Gyermeki gondok

A hétvégén práznyik volt. A családi ünnepeken összejön a szűk rokonság, az a rész, aki el bírja egymást viselni. A mi családunk elég furcsa - legalábbis a hagyományos családfelfogás és modell szerint. A szüleim elváltak - ez eddig szinte teljesen természetes - de apám egy olyan fiatal/öreg nővel él együtt, aki velem egykorú, sőt egy lánya is született tőle, aki a gyerekem nagynénje, noha az utódom legalább nyolc évvel idősebb nála. Nem tudom ez mennyire szokványos - mármint az, ha az ember és a testvére között negyven, a gyereke és a nagynénje között nyolc év különbség adódik. Rendeltem egy könyvet antikváriumból - Vác '56 címmel, ami az ötvenhatos eseményeket mutatja be a szülővárosomban, levéltári dokumentumok alapján. Nagyon tetszik a mű és tetszik benne a nagyapám története is, akit ebből a könyvből tudok csak megismerni - sajnos őt az életben viszonylag keveset láthattam, pedig igazán érdekes és gerinces ember volt. Remélem, hogy a szervezetem kalciummegkötő képességét tőle örököltem. Szóval, az ünnepségen nézegettük a művet (két kötet, képekkel illusztrálva) és apám mutatta új feleségének büszkén a nagyapám képét - ő az apósom. Erre a neje azt mondta, hogy ja. (Furcsa dolog büszkének lenni a volt feleség szüleire, miközben kinyilvánítottuk azt, hogy nem tudunk egymással élni. Vagy csak nekem az?) Adtam apámnak egy autóakkumulátort - még a nyáron vettem, de azóta sem használtam és tönkrement volna, így neki jól jön, különösen mert az övé meg éppen most mondta be az unalmast. Ezt legalább jó szívvel adhattam neki, úgyis rengeteget segített rajtam régebben más dolgokban. A könyvet elvitte magával - kicsit rosszul esett, hogy nem kérte el, csak azt mondta, hogy ezt ő elviszi - de ezt az öregség számlájára kell, hogy írjam azzal együtt, hogy szívesen adtam. De amikor összekészítette a holmiját, az akkumulátor tetejére lazán rátette a kölcsönbe 'kért' könyveket. Könyvet egy savas autóakkumulátor tetejére. De ki vagyok én, hogy apámat figyelmeztessem?