Százlábúék

Tegnap egy érdekes dolgog történt meg odahaza. Jól idomított emberpéldány módján a cipőm a bejáratnál lévő cipősszekrény alatt helyeztem el, ahol más cipők is sorakoztak. Azt hittem, hogy ez a természetes, és ezzel jót cselekedtem. Gondoltam, így a lábbelim méltó társaságba kerül, nem fog unatkozni, mert beszélgethet a többi cipővel, amik ugyan nem az enyémek, de csak nem harapják le egymás fejét. Ez esetben rosszul járnék, mert egy valamirevaló pár cipőm van napi használatra, illetve van még egy báli cipőm színházra illetve saját temetésemre félretéve, és pár melóscipőm, amik régen köznapi viseletben szerepeltek, csak az idő vasfoga és a megtett súlyos méterek letörölhetetlen nyomot hagytak rajtuk, így kiszorultak a munkába járástól és megérdemelt nyugdíjaskorukat töltik, bár néha besegítenek a házkörüli munkákban. Mezítláb mégsem vághatok fát így télvíz idején. A nej hazaérkezve a munkából azonnal szóvá tette, hogy rossz helyen parkolok a cipőmmel. Először tréfásra vettem a figurát, és évődni kezdtem vele, de rá kellett jönnöm, hogy halálosan komolyan gondolja. Parázs veszekedés lett abból, hogy úgy gondolta, az az ő cipőtároló helye, bár erre semmilyen felfestés vagy egyéb jel nem utalt a sublót körül. Furcsállom a dolgot, mert ő és Marcos diktátor felesége abban mindenképpen hasonlítanak, hogy szeretik, ha cipők veszik őket körül, és ettől a bejáratunk úgy néz ki, mint egy százlábú család előszobája. Mindenütt cipők és csizmák, lábbelik és egyéb, néven nem nevezhető, női lábakon viselendő izék sorakoznak katonás rendben. Az addig normális, hogy én is gyűjtök dolgokat, mint például a számítógépek, vagy gyufák, de azokat nem a bejáratnál tárolom. Visszavonulót kellett ezért fújnom, és száműzve lettem a fal mellé. Rákóczi érezhette magát hasonlóan Rodostóban, ahol ha ő nem is, cipője biztos otthon érezhette azért magát..