Egy országról álmodtam. Egy országról, ahol boldog emberek élnek, akik tisztelik a magántulajdont, ahol nem probléma az, ha a ház előtt hagyunk valamit, ahol senkinek még kósza gondolat formájában sem fordul meg az a fejében, hogy a megtermelt javak ne őt illetnék meg, ahol a terményt nem kell őrizni vagy őriztetni. Az emberek boldogok a sajátjukkal és tisztelik azt ami a másé. Nincsenek vagyon elleni bűncselekmények, nincs erőszak, mindenki békésen él egymás mellett. Még köszönnek is egymásnak, és úgy üdvözlik a másikat mint a távoli ismerőst. Messze vagyunk ettől az országtól, mint Makó Jeruzsálemtől. De ez nem baj, hanem az, hogy nem akarunk közeledni felé. Házainkat szükségből vaskos kerítésekkel vesszük körül, felhasználjuk a technikát értékeink őrzésére, vagy szinte pusztán izomból álló lényekkel őriztetjük a féltenivalót. A törvények se segítik a magántulajdon védelmét, sőt, bizonyos helyzetekben még komolyan akadályozzák is, legalább is a kisember szintjén úgy tűnik. Addig amíg ez nem változik meg, marad a határ, a mezsgye, a gyepű. Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a héten kerítést festek, és már nagyon unom...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése