Temetőben

Lassan itt az évente legalább egyszer kötelező temetőbe járás ideje, amikor is mindenki a halottakról emlékezik. Néha kijárok a sírokhoz, azt hiszem ahogy öregszem, egyre többet. A látogatás céltalan, bár vannak kint rokonaim, akikre ilyenkor fájó szívvel gondolok, de ez az érzés nem korlátozódik csak pusztán erre a helyre, az emlékük bárhol és bármikor felidézhető, de talán ott a többi halott társaságában a legidőszerűbb. Emlékszem arra, hogy drága jó nagyanyámmal mennyit jártunk ki, a nagyapám sírját gondozandó, a lábaink együtt koptatták a sokat megélt lépcsőket, és mára már egyedül megyek ugyanott, hozzá is, aki már nyugalmat talált nagyapám mellet, de a kő, a kemény szürke kő, még ott őrzi közös lábnyomainkat, ahogy mások is ott vannak az örökkévalóságba zárva, időtlenül, de mégis örökkön örökké..