Bokaproject avagy miért jó az egészségügy szerintük, ahogy van..

Azt hallottam a legutóbbi választás körül felcsapó populizmusban valakiktől, akik annak rendje és módja szerint meg is nyerték ezzel, meg a hasonló kategóriájú egyéb megállapításaikkal a választást, hogy az egészségügy jó ahogy van, na meg azt is, hogy ez valójában egy sikertörténet és nem lenne jó privatizálni, mert akkor mindenféle szörnyűség történhetne. Az egészségügy valóban jó, persze csak akkor, ha kellően messziről nézzük. Mondjuk, ha háromszáz méterről tekintünk alá, hol az autók is pici játékoknak tűnnek és nincs is semmi bajunk - nos, akkor valóban jónak látszik. Ha azonban valami bajunk támad, kezdődnek a gondok. Ezt jómagam is megtapasztalhattam, amikor, látva a remek tévéreklámot, ami rendszeres mozgásra buzdít, azt vettem bele a fejembe, hogy futkosni kezdek. Egyelőre kis köröket a háztömb körül, egyre magasabbra téve a lécet. Nos, a harmadik alkalommal már egész jól ment, kezdtem megtalálni az örömet a dologban és egyre kevesebbet kellett megállnom pihenni, szóval jó volt. Mindaddig, míg el nem romlott valami a bokámban. Kezdetben arra gondoltam, hogy húzódás, hiszen nem dagadt meg és nem kezdett a szivárvány különböző színeiben játszani - kívülről teljesen úgy néz ki mint a másik, csak éppen haszontalan, mint a papok férfiassága - ugyanis nem tudom rendeltetésszerűen használni. A háziorvosom ellátott mindenféle tanáccsal, ami jelentősen mérsékelte a fájdalmat, így már használni tudom, de nem lett az igazi, ezért arra gondoltam, hogy meg kéne mutatnom szakorvosnak is, mert abban a balga hitben élek, hogy a láb még menthető, így nem dugnám be a villamos alá még, hanem elugrándoznék rajta míg lehet. Szakorvoshoz elmenni nem egyszerű dolog. Először is kell beutaló. Kiderült, hogy ahhoz, hogy a háziorvos kiállíthasson beutalót, előbb elő kell magam jegyeztetnem a szakrendelőben. Ha lesz időpontom és orvosom, akkor ezen adatok birtokában adnak nekem beutalót, amit elvihetek majd a szakrendelésre, mert ott kérni fogják. Felhívtam tehát a szakrendelést, hogy adjanak időpontot. Tudtak volna adni másnap 11 órára, ami ugyan csábító volt (valaki lemondta, ezért szabadult fel!) de mivel esélytelen volt, hogy addigra szerzek beutalót, nem tudtam élni vele, így két hét múlva fogadnak csak. Előbb nem volt. Mint utóbb megtudtam, ezzel is szerencsés vagyok, mert vannak vizsgálatok amikre egy hónapot vagy akár több mint fél évet is várni kell. El sem tudom képzelni, hogy mit csinálnék akár két hétig is, ha valóban nem tudnék járni - mint ahogy tudok, csak valami kattog a bokámban és fáj is - igaz nem annyira, hogy ne tudjak mozogni tőle . Szóval van időpontom és orvosom, most mehetek vissza a háziorvoshoz a megfelelően kitöltött beutalóért, amivel mehetek majd a szakrendelésre két hét múlva. Furcsa, hogy a XXI. században egy háziorvos nem láthatja a szakorvos foglalását és adhatna a szakrendelésre időpontot maga is, hisz ilyen rendszer a repülőtársaságoknál kb 40 éve működik mindenhol a világban, ugyanis egy alaszkai porfészekből is lehet egy New York-i repülőjáratra helyet foglalni és valljuk be az elv ugyanaz. Ehelyett a beteg vár és pendlizik a szakorvos és a háziorvos között, és mindez tökéletesen illik a NER rendszerébe, sőt mitöbb ez így jól is van. Azt azért megkérdeztem a szakrendelés kartonozójában, hogy mi van akkor, ha netalán orvul meggyógyulnék addig, amíg sorra kerülök, hisz a természet kiszámíthatatlan. Nos, akkor majd lemondom az időpontot és ezzel határtalan örömöt okozhatok másoknak, akik ezáltal egy szabad időponthoz juthatnak általam. Ugye milyen jó rendszer ez? Csak betegnek nem szabad lenni és valóban..