Ásítás

Ásítani márpedig nem illik! Legalábbis tudni kell legyőzni az ingert, amit azért generál a szervezetünk, mert már nagyon unja azt amit éppen teszünk, és menne már onnan. Az angoltanárnőm meglehetősen háklis volt erre, így azt is elárulta, hogy az inger kezdetén egy jó nagy levegőt kell venni és elmúlik a vágy arra, hogy szánk kapuját nagyra tárjuk, és közkinccsé tegyük a tegnapi vacsoránk maradékát, a reggeli kakaós csiga farkincáját, esetleg lehetőséget adjunk arra, hogy bárki leplezetlen érdeklődéssel számolgathassa a tömött fogainkat, vagy messzemenő következtetéseket vonjon le a nyelvcsapunk vagy mandulánk állapotából. Ezért is jó, ha a szánk elé tesszük a kezünket, ha már az ingert képtelenek vagyunk elfojtani. Egy kölöknek viszont ezt elég nehéz elmagyarázni, főleg azzal az indokkal, hogy ez nem illik. Valahol azt hallottam, hogy azért alakult ki ez a takaró szokás, mert régen azt hitték az emberek, hogy az ásításkor lehetőséget adhatunk a körülöttünk ólálkodó szellemeknek, hogy testünk kapuján át belénk költözhessenek. De ha elfedjük, nem látják, hogy nyitva van az aranykapu és nem bújnak be rajta. Mellesleg teljesen jó és reális magyarázat, hisz tudhatjuk, hogy ártó lények - szellemek és boszorkányok (magam is ismerek jó párat) vannak és körülöttünk ólálkodnak. Egyik gyerek se akarja, hogy a teste szellemtanya legyen, így készségesen a szája elé kapja a kezét, ha ásít, de ha nem, elég egy cinkos összekacsintás, és egy rövid figyelmeztetés - Tudod, a szellemek! - hogy azonnal megtegye. (Van a környezetemben pár ember, aki nem tudta ezt, ez látszik is rajtuk.) Nem tud valaki egy jó magyarázatot arra, miért ne csámcsogjunk?