Mindig irigyeltem azokat az embereket, akiknek több nevük van. Annak idején a szüleim csak egy keresztnevet adtak, akkoriban így látták jónak, így számomra elveszett az a lehetőség, hogy dúskálhassak azon nevek között, amiket rám akasztottak, magam választhassam ki a nekem tetszőt. Igazából a mostanival nincs semmi problémám, az elmúlt 39 évben meglehetősen hozzám nőtt, mintegy levakarhatatlanul egybesültem ezzel a szóval, ami én vagyok, énségem összes pozitív és negatív tulajdonságával és hatásával együtt. Eddig ezért hátrányos helyzetűnek éreztem magam, mint rövid nevű, a többség alkotta kisebbség részeként, míg nem a tegnapi hétvége felfedte azt az előnyt, amire eddig nem is gondoltam. (A feministáknak és az érzékeny lelkű hölgyeknek a cikk itt véget is ér. A többiek, kapcsoljanak át 'spoiler' üzemmódba, és jelöljék ki a cikk utáni fehér részt.)
Szóval, mit is csinálnak a hímek, ha hólyagjuk feszítő érzésével és egy üdítően fehér, érintetlen hómezővel találkoznak? Rögtön beindul a verseny, hogy ügyességüket és rátermettségüket bizonyíthassák. A cél, a teljes monogram kirajzolása a hóba. Nos, tudom, hogy ez nem fair, de az élet már csak ilyen, és én legalább ebben a versenyben névelőnyben vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése