A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falú palotát, a piacot, a karavánszerájt, az utcákat, a tavakat... Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna. Mindent felfalt a sötétség, amely megriasztott minden élőlényt Jerusalaimban meg a város környékén. A félelmetes felleg a tenger felől érkezett, a tavaszi Niszán tizennegyedik napján, estefelé..
. . .
Ahogy az alkotó megfogalmazta ezeket a gyönyörű és némileg baljós sorokat, ugyanúgy én is hasonlóan látom a mostani időjárást. Lassan beborul, és a nyugodt és csendes naplemente helyét átveszi valami földöntúli sötétség, valami sötéten és feketén gomolygó földöntúli erő, amely rettegéssel töltötte el a régmúlt emberét. A lelkem legmélyén nekem is hasonló ősvágyak ébrednek, noha felvilágosult emberként tisztában vagyok a légköri jelenségek mibenlétével, és tudom azt, hogy ez csak egy zivatarfront, és igazán sok félnivaló nem akad, hisz minden jelensége ismert. Noha a fizikáját már felfedték, mégis van benne valami földöntúli, valami hatalmas és megfékezhetetlen erő, ahogy tombol, ahogy vad villámok hasítanak bele a hirtelen jött éjszakába, ahogy az eső nagy cseppekben dobol az ablaküvegen, ahogy a vakító villámfény után rövidesen felhangzik a dörrenés, a tompa robaj, ami azt jelzi, hogy a baj már elmúlt. Lassan nyugszik a zivatar, a villanások egyre kevésbé gyakoriak, a moraj is messzebbről szól. A nap kezd újra erőre kapni, a vész már távolodik, a napnyugta fényei kövér vízcseppeken táncolnak, az égen szivárvány feszül. Dicsőség a teremtőnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése