néz ki, attól valahol el is várja az ember, hogy az íze is meglehetős legyen. Így ha az ízvilág rendben van, az nem is olyan nagy csoda, ellentétben a közétkeztetésben felbukkanó levesekkel. Ugyanígy van ez a császármorzsa esetében is. Arról nem is szólva, hogy az elegáns helyeken kapható császármorzsa sem felel meg az én morzsadefiníciómnak, mert az egyben, egy serpenyő alakúra megsütött egy centi vastag tészta, amit egy tányéron nyolcfelé tépnek és bármilyen gusztusosan tálalják is, ettől még nem lesz morzsa. A morzsa ne csak a nevében legyen az (már ha nem a pulikutyáról van szó!) hanem nézzen úgy is ki! Azaz a lepény nem morzsa, a lepény az lepény, legfeljebb több darabban van! Úgyhogy összeszorítom a fogam és ellenállok a smarnivágynak, legfeljebb holnap fogom a fogam szívni, hogy ebből mégis rendelni kellett volna..

Szalvéta technika

Van egy ilyen díszítő kreatív technika, decoupage-nak is mondják. A lényege abból áll, hogy egy mintás szalvétát hogyan lehet úgy összegyógyítani egy bármilyen felülettel, hogy az úgy nézzen ki, mintha a felület része lenne. Mivel szalvétából a nyomdaipar képes egész cifra dolgokat előállítani, így kétségünk se lehet afelől, hogy a dobozka vagy bármi, amire a szalvétát ráintegráljuk, ki fog nézni valahogy. Már ha sikerül a műveletet megvalósítani. Létezik olyan is - erre most jöttem rá, hogy természetes, avagy spontán decoupage. Ez onnan jön, hogy a vendéglátóipari egységek kötelességüknek érzik azt, hogy szalvétával lássanak el. Ez az eszköz arra lenne hivatott, hogy az összedisznózott kezünket vagy képünket emberi interakciókra alkalmas formába hozhassuk evés után. De ezt a tervet nem szokta beváltani, ugyanis vagy az étel alá vagy fölé helyezik, lehetőleg úgy, hogy mire az ember kézbe foghatja a szendvicsét, addigra a szalvéta és az étel elválaszthatatlan egyet képezzen, mintegy rádecoupage-olódjon aljára/tetejére. Rendszerint akkor veszünk szendvicset, amikor nincs nálunk kés, balta, ipari rezgőcsiszoló vagy flex, így marad a lecsipegetés, amivel persze távozik a vásárolt anyag nagy része. Ha szerencsénk van, az is kiderülhet, hogy a szalvétatechnika nem díszítőcéllal volt az ételen, hanem az elemózsia atomjait volt hivatott egyben tartani és ha ezt fáradtságos munkával leműtjük, beindul a programozott széthullás, az atomok fénysebességgel távolodni kezdenek a mélyűr irányába. Igazán kitalálhatnák már az ehető szalvétát, ami az étel része lehetne és nem kéne leszedni. Heston Bluementhalt idéző feladat lenne..

Tiramisu

Épp ma egy, az üzenőfalamon megjelent cikk kapcsán szállt meg az ihlet. Nem a hirdető oldallal van a bajom, hisz voltam náluk többször is és szeretnék is még menni - ez egészen biztos. Készítsünk tiramisut úgy, hogy kihagyjuk belőle a tiramisu lényegét, a tojást, a tejtermékeket és a glutént tartalmazó dolgokat. A személyes elképzelésem szerint a tiramisu pont ezektől a dolgoktól az, ami. Nem azt tagadom, hogy az így készült étel ehető, hisz bizonyára ízletes és kiváló csemege - csak éppen nem tiramisu. Kicsit olyan érzésem van, mint a forgassuk le Tolkien - Gyűrűk ura könyvét filmben, de ne legyenek benne törpök, se tündék és hobbitok sem, de attól ez még a Gyűrűk ura legyen! Lehet, hogy a tiramisu baromi egészségtelen úgy ahogy van, de, hogy klasszikusokat idézzek - A krumplileves az legyen krumplileves! (Ja és tegyünk krumplit bele, ne extrudált szójakockát.)

Hagyma!

Tegnap a főzésnél szembesültem azzal a makacs ténnyel, hogy nincs otthon hagyma. Valamiért azt gondoltam, hogy hagyma van és krumpli nincs, ezért burgonyát vásároltam, így ebből már két zacskó van, hagymából meg egy darab sem volt a sifonérban. Nem csak ez a hír ért sokként, hanem az is, hogy gyakorlatilag szinte minden általam ismert étel alapja - valamilyen formában - ez a növény, így szinte nullára redukálódott le az a receptállomány amiből választhattam a másnapi ebéd megvalósításához. Mivel este fél tíz felé nem nagyon volt kedvem valami radikálisan újhoz - mondjuk egy hagymamentes lecsóhoz, így maradt a járt út. Ezért eszünk ma ebédre tejberizst..

Saures

Sváb napokat tartok. Nem csak Seafalcon bejegyzésére reagálok itt, már régebb óta érlelődik bennem a gondolat, hogy leírom magamnak az egyik kedvenc sváb ételem receptjét. Alapvetően disznóölési emlékeim vannak erről, friss húsból egészen más íze van az ételnek, mint abból, amit a  húsbolt polcairól emelnek le, ki tudja milyen procedúrák után. Hétvégén sikerült beszélnem a Saures nagy ismerőjével és pontosítottuk a receptet. Igazán pontos mennyiségeket most sem kaptam, de igazából azt hiszem nincs is rá szükség. Szóval az étel tulajdonképpen egy sertéspörkölt, babérlevéllel elkészítve, kicsit bővebb lére engedve. A végjátékban van itt is a lényeg! Lisztes habarást készítünk egy kanál mustárral és ezzel sűrítjük be az elkészült ételt, ezzel alakítva ki egy, a vadashoz hasonló állagot. Annak idején ezt krumplinudlival  (stupfnudli) ették vagy mostanság az  igényesebbek krokettel is falhatják. Azt hiszem én egy kicsit sok lisztet tettem bele, de az arányokon még dolgoznom kell. Krumplipürét csináltam hozzá, a krokettel nem volt kedvem most küzdeni. (A nudliról már nem is szólva. Ez lesz a mai ebéd, de már a tegnap esti kóstolásnál biztatónak tűnt a végeredmény.

Palacsinta

Nem lehet minden nap országrengető dolgokról írni, így ma egy hétköznapi dolog, a palacsinta kerül elő. Ez nem azt jelenti, hogy nap mint nap összenyom az ország problémájának a vállamra rakódó súlya és ezt itt öntöm ki a papírra - persze előfordult már, ahogy a jövőben is várható, ha a fekália túllendül az anyagot tartalmazó vödör szélén és írásra késztet, de most a politikai én-tudatom rendben van. Az országéról ezt nem lehet ennyire biztosan állítani, de most azért sem hozom ki magam a sodromból, és maradok az eredeti témánál. Szóval a palacsinta, németül palaschinken - egy rövid intermezzo - egy keletnémet nyaralás során tűnt fel, hogy a számukra eierkuchen-ként deklarált dolog is palacsintát jelent - fájó csalódás egy tizenéves számára, akinek elege volt a mindet elborító generálszószból és evett volna egy kis hazait. De ki a fene tudta? - Tegnap palacsintát sütöttem. Ehhez a közösségi média jelentette a végső lökést, de már gondolkodtam róla. A tudatalattimba befészkelte magát a gondolat, hogy kéne valami a húsleves mellé, amibe különféle a hűtőben fellelt maradék húsok és cubákok haltak hősi halált, de kenyérrel és jófajta házitormával (Nem a boltban kapható ecetes fűrészporra gondolok, amire az ellenség megtévesztése érdekében ráírják, hogy pokolian erős - furcsa elképzelésük lehet a marketingeseknek a pokolról!) falva a főtt húst, valahogy így is kevésnek tűnt. Akkor az elhessegetett gondolat kicsírázott és szárnyra kelt - micsoda költői képzavar! - és bekevertem rögtön két adaggal, tudva, hogy az egy harmatosan kevés ha én is szeretnék a tál közelébe férni. A tésztába negyed rész kukoricalisztet tettem (ami lehet, hogy nem liszt volt.) amitől a tészta könnyű lett és nagyon vékony lapokat tudtam sütni. Két palacsintasütővel sütve egyszerre alig akart fogyni a tészta, igazán kiadósra sikerült a két adag massza. A végelszámolásnál derült ki, hogy 32 darab sikerült, ez eddig az egyéni rekordom egy liter tejből. Most azon gondolkodom, hogy nem luxus-e egy családban három palacsintasütő?

Fúziós konyha avagy az ízek diadala

Itt vannak ugye az ízek. Aki teheti az ízek kedvéért eszi azt amit, mert szereti és odavan érte. Tekintsünk el most a Bear Grylls-féléktől, akik azért esznek meg mindenfélét, hogy életben maradjanak, ez az írás most az élvezetből evőknek és róluk szól. Manapság divat lett játszani a fűszerekkel és az alapanyagokkal. Meglepő és hihetetlen hozzávalók adnak ki egészen élvezhető összeállításokat, ételeket. Ilyenkor az szokott eszembe jutni, rendben, hogy van sós őszibarackkompót vagy csokoládé, esetleg borjúláb málnahabbal vagy efféle úri huncutságok, akkor ki volt az első és hogy jöhetett rá arra, hogy ez a párosítás jó? Tegnap példát kaptam minderről. Ebédre borsófőzelélet hoztam tükörtojással, ételhordóban. Jellemző erre az edényre, hogy bizonyos ízek képesek kimoshatatlanul belevenni magukat, így a tegnapi ebéden is világosan éreztem az előzőleg szállított tejberizs ízemlékét. Borsófőzelék vaníliás cukorral. Furcsa összeállítás volt, de nem mondtam egyértelműen rossznak és ehetetlennek. Érdekes volt - mindazonáltal azt hiszem, továbbra sem fogok direkt vaníliáscukrot tenni a borsóba, de mint kísérlet jó volt. Az eset tanulsága - aki kísérleti konyhára vágyik annak nem kell a sok fakszni. Vegyen egy megfelelő ételhordót..

Marha

Azaz én. Illetve a mai ebéd. A nej valami hirtelen felindulásból hagymás rostélyost kívánt enni, ezért vett egy szép rostélyosszeletet a hentesnél. A hús valóban szép volt, a hentesnek még azért sikerült milliónyi apró csontszilánkot beledolgoznia a húsba, amikor kettébrutalizálta a csontot. Nem gond, többször átmostam, lehártyáztam és a csontos részeket félretettem egy későbbi húsleves alapjául. Volt a csonton egy kevés velő is, ami jó lenne a levesben főve, kár, hogy gyakorlatilag bele fog főni a matériába - cserébe viszont gazdagítva azt. Szóval elolvasva a bibliából (Horváth Ilona) az idevágó passzust, tök egyszerűnek tűnt. Ráadásul kicsit érett a hűtőben, illetve előre be is pácoltam mustár és olaj keverékében. A hirtelen sütésből nem lett semmi. Ugyan a serpenyő forró volt, de csak kéreg sült a húsra, belül nem rózsaszín volt, hanem maga az élő hús, és olyan rágós volt, hogy a macska sem ette meg. Visszatettem még egy kicsit, majd fedőt is tettem rá. Nyomkodtam én a megfelelő módon a kézpárnámat - ahogy a nagyok tanították, de az a tévés marha az nem az én marhám volt. Fél óra után puha volt és véres, mint a százéves háború. Mentőötletként az egészet a sütőbe tettem 200 fokra legalább egy órára. Így emberi módra elkészítve már fogyasztásra kész állapotba jutott. Hagymát is pirítottam hozzá - azt legalább nem rontottam el. Többet kéne marhával gyakorlatozni, mert semmi tapasztalatom nincs vele a konyhában.

Szőr

De nem abban az értelemben, ahogy a tisztelettudó fiú szólította meg az alaszkai szánkókereskedőt, mely szerint is: - Szőr, van faszán? Hanem a köznapilag. Ez úgy jutott az eszembe, hogy épp sóskát főztem másnapi ebéd gyanánt. Eddig mindig jól filézett sóskákkal hozott össze a sors, de a mostani egyszerűen kriminális volt, pedig mindig ugyanezt a márkát veszem. Tele volt a sóska a leveleit merevítő apró szőrrel vagy szálkával - mit tudom én? Aztán eszembe jutott az, hogy ha habverővel kevergetem, akkor talán feltekeredik rá és ki tudom szedni a szuszpenzióból. És így is lett! Tisztára mint a disznóölés, amikor a vért kell hasonlóan kevergetni, hogy a fibrinszálak kicsapódjanak az ember kezén. Csak itt nem visít semmi, legfeljebb én, ha mégis kézzel próbálnám meg a habverő helyett a forrásban lévő anyagot kavarni. Hétköznapi sóska ölés. A konyhámban, itt és most. Ezt is megéltem. Hurrá!

Az étkekrűl (Nosztalgia étterem, Kistarcsa)

Tegnap a céges vacsora révén már említettem a kistarcsai Nosztalgia éttermet, de most megpróbálom étteremkritikusi szemmel is újra végigjárni a témát. Első körben le kell szögeznem, hogy a hely sikeres, szinte mindig tele van, hétvégén csak kihalásos alapon lehet bejutni, mert az étel összességében jó. A szakács valószínűleg frissen készíti a dolgokat, a mirelit krumplis szerencsétlenkedésnek - amit a tavalyi, Építész pincében tapasztaltunk - nem láttam nyomát. Az étlap gazdag, az árai kissé magasnak tűnnek - viszont az adagok hatalmasak. Két nagyobb társaság volt jelen hétfő este, így a kiszolgálást éreztem egy kicsit lassúnak, illetve a konyha sem pörgött fel igazán. A pincér nagyon kedves, figyelmes és felkészült volt, néha már egy kicsit tolakodónak is tűnt a kedvessége - de ez csak az én személyes megjegyzésem. Az ajánlatai összességében jók és elfogadhatóak voltak, bár egy kissé feledékeny volt. Több tételért külön kellett szólni - mármint, hogy rendeltünk, de nem kaptunk. Ugyanakkor magától ajánlott és hozott kétféle nagyobb üveges vizet, ez mindenképpen jó volt. A szakács jól főz, bár szerintem egy kissé édesszájú. Én egy rántott, gesztenyével és aszalt szilvával töltött borjútekercset ettem, a mellettem ülő kolléganőm egy aszaltszilvás barnamártással készített szarvast. A pincér mindkét ételhez sajtos burgonyafánkot ajánlott, mint köretet. Az én vacsorám a köret és a hús összhatásával így meglehetősen száraz volt, a pincér őszibarackbefőttet kínált, de elfelejtette - szólni kellett érte, de viszont hozott egy csalamádét, amit nem kért senki. Jópont az is, hogy kérésre a maradékot készségesen becsomagolták - akkora volt, hogy másnap is azt ebédeltem, szóval így tekintve az ár/érték arányt, mindenképpen kedvező volt. Rosszpont viszont azért jár, mert a csomagolásra átvett ételeket összekeverték, bár nem egyszerre vitték el, mégis a kolléganőm ételét kaptam meg. Viszont nála becsomagolták a tányérjára helyezett szemetet is, ami szintén egy feketepont. Így viszont módomban állt az ő ebédjét is megkóstolnom, ami szintén finom volt. Megjegyzések az ételekhez: A borjú összhatásában száraz és nagyon édes volt. A gesztenye helyett gesztenyepüré volt benne, ami az aszaltszilvával együtt egy kicsit már gejl volt, de épp határeset. A pincér helyében én krumplipürét ajánlottam volna hozzá - így utólag, esetleg áfonya- vagy ribizliöntetet, hogy elvegye a mindent kitöltő édes ízt és a szárazságot. A gesztenyepüré helyett jobb lett volna a mondjuk húslevesben főtt gesztenye - de ez inkább konyhatechnika. A szarvas igazán finom volt, de az aszaltszilvás barnamártás szintén nagyon édes volt. Jobban esett volna valami savanyúbb öntet, itt is az áfonya vagy a ribizli, akár mint összetevő is segíthetett volna a mártás egyensúlyának a beállításában. Összhatásában a hely kellemes, jól éreztük magunkat, egy további próbát mindenképpen meg fog érni, így bárkinek szívesen ajánlhatom..

Ahogy a pék neje szokta

Avagy sertéscsülök pékné módra. Legutóbbi gasztronómiai próbálkozásom erre az ételre korlátozódott. Az utóbbi időben áttértünk arra, hogy odahaza eszünk meleg ételt, nem idebenn a munkahelyen. Ez némi gazdasági előnyökkel is kecsegtetett, hiszen a melegétel kihordók is kezdenek elszemtelenedni árban és az adagokban is. Csak míg az árakkal felfelé, a mennyiséggel inkább lefelé törekszenek. Illetve ha utóbbiban nem is számottevő a csökkenés, a minőségben nem állt be fejlődés, vagy én öregszem intenzívebben, mint kéne. Nagy lelki törés akkor lett bennem, amikor valaki kitalálta, hogy az eddig tűzforrón szállított és fogyasztható ételt előbb jéggé kell fagyasztani, hogy utána melegíthessük újra fel. Nem tudom ki hogyan van ezzel, de ezek az ételek melegítés után már nem ugyanazok, mint melegen fogyasztva. Szóval visszatérve a csülökre. Egy csont nélküli példányt vettem, attól, hogy kárt tegyek magamban a kicsontozással már megkímélt a hentes. Az utóbbi időben tartózkodóbb vagyok a késekkel, mióta egy citrom felvágása majdnem az ujjamba került. A csülök pékné módra egyszerű étel. Krumpli, hagyma, só, bors és maga a hús, tepsiben sütve. Valahogy nem vagyok kibékülve a minimalista fűszerezéssel, ami a legtöbb helyen egyedül a borsot engedi meg, így ezen a téren elrugaszkodtam a valóságtól. A receptben említett sütési idővel azonban megjártam. Nem volt beírva a receptbe, hogy a beküldő kannibál és tulajdonképp nyersen szereti enni a húst, így jóval alábecsültem a kellő időt, így jóval este tíz után lett kész, de ha vacsorázni nem tudtunk belőle, a másnapi étel biztosítva volt..

Vasárnapi húsleves

Ha vasárnap, akkor a legtöbb családban a főételek királya a húsleves a sztár. A legegyszerűbb étkek egyike, legalábbis ami az elkészítését illeti. Pár dolog nagyon szükséges bele, ezekből a legfontosabb talán az idő. A húsleveshez sok idő kell, alacsony lángon kell főzni, épp, hogy csak mozogjon, áramoljon benne a lé, rotyognia nem szabad, mert akkor zavaros lesz. Kell még bele jó húsféle, ami akkor a legjobb, ha csontos. Minél többféle húst rakunk bele, annál finomabb lesz a végeredmény. Ha leveskockára vetemednénk, akkor érdemes a marhahúshoz tyúkhúsleves, a csirkéhez marhakockát tenni, de a megfelelő fajtájú és mennyiségű húsárú feleslegessé teszi az ipari adalékok alkalmazását. Kell még bele jóféle zöldségárú, legfontosabb a sárgarépa és a petrezselyem, de fontos a zeller, a karalábé és a vöröshagyma is. Utóbbi megmosva, de héjastul. (Kell a héj a leves színéhez!) Jól jön még a kis fej kelkáposzta, a gomba, krumpli és a fokhagyma is. A húsokat hideg vízben tesszük fel főni. Egész feketeborsot teszünk hozzá, és a keletkező habot leszedjük. Félidőben pirospaprikát teszünk bele, majd a megtisztított zöldségekkel bezöldségeljük. Sózni kóstolgatás után kell, mindenképpen fontos, hogy a megfelelő ízt beállíthassuk. 2-3 óra főzés után máris az asztalon lehet az aranyló zsírkarikákkal fedett vasárnapi leves.

Káposztás cvekedli

Azt hiszem egyet kell értenem Gordon Ramsay-vel az otthon főzésről alkotott nézeteiről. A legtöbb hagyományosnak mondott ízletes magyar étel hamar megvan és kevés aktív konyhaművészetet igényel. Tegnap a címben szereplő ételt készítettem ebédre. Ha eltekintünk a házitészta saját kezűleg készítésétől (ami szintén nem bonyolult feladat.) akkor egy igazán egyszerű és gyorsan elkészíthető tésztaételt kapunk eredményül. A káposztát le kell gyalulni és besózva kicsit pihentetni. Ezután kicsavarva levétől megfosztani. Kevés olajon cukrot karamellizálunk majd a káposztát rádobva összepároljuk az egészet. A kifőzött, és leöblített tésztával összekeverjük és azon forrón tálaljuk. Van aki úgy szereti, ha egy kicsit hagyjuk lesülni, hogy kialakuljanak a tésztánál oly kellemes 'res' részek. Cukorral és/vagy őrölt borssal meghintve már fogyaszthatjuk is.

Püspökkenyér

Horváth Ilona után szabadon. Az eddigi legegyszerűbb recept, amivel eddig találkoztam és a család örömére sikerült is elkészítenem. Hozzávalói:

6 egész tojás, 25 dkg cukor és ugyanennyi liszt, mindenféle apróra vágott aszalt gyümölcs és lehetőleg étcsokoládé kb 10-15 dkg mennyiségekben. Igazából annyit kell beletenni, hogy megfelelő konzisztenciájú anyagot kapjunk. A tojásokat a cukorral legalább fél óráig verjük. Erre legjobb a robotgép, míg végez, addig ihatunk egy rendes kávét, vagy intézhetünk egyéb dolgokat, mint például a hozzávalók aprítása. A tojásos cukor az elszenvedett bántalmazás hatására jelentős térfogatnövekedésen megy keresztül. A művelet végén hozzákeverjük a lisztet és a kevés liszttel elegyített vágott mindenfélét. (Ha utóbbit nem keverjük össze liszttel, akkor van rá esély, hogy nem oszlik el egyenletesen a tésztában, és az egész a sütemény aljára süllyed le, mielőtt megsülne.) Kivajazott, majd kilisztezett őzgezincformába töltjük és közepesen meleg sütőben aranybarnára sütjük. A pepecselőbbek az elkészülte után leönthetik olvasztott csokival és meghempergethetik apróra vágott mandulában, de anélkül is éppen eléggé finom. Egy hátránya, hogy gyorsan fogy..

Székelykáposzta

Az étel, ami csak nevében székely, gyakorlatilag nincs köze az erdélyi népcsoporthoz. Egyszerű, de igen ízletes, és könnyen elkészíthető és igen laktató étel - nem ördöngösség, épp a hétvégén főztem. Alapja egy jófajta sertéspörkölt, ahogy kell, lapockából, bő lére engedve. Amikor a hús megfőtt, tehetünk a majdnem kész ételbe kolbászt és/vagy különféle füstölt húsokat, majd belerakjuk a jófajta vecsési savanyúkáposztát (érdemes esetleg egy alkalommal átmosni vízzel, hogy ne legyen annyira savanyú) és még rövid ideig (kb 30 perc) kis lángon főzzük. Utolsó momentumként kerülhet bele tejfel, de ezt tálaláskor is beletehetjük. Hűtőben sokáig eláll, és a kapcsolatokkal ellentétben újramelegítve egyre jobbá válik..