Csütörtökön elveszett a gyerek. De szerencsére meg is lett nemsokára, de az idő elég volt arra, hogy halálra idegeskedjem magam miatta. Edzésre ment és este nyolckor kellett volna találkoznunk a tornaterem bejáratánál, de nem volt sehol. Mivel épp csak elugrottam otthonról, így nem vittem magammal telefont, még szólni sem tudtam, hogy mi lehet vele. Nem volt ott! Amikor bementem a teremhez, ott teljesen vadidegen arcok fociztak, a kölöknek nyoma sem volt. Nem is tudtam mit tegyek. Először beültem a kocsiba, elindultam hazafelé, majd visszafordultam és visszamentem, de ez sem hozott eredményt. Gyorsan hazanyargaltam, hátha nem volt kedve edzésre menni és közben hazament, de otthon sem leltem csak az asszonyt, akit sikerült kiborítani a hírrel, hogy nincs meg a gyerek. Apámnak kellett elvinnie őt a sportra, de apámat sem értük utol. Szerencsére a kölök egyik kollégájának az anyját sikerült felhívni és ekkor tisztázódtak varázslatosan a dolgok. Nem abban a teremben voltak, ahol szoktak lenni, hanem egy másikban - de erről nem szólt senki. Ráadásul a foglalkozás után szülői értekezletet is kanyarítottak, de ezt sem tudtuk. Így, ha még várok a helyszínen fél órát, akkor ki is derülhetett volna minden, de ki tudta mindezt? Erről jutott eszembe mindaz, amikor bulizni mentünk gimis koromban Tahi(tótfalu)ba, de lekéstük az utolsó kompot visszafelé. Igaz akkor telefonálni sem tudtunk, hisz az utcában senkinek nem volt telefonja. Mindenesetre nem értettem, hogy miért csinálnak olyan nagy ügyet a szüleim az egészből. Mostanra leesett..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése