Nem gondoltam volna, hogy lassan, közeledve az ötvenhez, azaz úgy, hogy életem felén már túl vagyok, újra átélhetem ezt az érzést. Ízlelgetem magamban a gondolatot, de elég nehéz egyszerre csak úgy elhinni a dolgot, nem olyan, mint kinézni az ablakon és megállapítani, hogy odakint esik. Mert ugye, odakint éppen esik! Az apaság azért más érzés, valahol bentről fakad. Még akkor is, ha ez nem tényleges, biológiai, az emlősök ivaros szaporodásának a következménye, illetve tulajdonképpen mégiscsak az, de nem közvetlen. Legalábbis akkora bulin azért nem voltam. Ugyanis nevelőapa lettem. Eddig azt gondoltam, hogy ilyesmibe nem ugrik bele csak úgy az ember, de most szembesültem azzal, hogy ezt ajándékba is kapni lehet. Nem mintha ez jelenten valamit a pártfogolt számára, gondolom, őt sem igazából kérdezik meg erről, de mit is mondhatna? A dolgok mindig történnek valahogy, úgy, hogy valami ne lett volna még sehogy, még sosem volt. Szóval a lényeg, hogy nevelőapja lettem egy ecsetfülű disznónak az állatkertben. Leányom a teljesen fantáziátlan Pemzlike nevet kapta a keresztségben. Még ízlelgetem, hogy milyen dolog egy ecsetfülű disznó nevelőapja lenni, de régi emlékek ébrednek bennem újjá ezzel kapcsolatban. - Fiam, ne egyél úgy mint egy disznó! - Vajon mi a különbség e között és aközött, hogy az ember lánya valóban egy disznó, még ha ecsetből van a füle? Neki mégsem mondhatnék ilyet. De belegondolva a családunk kiterjedt fájába, szinte biztos, hogy Pemzlikével egy új és értékes taggal bővült a közösségünk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése