A 'minden hülyeségről van egy gondolatom' (avagy a vén marhának semmi sem jó!) mottó jegyében ma az ikonikus svájci csokoládé, a Toblerone kerül terítékre. A márka maga örök, hisz a gyerekkoromban is megvolt már és azóta is kapható - nem mondható ez el számos más termékről, például ha csokoládéknál tartunk, Afrikána is csak a nevében létezik talán, vagy már abban sem. Az ízvilágát sikerült az első 'jobb minőség, finomabb íz kampány keretében kinyírniuk az előállítóknak. A Tobleronénak nem volt szüksége ráncfelvarrásra, a negyven évvel ezelőtti és a mostani csokit egymás mellé téve nyugodtan konstatálhatnánk azt, hogy ez tökugyanaz. Semmi sem változott. Emlékszem, gyerekként, a nagyanyáméknál töltött szünidő, vagy egyéb alkalmából kaptunk egy-egy rúd Tobleronét, amit a hűtőben őriztünk. Mindkettővel szabadon rendelkeztünk, az öcsém a sajátját hamar megette, én viszont spóroltam az enyémmel. A szünidő végeztével a fele még biztosan megvolt. Persze a hazautazásból a csoki kimaradt és mire legközelebb mentem és kerestem a hűtőben, már nyomát sem leltem. A lelki törésre azóta is emlékszem, sőt emlegetem is, hogy mennyire nem éri meg spórolni, feledékenynek lenni vagy mindkettő. Ennek örömére a legutóbbi alkalommal megkaptam a világ legnagyobb Toblerone csokiját. Eszembe is jutott, hogy akkor ezzel az élet császára lehettem volna, most viszont azt szűrtem le, hogy a mérete túlmegy a normális megehetőség határain és nem is szeretem már annyira. Például bármikor elcserélném egy tábla régi Afrikánára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése