Hit és önámítás

Az önámítás jó dolog is lehet. Segít megnyugtatni háborgó lelkünket, elfeledteti velünk a gondot, amiért aggódtunk, ami titkos féreg fogaként mardosó éhséggel rág belülről. Az a baj, hogy nálam nem működnek ezek a dolgok. Nem tudok igazából hinni ebben. Példaként hozhatom fel az elmúlt idők kesergéseit, amikor számomra már túlzottnak tűnő erőfeszítések után a számomra fontos ember a füle botját sem mozgatta. Sokan tanácsolták azt, hogy hagyjam, majd ő fog engem keresni, ha látja, hogy visszavonulót fújok. Ez az egészben az önámítás, hogy feltételezzük, hogy valamennyire is fontosak vagyunk a másiknak, pedig nem. Az eltakarodásunkat nagy fellélegzés követi inkább, erről is le van a gond, nem kell tovább azzal a problémával foglalkozni, mennyi idő szükséges annak érzékeltetésére, hogy a másikat teljességgel semmibe vesszük. A gond magától oldódik meg a számára. Kicsit olyan mint a lomtalanítás - örülünk annak, hogy a kitett széket valaki elviszi - nem kell vele foglalkoznunk többet, nincs gond, öröm az élet. És mint tudjuk, minden előbb utóbb a szeméttelepen köt ki, és ne higgyük azt, hogy utána még érdekelni fog valakit is..