Ismerős érzés

Azt hiszem, hogy csak egy kádárnak (vagy esetleg Kádárnak?) lehetett nagyobb dézsa vű érzése mint nekem, amikor az újságot olvastam. Azt hittem öreg fejjel, hogy vannak olyan korok amik végérvényesen elmúltak és ha elmesélem majd az unokáimnak, el se fogják hinni, hanem azt mondják, hogy a nagypapa biztos a gyógyszereire iszik vagy nem találta meg azt a doboz ginko bilobát amit a nagymama dugott el valahova még a múlt héten. Annak idején ugyanis volt egy nap, egy (általában) szép tavaszi nap, amikor nem kellett iskolába menni és helyette fel kellett vonulni. Ilyenkor sorokba álltunk és elvonultunk egy tribün előtt, megmutatva magunkat apró, magukra mosolyt erőltető emberek előtt, hogy megmutassuk. Hogy mit is? Ezt a fene se tudta, de az elvtársak semmit nem bíztak a véletlenre, megmondták azt, hogy a tribün előtt spontán fakadjunk dalra. Nos, utóbbi köszönt rám ismét a tegnapi újságból. Noha felvonulni (még) nem kell (de könnyen eljöhet az ideje annak is, egyesek már meg is teszik, hogy ne legyünk gyarmat!) de az elvtársak újra aktivizálódtak és levelet küldtek az iskolásoknak, hogy legyenek szívesek egy másik tavaszi vagy kora nyári időpontban újra, de spontán dalra fakadni. Hogy megőrizhessék ezt a nemes szándékot, az egészet fel kell venni videóra és feltölteni valami népszerű videomegosztóra, hadd röhögjön rajtunk egy egész világ, hogy alig húsz évvel egy csökött rendszer felszámolása után újra itt áll ez a kapuban és akik elmentek, most sokkal erősebben tértek vissza. Mi meg tapsolunk nekik, mert, valljuk be, az a spontán dalra fakadás már nagyon hiányzott ám mindenkinek!