Pénteken egy hagyományt ültünk meg. Illetve tulajdonképpen egy nemes hagyomány torát. Mivel mindig van érdeklődő így áttértünk az évente egy osztálytalálkozó rendezésére. Jobbára én szervezem meg, ami többnyire meghívólevelek kiküldéséből és a jelentkezők regisztrálásából áll. Jó találkozni a régen látott ismerősökkel és kedves iskolatársakkal. Az asztalnál újra előkerülnek a régi nagy sztorik, az emlékezetes nőnap és a zseniális fordításom az angol érettségin, és még sorolhatnám ezeket napestig. Szóba kerülnek a napi gondok, a politika, és minden más egyéb, ami nap mint nap foglalkoztat bennünket. Nagyon várom már ezt az alkalmat, ami rendszeresen egybeesik a vigalommal, és mégis ott rejti magában ez is, mint minden az elmúlást. Mindennek vége szakad egyszer, így az idő is eltelik, a vendéglősök is mennének már. Záróra után még beszélgetünk a helység előtt sokáig, senkinek nincs kedve mozdulni, jó együtt lenni. De aztán elpattan a láthatatlan pókfonál, ami erre a napra összeragasztott bennünket és ki ki megy a maga dolgára tovább. Egy évig újra nem látjuk egymást. Ilyenkor újra meghalunk kicsit, de jön a tavasz és jön a nyár, a vigalom, amikor újra összejöhetünk. Ez olyasmi, amiért érdemes élni..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése