Elbocsájtás

Szomorú vagyok. Az életem többé kevésbé nem megálló szénásszekerek utáni rohangászásból áll. Ma elhatároztam, hogy az aktuális szekeret az útjára engedem. Nem akartam nagy dolgokat tőle. Olyat szerettem volna, ami talán egy kis lépés csak, de nekem sokat jelentett volna - a barátságot - de ezzel a vágyammal egyedül maradtam. Nem sok értelme volt, visszatekintve a kezdetektől, mert bár szimpatikus volt, hosszú idő alatt bizonyított, hogy a hozzá küldött szavak a pusztába kiáltottak voltak. Lezárta a lelkét, nem hagyta megérinteni, nem adott magából egy kicsiny részt sem. Időnként persze hitegetett. Ilyenkor fellángolt bennem a kihunyni készülő zsarátnok, és újult erővel vetettem bele magam az útkeresésbe, de mindegyik ösvény zsákutcának bizonyult, egyik sem vezetett sehová sem. Most úgy döntöttem, egy időre szögre akasztom a hátizsákom, vándorbotom a sarokba támasztom, és nézem, ahogy a szekér lassan tűnik el a közénk leereszkedő homályba. Titokban persze reménykedem, hogy jár még errefelé, és akkor talán lesz még egy esélyem. De most úgy érzem, hogy ez az út VÉGE.