A malac

A hétvégén láttam egy malacot. Ez még önmagában nem egy nagy történet, hiszen az emberek, akik falun nőnek fel vagy ott élnek, naponta láthatnak malacot. Egy malac olyasmi, mint egy kisszék vagy egy pohár. Akinek van, az láthatja minden nap. Ez a malac viszont bizonyos tekintetben más volt mint a többi rózsaszín, vakargatni való jószág. Ez ugyanis vad volt, bár vadságához képest igen szolidan és illedelmesen viselkedett. Sétálásban voltunk, ő meg étkezésben. Vadmalacot is láttunk már több ízben is, de minden ilyen esetben volt köztünk drótkerítés, ebben az esetben viszont nem. A malac - tulajdonképpen már nem is volt malac, hisz a csíkjai elmúltak már, egységesen fekete színűnek látszott és a sörényét divatosan, punk stílusban hordta. Úgy döntött, hogy nem jelentünk rá nagy veszélyt, sőt az ebédjét sem kell megosztania, így békésen túrt, időnként vetve csak pillantást ránk. Reméltem, hogy a szülei nem kísérték el, ő - gondolom abban reménykedhetett, hogy nem gondoljuk meg magunkat étkezési ügyben és nem kell megosztani azt, amit. Tulajdonképpen semmi olyan nem történt, amitől a világ másképp működne eztán. Élőlények találkoztak az erdőben, jól megnézték egymást, majd továbbálltak. Senki nem támadta meg a másikat és ez hétvégére így jó is volt mindenkinek. Legalább van mit mesélni odahaza..   

Tilos az á..

Az jutott éppen eszembe, hogy honnan tudhatná vajon egy földönkívüli, ha ködben, sötétben érne földet egy kies pusztában, ahol a távolban csak egy turistaház lámpái pislákolnak csak, hogy magyar területen van? Attól a nyilvánvalótól most tekintsünk el, hogy minden magyarul van kiírva - földönkívülink ugyanis ért minden emberi nyelven kiírt írást és nem tudja melyik ezek közül magyar és melyik nem. Ez nyilván hülyeség, de nem kell minden földönkívülinek logikusnak lennie, főleg nem a mi logikánk szerint. Szóval az idegen megindul a turistaház felé és a kérdés folyamatosan a tudatalattijában motoszkál, vajon milyen területes is ért földet? Nagyjából tisztában van a geográfiával, ugyanakkor a köd és a sötét jelentősen megnehezíti a tájékozódást. Jelenleg az sem segít, hogy alapvetően minden kiírást megért, anélkül, hogy azonosítani tudhatná a nyelvet. Nem sok jóval tudnám kecsegtetni szegényt, az LR397A típusú elemet csak az Alfa-Centaurinál balra, a második trafikban árulják, ami a kiemelkedően intelligens okostelefonhoz kellene, szóval ezt is bukta. Egy jel azért mégiscsak van. Ugyanis, ahogy halad a ház felé, egyre több tiltótábla akad az útjába. A magyarok ugyanis nem ismernek semmi szabályt, gyakorlatilag mindent szabad, amit nem tilos, ezért a környék tele van gazdagon szórva életveszélyes fenyegetéseket tartalmazó táblákkal. Kérés például egyáltalán nincs a feliratok között, ez ugyanis a magyarokban lévő, speciális vakfoltra esik és ezt ők nem is látják. Egyedül a szigorú tiltás hat rájuk, ezért mindenki, aki valamit üzemeltet, teleszórja a környéket tiltótáblákkal, minél kietlenebb a hely, annál többel és annál bizarrabbakkal. Ilyen például a rétre gépkocsival behajtani tilos! - tábla is. A földönkívülink egyedül a vécében inoghatna meg egy pillanatra, ahol is az alábbi felirat fogadhatja: - Kérjük a tisztelt vendégeket, hogy a mosdót rendeltetésszerűen használják. - Lehet, hogy ezzel nem tudna mit kezdeni, bevallom azóta én is azon gondolkodom, hogy ez mit is jelenthet a gyakorlatban..

Flow élmény

Olvasom azt, hogy Flow élmény és egy kicsit elindul az agyam. Magyarra azt mondják nehezen lefordítható a szó, nyilván körülírni lehetséges lenne, de bizonyos helyzetekben ez is szükségtelen, hiszen az élet hoz rá megfelelő magyarázatot. Olyasmi, hogy ha az ember olvassa, még biztosan nem fog erről tudni semmit, de ha látta, rögtön tudni fogja azt, hogy ez az volt. Én is láttam már ilyet, és már tudom is, hogy ennek annak kellett lennie. Amikor a macska, rohanás közben átszáguld a drótkerítésen úgy, hogy ehhez nem is kell lelassítania, valahogy a kerítés síkjában válva folyadékká majd egy centin belül szilárdul vissza macskává, na az valami olyasmi. Akár a Csillagkapuban az eseményhorizonton való átlépés, csak előtte nem tárcsázott senki semmit. Ha ez nem Flow, akkor semmi sem az..

Knédli

Vannak emberek, akik elvannak azzal a háromféle étellel, amit valami furcsa módon alkalmuk volt egyszer megkóstolni és nem is vágynak másra. Ott van például Ove, akinek elég volt a hús, a krumpli és a mártás, vagy ott vannak az angolok, akik bárhova mennek külföldön, a szállodákban ugyanazokat az angol dolgokat várják el reggelire vagy akár vacsorára is, amit otthon is ehetnek. Szerencsére, annyira nem vagyok angol, hogy ilyen helyeken hazait egyek, úgyhogy kellően nyitottnak érzem magam ahhoz, hogy megkóstoljam az újat és aztán függőségbe is kerülhessek tőle. Görögországban így ismertem meg a görög konyhát, például a dolmadeszt, de ha Szlovéniába vagy Horvátországba megyek, akkor is tudok mit választani az étlapról, hisz minden étlapon van csevap vagy plejskavica vagy ott az örök klasszikus, ha az ember északabbra mozdul ki,  a knédli. Legutóbb is volt alkalmam enni, sőt direkt ezt is kerestem, bár be kell vallanom, hogy a sztrapacska is nagyon csábított. Na de a knédli, jó szaftos pörkölttel, valóban az istenek eledele. Ott minden boltban kapni, idehaza sajnos marad a Pozsonyi út másik vége, ha az ember egy jót akar enni belőle.. 

Polgárőrség

Naivan eddig azt hittem, hogy a Polgárőrség egy olyan önkéntesekből álló szervezet, amelyiket polgárok alapítanak azért, hogy tevőlegesen is tegyenek a településükön uralkodó bizonyos helyzetek ellen, járőrözéssel és egyéb módokon javítva a közbiztonságot. Amúgy ezért nem kérnek ellenszolgáltatást, mintegy hobbiból végezve ezt a tevékenységet. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ugyanis, ahogy ez a hírekből tudható, ez a szervezet valami félkatonai milícia, akik gyakorlatilag mint az önkormányzat magánhadserege működik. Így tehát, ha mondjuk a polgármestert zaklatnák holmi tévések kellemetlen kérdésekkel, a polgi a Polgárőrséget hívja, akik természetesen azonnal érkeznek és ellátják a túlzott egyenlőségben hívő tévéseket vagy csak feltartják őket addig, amíg a vezető el nem tűnik a balfenéken. Nem mondják neki azt, hogy a saját idejével rendelkezzen, Béla bácsi!, vagy majd ha lehúztam a műszakom a téeszben, tudok csak jönni estefelé, hanem ugranak és jönnek, mintha főállásban lennének önkéntesek. Ami viszont csak az én világomban furcsa, de ezt már kezdem megszokni..

Akik nem tudják..

Akik nem tudják még, hogy mi hiányzik a nadrágjukból, amikor a legkisebb helyiségében ülünk, merengünk, gondolkodunk vagy éppen olvasunk. A válasz pedig egyszerű:

Egy macska.

Fog

Sosem gondoltam volna, hogy egy sejtésem a tudomány igazolni fogja. A minap olvastam az újságban, hogy aki nyitott szájjal alszik és emiatt álmában kiszárad a szája, annak ettől, mivel lecsökken a szájában a pH érték, elromolhatnak a fogai. Erre most magyarázatot talált a tudomány, bár be kell vallanom, én is régóta sejtettem már. Tekintve, hogy az orromon nem kapok elegendő levegőt az alváshoz, valahogy mindig úgy alakult, hogy a számat használtam levegővételre, minden ismert mellékhatásával együtt. A fogaim persze elromlanak, de erre való a fogorvos, így ketten élünk a fogaimmal - én, aki használja őket és a fogorvos, aki meg javítja. Kár lenne tönkretenni egy lassan fél évszázada működő gyakorlatot. Arról nem is szólva, hogy fogalmam sincs, hogy lehetne erről leszokni..

Valahogy

Nyilván az ember nagyon kis szeletét láthatja a világnak akkor, ha épp kiruccan valahová a szomszédba, körülnéz és már jön is haza, de az ember úgy érzi, hogy van némi különbség. Talán csak nem a kötelező kincstári pesszimizmus mondatja az emberrel azt, hogy mintha azért haladnánk. Szemmel látható a dolog, a tavalyi állapotokhoz képest is, meg azért is, mert az északi szomszédaink választásra készülnek. Biztosan nem jó helyeken jártam, de a választási plakátok szépen sorakoznak az út- és egymás mellett. Egyik sincs összefestve, nincsenek rajta gyalázkodó szavak, nincsenek megrongálva vagy letépve. Nem igazán követem a szlovák belpolitikát, a lelki üdvöm érdekében a magyart se biztos, hogy kéne - vagy inkább helyette a szlovákot, mégis? De nincs talán az a féktelen düh, ami idehaza a politikát jellemzi, vagy nem annyira látványos. Persze, mi azért jobban teljesítünk, a gazdaságunk dübörög, az autó már sebességben van, a gumik füstölnek, a murva fröcsköl mindenfelé, a többiek szépen maradnak el, a különbség közöttünk egyre csak nő, ahogy ilyenkor kell. Egy aprócska probléma van csak, ők mintha előre mennének, mi pedig hátra.

Tömegízlés

Mindig azt hittem, hogy a személyes ízlésem egyedi és csak rám jellemző tulajdonság. Az emberek szeretik ezt hinni magukról, hogy egyéniségek, nem pedig tömeglények, egy egyed a sok közül, mint például a hangyák, akiket nem tudunk egymástól megkülönböztetni sem. Persze egy hangya azért gondolhatja magát egyéniségnek, de ez legyen az ő morális problémája. Ahogy az ismerős rajzfilmben az egész mezőt betöltő, tök ugyanolyan zebrák, akik mind azt állították magukról, hogy ők egyéniségek. Valahogy én is zebramód gondolkodtam egész addig, amíg meg nem néztem egy együttes számainak tetszésindexét a deezeren. A zenei világom, bármennyire is egyedinek hiszem, tömegízlés. Punktum. Egy világ omlott össze bennem.

Kamuszag

Minden csoda három napig tart! Ahogy hétvégén kiderült a nevelőszülőségem, az akkor kitörő eufóriát mára inkább csalódottság vette át. Ugyanis megnéztem az oldalt egy kicsit jobban, ahol ezeket az állatkerti örökbefogadásokat intézni lehet. Hát, mit ne mondjak, furcsa egy kicsit. Arról most nem is szólnék, hogy örökbefogadó szülőnek hívják a dolgot, de minden állatnak több lehet ebből. Nem vagyok egy önző típus, de Pemzlikének annyi örökbefogadója van, hogy ha ennyien várnak a fagyisnál, nem állnék be a sorba. Épp ezért elkezdtem nézegetni a többi örökbe fogadható állatot. Megtaláltam Robit az axolotlt. Szegénynek egy szüleje volt csak, ami igen szomorú dolog, ha valaki axolotl. Szerb Antal - Pendragon legendája után lehetetlen nem szeretni őket, Robi amúgy is úgy néz ki a képen, mint az Így neveld a sárkányodat c. rajzfilm főszereplője. Szóval abszolút fotogén. A leírás bő, sőt, még az adományozót is megemlítik. Gondoltam arra, hogy Pemzlike biztos nem haragudna meg egy axolotl féltestvér miatt, de a rend kedvéért nézegettem tovább az állatok listáját. Mit ad Isten, találtam is egy Mexikói axolotlt is, úgy látszik a fajból jó a felhozatal, mert például teve vagy hód egyáltalán nincs és milyen állatkert az, ahol nincsen teve?? Szóval Robi, az axolotl testvére szintén Robi a mexikói axolotl, aki annyira hasonlít Robira, hogy még a fényképük is ugyanaz. Sőt, a leírásuk is, diszkréten kihagyva Robi1 adományozóját, hisz Robi2 elvileg nem lehet Robi1 teljesen. Ha csak nincs valami nemzetközi esetleg EU szabvány az axolotlok elnevezésére, hogy mostantól mindegyiket csak Robinak lehet hívni, kezd kamuszagú lenni az egész dolog. El is ment a kedvem az egésztől.

Disznó hét

Úgy fest, hogy nem tudok lejönni az anyagról! Mármint ami a disznó szerencsémet illeti, azaz Pemzlike megérkezését a családba. Ezzel kapcsolatban olvastam egy érdekes dolgot az ő családjáról és egy kicsit megpróbáltam az információkat összefésülni a napi politikával. Szóval a fogadott lányoméknál egy kicsit másképp mennek a dolgok, már ami a gyereknevelést és a női princípiumot illeti. Ugyanis bozótdisznóéknál, ahogy az ecsetfülű disznót más néven illetni szokták, a kan dolga a gyereknevelés. Tehát ha arrafelé nyilatkozna egy jótorkú egyed a helyi hírharsonának a női princípiumról és a nők helyét illetően a családban, huszárosan el lenne zavarva, mehetne vissza kis vadmalacokat pesztrálni és háztartást vezetni, míg a nők nyugodtan kiteljesíthetnék magukat a bozótban mással. Ami azért is meglepő egy kicsit, hiszen a disznó emlős állat és a csecs, amiből a tej jön, továbbra is a nőstény felszerelése. Nagy szerencse, hogy mi nem vagyunk disznók.

Fogadott lányom

Hát nem tiszta apja?

Nyál

Fontos része az életemnek, noha hajlamosan vagyunk néha a fontos dolgokról megfelejtkezni. Főleg, amíg minden a saját rendes kerékvágásában halad. Ma kicsit átértékeltem a dolgaim, mert ebédnél megpróbáltam a saját nyálamban megfulladni. Baromi kellemetlen volt, sőt már előfordult máskor is. Valami rejtélyes okból, ha valamit eszem, időnként teljesen bedagad tőle a torkom. Régebben is előfordult ilyesmi, de ennyire durva mint most, sosem volt. Ebédre indiait hoztam, rizzsel és mifenével - a vicc az, hogy tegnap ettem belőle mindenféle mellékhatás nélkül, ma meg egész egyszerűen majdnem felfordultam tőle. Azt hiszem, hogy ez az az élmény, amit se leírni, se átélni nem akarok újra. Pedig jó pénzeket kereshetnék vele, hisz ilyen jelenetek minden tisztességes Alien folytatásba kellenek..

Apa lettem!

Nem gondoltam volna, hogy lassan, közeledve az ötvenhez, azaz úgy, hogy életem felén már túl vagyok, újra átélhetem ezt az érzést. Ízlelgetem magamban a gondolatot, de elég nehéz egyszerre csak úgy elhinni a dolgot, nem olyan, mint kinézni az ablakon és megállapítani, hogy odakint esik. Mert ugye, odakint éppen esik! Az apaság azért más érzés, valahol bentről fakad. Még akkor is, ha ez nem  tényleges, biológiai, az emlősök ivaros szaporodásának a következménye, illetve tulajdonképpen mégiscsak az, de nem közvetlen. Legalábbis akkora bulin azért nem voltam. Ugyanis nevelőapa lettem. Eddig azt gondoltam, hogy ilyesmibe nem ugrik bele csak úgy az ember, de most szembesültem azzal, hogy ezt ajándékba is kapni lehet. Nem mintha ez jelenten valamit a pártfogolt számára, gondolom, őt sem igazából kérdezik meg erről, de mit is mondhatna? A dolgok mindig történnek valahogy, úgy, hogy valami ne lett volna még sehogy, még sosem volt. Szóval a lényeg, hogy nevelőapja lettem egy ecsetfülű disznónak az állatkertben. Leányom a teljesen fantáziátlan Pemzlike nevet kapta a keresztségben. Még ízlelgetem, hogy milyen dolog egy ecsetfülű disznó nevelőapja lenni, de régi emlékek ébrednek bennem újjá ezzel kapcsolatban. - Fiam, ne egyél úgy mint egy disznó! - Vajon mi a különbség e között és aközött, hogy az ember lánya valóban egy disznó, még ha ecsetből van a füle? Neki mégsem mondhatnék ilyet. De belegondolva a családunk kiterjedt fájába, szinte biztos, hogy Pemzlikével egy új és értékes taggal bővült a közösségünk.

Nem esik messze

Nem esik messze az alma a fájától. Állítólag. Bár sosem volt almafám, hogy a tételt gyakorlatban is igazolhattam volna, de hogyha az almatermésűekre is igaz, akkor megerősíthetem, hogy a körte sem esik messzire tőle. Mármint a fájától. Egészen elhanyagolható, speciális eseteket kivéve persze. Amikor az ember ilyesmit mond, azt általában azért teszi, mert amúgy elvárná az, hogy igenis, essen már messzebb az az alma, azaz a dolgok végre ne az elvárás szerint folyjanak, hanem valahogy máshogy. Azaz miért várnám el azt, hogy a gyerek idejében menjen a vonathoz és ne késsen el állandóan, ha ugyanerre az anyja sem képes? Pedig mindkettőjüket én viszem és akkor indulunk, amikor ők készen vannak. Persze mindketten tiszta logikával és ellentmondást nem tűrően meg tudják magyarázni azt, hogy miért nem képesek időre elkészülni a dolgaikkal, miért kell nekem állandóan az utolsó métereken rohanni? Mert persze nekem kell, ha már az utca végén látom azt, hogy most váltott pirosra a jelzőlámpa. Ma például csak úgy tudtam vezetni, hogy a fejem kidugtam az ablakon, mert a jeget már nem tudtam lekaparni az ablakról, ugyanis menni, futni, rohanni kellett. Ha most nem kapok arcüreggyulladást, akkor soha. A teringettét!

Nem akarok

Nem akarok az élhetetlen kötözködő szerepében tündökölni, ha már nincs a büfében kókuszgolyó (ami egyébiránt a legjobb ár/érték arányú cucc, ha a feleslegesen bevihető szénhidrátok mennyiségét nézzük!) akkor kérek tejberizst, mert abban legalább tudom, hogy mi nincsen. Vagy mi van, ugye? Süteményből például éppen most nincs választék, csak elárvult és gyanús külsejű minyonok vannak a hűtőben, amik úgy néznek ki, mint egy nagy piros gomb. Ilyen gombok láttán egy reklám jut az eszembe, ahol nem megeszik az ilyen gombot, hanem megnyomják - Tudom, Penny! Na ezeket a minyonokat is inkább nyomni kéne. Szóval ezért inkább a tejberizs. Na de ha valami 280 forintba kerül, akkor nem akarok tényleg kötözködni, de 300-ból miért csak 15 forint a visszajáró?

Elveszett dolog

A közelmúlt eseményei kapcsán eszembe jutott az, hogy talán nem mindenki tudja azt, hogy ha talál valamit valahol, ami nem az övé, nem lesz automatikusan tulajdonosa annak, amit megtalált. Sőt! Ha a talált holmit nem adja le 8 napon belül a rendőrségen, akkor az lopásnak számít. Pont úgy és pont olyannak, mintha valaki elemelne a boltból egy hasonló értéket. Persze vannak emberek, akiknek ezt nem kell elmondani, mert nem tartják meg más holmiját, hanem próbálják azt visszajuttatni. Magamat is ezek közé sorolom. Sikerült már visszaadni több telefont, de még pendrive-ot is. Aki leadja a talált értéket, kérjen jegyzőkönyvet és nyilatkozhat arról is, hogy igényt tart-e az adott holmira, ha a gazdája nem jelentkezne. Amennyiben a tulajdonos nem kerül elő 3 hónap alatt, az illető jogosan is megkaphatja a talált tárgyat, tehát tényleges és jogos tulajdonosa lehet. Ha csak megtalálja, majd a saját tulajdonaként kezeli azt, akkor viszont egy pitiáner tolvaj. Megéri?

Kétség

A kétség lazaca, Duoglas Adams egyik remek könyve. De nem erről lesz ma szó, bár aki teheti, olvassa el mielőbb. A tegnapi nap óta rág a kétely, mint egy megtermett métely. (Ezt csak a rím kedvéért írtam.) De szóval a tegnapi postomban írtam az Africanát, mire valaki szólt érte, hogy az egy kakaós nugátos szörnyűség volt. Távol álljon tőlem, hogy sztároljam a hazai könnyűolajipart, (tudvalévő, hogy a nugátot a kőolajipar állítja elő krakkolással!) így próbáltam igazolni az emlékeim, amely szerint a vágyott csokoládé étcsoki alapú egész mogyoróval gazdagon felszerelt élelmiszer volt, de nyomát nem találtam olyan bizonyítéknak, ami engem támasztott volna alá. Az az alap, hogy a közönségnek mindig igaza van, hisz az emberek tévedhetnek, de a közösségi tudat, az Ummah tévedhetetlen. Szóval a Tobleroném nem cserélném el valami bizonytalan nugátos rettenetre, én a mogyorós étcsokira gondoltam. Viszont valamiért úgy gondolom, hogy az nem a piros mogyoróscsoki volt, lelki szemeim előtt láttam a sárga csomagolást és a pálmafát rajta. De ezek szerint tévedtem. De akkor mi volt az a csoki?

Toblerone

A 'minden hülyeségről van egy gondolatom' (avagy a vén marhának semmi sem jó!) mottó jegyében ma az ikonikus svájci csokoládé, a Toblerone kerül terítékre. A márka maga örök, hisz a gyerekkoromban is megvolt már és azóta is kapható - nem mondható ez el számos más termékről, például ha csokoládéknál tartunk, Afrikána is csak a nevében létezik talán, vagy már abban sem. Az ízvilágát sikerült az első 'jobb minőség, finomabb íz kampány keretében kinyírniuk az előállítóknak. A Tobleronénak nem volt szüksége ráncfelvarrásra, a negyven évvel ezelőtti és a mostani csokit egymás mellé téve nyugodtan konstatálhatnánk azt, hogy ez tökugyanaz. Semmi sem változott. Emlékszem, gyerekként, a nagyanyáméknál töltött szünidő, vagy egyéb alkalmából kaptunk egy-egy rúd Tobleronét, amit a hűtőben őriztünk. Mindkettővel szabadon rendelkeztünk, az öcsém a sajátját hamar megette, én viszont spóroltam az enyémmel. A szünidő végeztével a fele még biztosan megvolt. Persze a hazautazásból a csoki kimaradt és mire legközelebb mentem és kerestem a hűtőben, már nyomát sem leltem. A lelki törésre azóta is emlékszem, sőt emlegetem is, hogy mennyire nem éri meg spórolni, feledékenynek lenni vagy mindkettő. Ennek örömére a legutóbbi alkalommal megkaptam a világ legnagyobb Toblerone csokiját. Eszembe is jutott, hogy akkor ezzel az élet császára lehettem volna, most viszont azt szűrtem le, hogy a mérete túlmegy a normális megehetőség határain és nem is szeretem már annyira. Például bármikor elcserélném egy tábla régi Afrikánára. 

Dűh

Ilyenkor mindig tehetetlen dühöt érzek. Nem konkrét személyek ellen, hisz nem tudom, hogy ki volt a konkrét ebben a dologban. Persze lehetnék dühös a saját gyerekemre, mert ott kezdődött az egész, hogy hanyag volt és felelőtlen. Elhagyta a tornazsákját, benne a legjobb cipőjével. Egy olyan cipővel, amit én biztos nem vennék meg neki, mert ennyi pénzt egy cipőért nem adnék ki újra. Még a felét is sokallanám. A cipő egy nyeremény volt, ami mérhetetlen kávéfogyasztásom egyenes következménye volt és egy sportutalvány formájában érkezett meg. A családnak adtam, így született a mérhetetlenül drága cipő és pár apróság. Persze a cipőt a tornaórán kellett hordani, bár javasoltam, hogy talán inkább vigyázni kéne rá - de ehhez nem értek. Mindenesetre most fennmaradt a vonaton, a nej azt mondja, még találkozott is vele pár körrel később, de mivel más ült mellette, nem gondolta volna, hogy ez a gyerek utazó zsákja. Persze végtelen ideig semmi sem marad fenn a vonaton, ezt is elvitte valaki, aki persze nem adta le sehol. Erről az jut az eszembe, hogy én és mindenki, akit szeretnék ismerni, le szokta adni azokat a dolgokat, amiket talál és nem az övé. Egyszer hagytam fenn én is a táskám, és le is adták a következő megállóban - tudom, hogy nagyon örültem neki. Benne volt a görög könyvem, amit igen nehezen pótoltam volna, szóval meglett és nagyon boldog voltam. Szeretem, ha más is át tudja ezt az érzést élni és ami neki jelent valamit, az nekem mégiscsak valami használt dolog. Persze ismerek olyanokat is, akik ezeket a dolgokat nem adnák vissza, hanem használnák vagy akár el is adnák - minek veszítette el, az már nem az övé felkiáltással! De róluk inkább ne is essen szó! A veszteség és a tehetetlenség, valamint a tudat, hogy valaki ezután majd a kölök cuccaiban parádézik vígan, szó szerint fizikai fájdalmat okoz..

Kicsi Undi

Nem tudom miért szükségszerű az, hogy minden egyes alkalommal meg kelljen harcolnunk a macskáink bizalmáért. Úgy fest, hogy a kedves macskák kora leáldozott, azok, akik hízelegtek, alapvetően pozitívan álltak hozzá az ember-állat kapcsolathoz, nem is húzták sokáig. Valamiért a túlélés záloga lett a bizalmatlanság és az undokság is. Mondjuk tényleg szar érzés megszeretni valakit aztán rövid úton el is veszíteni mindegy, hogy miért. Megmérgezik, agyonverik vagy csak úgy eltűnik.. A nem kedves jószágaink legalább túlélőnek tűnnek, mint például a legifjabb Pracli, aki meglehetősen bizalmatlan és nagyságrendekkel undokabb, mint bármi, ami a lakásban eddig megfordult. Teljesen természetes, hogy a legjobb falatokkal tápláljuk, az is, hogy játszani is szükséges vele, de az, hogy cserébe macskaszerűen viselkedjen, egy kis dorombolós hízelkedés formájában - na azt nem! Bár az utóbbi időben pillatatokra ellágyult. Biztos öregszik..

Cipőfelsőrész készítő

A gyerek elment az Educatio kiállításra az anyjával és kitöltött egy alkalmassági tesztet, ami arra volt hivatott, hogy megmondja azt, hova tanuljon tovább, vagy mit kezdjen az életével a kis mihaszna. A teszt azt is megmondta, hogy mely szakmákkal ne érintkezzen, még a környéküket is kerülje el. Persze az ember azt hihetné, hogy ezeknek a teszteknek van valami közük az élethez, nem tételezné fel senki, hogy a régi Esti Hírlap színvonalán állnak - pedig de. Egynémely megállapításnál hangosan felröhögtem, lehet, hogy tesztnek csapnivaló volt, de viszont cserébe jól szórakoztam. Az világosan látszik, hogy az értékelők (vagy a teszteket készítők) erős tudatmódosító szerek hatása alatt álltak vagy az is lehet, hogy elcserélték a lapokat. A legtöbb tévedésre és hülyeségre most nem térnék ki, hiszen ehhez ismerni kellene a kölköt és így is sokan ismerik őt mint a rossz pénzt, az lenne jó, ha saját erejéből érvényesülne, nem az én reklámtevékenységem folyományaképp. A megállapítás tartalmazott egy olyan mondatot, mely szerint a gyerek véletlenül se legyen cipőfelsőrész készítő. Nem tudom, hogy miért pont ezt a szakmát kellett kiemelni, ha a halott szakmák jegyzékét böngészik, írhatták volna az írógép műszerészt, vagy a vasúti kocsikerék pumpálót  is. Nem mintha amúgy korlátozni szeretném a gyerek abbéli vágyát, hogy világhírű, virtuóz cipőfelsőrész készítő váljon belőle, hogy ebből a szakmából éljen, hogy ebben találja meg azt, amivel meg tudja valósítani önmagát. Azt se gondolom, hogy meg kéne akadályoznom, hogy a világot járja és teli koncerttermekben  mutassa be a tudását, az emberek egymást tapossák halálra, hogy bejussanak mondjuk a Carnegie Hallba, ahol a gyerek áll a színpadon és a pisszenéstelen csendben cipőfelsőrészt készít. Persze mára minden felvilágosult ember tudhatja, hogy a cipőfelsőrész készítők mind kihaltak. A cipőfelsőrészeket Kínából hozzák, ahol vagy fáról szüretelik még zöld állapotban, vagy mélyművelésű bányákban, rettenetes körülmények között bányásszák apró kínai gyerekmunkások. Konténerekbe zsúfolják, majd a hosszú európai úton érik készre a friss cipőfelsőrész. Ezt manapság már az óvodások is tudják..

Sosem gondoltam

Sosem gondoltam volna azt, hogy egyszer még előfordul az a helyzet, hogy az általam írt javascript kód fut majd internet exploreren és firefoxon, de nem fut chrome-on. Az eddig normálisnak tartott világból az explorer szokott kilógni, nem pedig a chrome! Már ez a világ se a régi!

Jogsi

Újra jogosult vagyok autót vezetni! Nem mintha eddig nem lettem volna az, azaz egy percig sem fordult elő az a helyzet, hogy ne lett volna engedélyem rá, de most már van róla papírom is. Ami, mint kifejezés vicces, hiszen a papír jelen esetben egy műanyaglap és míg nem volt ilyen kártyám, addig volt tulajdonképpen csak pár szelet papír a birtokomban, igazolandó a jogosultságot. Mindenesetre most örülök neki, hogy lett, mert tíz évig le van róla a gond és jelentős hely szabadul fel a brifkómban ezáltal.

Már tudom - Zsellérek..

Elkezdtem olvasni Fekete István - Zsellérek című művét. Amúgy is nagy rajongója vagyok és mivel ezt a művét még nem olvastam el, így adódott ez a könyv is. Meg persze az is érdekelt, hogy annak idején miért került indexre a mű és miért tördelték össze az íróját a fekete autóval érkező emberek. Először nem is igazán értettem, aztán persze minden kiderült. A műben ugyanis szerepel a tanácsköztársaság ábrázolása is, de az író nem fest róla túl jó képet. Benne van a nincstelenek és a szegények reménye és aztán a kiábrándulása is. Alapvető, hogy a hatalomnak nincs humorérzéke, azt hiszem egy intelligens rendszer sokkal jobban kijöhetett volna az egészből azzal, ha önkritikát gyakorol ahelyett, hogy a puszta fizikai erőszakkal mintegy igazolja a leírtakat. Mivel a történelem ismételni szokta önmagát és tudjuk, hogy a hatalomgyakorlók a legritkább esetben tanulnak és nem képesek az önkorrekcióra, így nincsenek túl optimista elképzeléseim a jövőre nézve. De szerencsére mi még nem tartunk ott. Még.