Dűh

Ilyenkor mindig tehetetlen dühöt érzek. Nem konkrét személyek ellen, hisz nem tudom, hogy ki volt a konkrét ebben a dologban. Persze lehetnék dühös a saját gyerekemre, mert ott kezdődött az egész, hogy hanyag volt és felelőtlen. Elhagyta a tornazsákját, benne a legjobb cipőjével. Egy olyan cipővel, amit én biztos nem vennék meg neki, mert ennyi pénzt egy cipőért nem adnék ki újra. Még a felét is sokallanám. A cipő egy nyeremény volt, ami mérhetetlen kávéfogyasztásom egyenes következménye volt és egy sportutalvány formájában érkezett meg. A családnak adtam, így született a mérhetetlenül drága cipő és pár apróság. Persze a cipőt a tornaórán kellett hordani, bár javasoltam, hogy talán inkább vigyázni kéne rá - de ehhez nem értek. Mindenesetre most fennmaradt a vonaton, a nej azt mondja, még találkozott is vele pár körrel később, de mivel más ült mellette, nem gondolta volna, hogy ez a gyerek utazó zsákja. Persze végtelen ideig semmi sem marad fenn a vonaton, ezt is elvitte valaki, aki persze nem adta le sehol. Erről az jut az eszembe, hogy én és mindenki, akit szeretnék ismerni, le szokta adni azokat a dolgokat, amiket talál és nem az övé. Egyszer hagytam fenn én is a táskám, és le is adták a következő megállóban - tudom, hogy nagyon örültem neki. Benne volt a görög könyvem, amit igen nehezen pótoltam volna, szóval meglett és nagyon boldog voltam. Szeretem, ha más is át tudja ezt az érzést élni és ami neki jelent valamit, az nekem mégiscsak valami használt dolog. Persze ismerek olyanokat is, akik ezeket a dolgokat nem adnák vissza, hanem használnák vagy akár el is adnák - minek veszítette el, az már nem az övé felkiáltással! De róluk inkább ne is essen szó! A veszteség és a tehetetlenség, valamint a tudat, hogy valaki ezután majd a kölök cuccaiban parádézik vígan, szó szerint fizikai fájdalmat okoz..