Délután még nem látszott semmi, de lassan elkezdődött. Talán a nap sem sütött elég erősen vagy a távolban gyülekező, szokatlan párákban volt valami furcsa de a látóhatár peremén valami mégis megváltozott. A szándék világossá vált, sötét fellegek kezdték tornyozni az eget egyre jobban, áthatolhatatlan függönyt vonva a lemenő nap fénye elé. A csend nagy volt. Szellő sem rezdült, de ebben a mozdulatlanságban is volt valami fenyegető. Még a madarak is elhallgattak. A madárszülők összébb húzták magukat a fészekben és némaságra intették addig civakodó fiókáikat. A természet a csendben üzen - Vigyázzatok, nemsokára én következem! És akkor leszakadt az ég. A szél viharszárnyakon, vijjogva csapott le a tóra, a pusztítás egyértelművé vált. A tó tiszta vízüvegtükre millió darabra hasadt szét egy pillanat alatt. Hullámok törtek a magasba ott, hol eddig a béke honolt, a gyorsan közeledő éjszakába villám fénye hasított bele. Az ezt követő dörrenés már nem volt meglep ő. Mindenki fellélegzett, ezt is túléltük. De a villámok hercege még nem adta fel a csatát..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése