Nem esik messze

Nem esik messze az alma a fájától. Állítólag. Bár sosem volt almafám, hogy a tételt gyakorlatban is igazolhattam volna, de hogyha az almatermésűekre is igaz, akkor megerősíthetem, hogy a körte sem esik messzire tőle. Mármint a fájától. Egészen elhanyagolható, speciális eseteket kivéve persze. Amikor az ember ilyesmit mond, azt általában azért teszi, mert amúgy elvárná az, hogy igenis, essen már messzebb az az alma, azaz a dolgok végre ne az elvárás szerint folyjanak, hanem valahogy máshogy. Azaz miért várnám el azt, hogy a gyerek idejében menjen a vonathoz és ne késsen el állandóan, ha ugyanerre az anyja sem képes? Pedig mindkettőjüket én viszem és akkor indulunk, amikor ők készen vannak. Persze mindketten tiszta logikával és ellentmondást nem tűrően meg tudják magyarázni azt, hogy miért nem képesek időre elkészülni a dolgaikkal, miért kell nekem állandóan az utolsó métereken rohanni? Mert persze nekem kell, ha már az utca végén látom azt, hogy most váltott pirosra a jelzőlámpa. Ma például csak úgy tudtam vezetni, hogy a fejem kidugtam az ablakon, mert a jeget már nem tudtam lekaparni az ablakról, ugyanis menni, futni, rohanni kellett. Ha most nem kapok arcüreggyulladást, akkor soha. A teringettét!