Volt egy barátom. Legalábbis akiről azt hittem hogy nagyon jó barátom. Lehet, hogy tulajdonképpen az is volt kezdetben, ezt már nem tudom megállapítani. Mindenesetre a legtöbb ember azt hiszi, amit hinni akar, így én is ezt tettem. Már általános iskola első osztályától kezdve elválaszthatatlanok voltunk, bár az én családom sokkal jobb módúbbnak számított, vagyis igazából mi voltunk átlagosak, ők nagyon szegények. Vác egy olyan részén laktak (Papvölgy) ahol kútról hozták a vizet, áram talán volt, de más nemigen, kecske legelt az udvaron és lavórba mosdottak. Mindenesetre nekem nagyon vadregényesnek tűnt. a házhoz egy 'mélyút' vezetett, ami tulajdonképpen egy kisebb növényekkel dúsan benőtt völgy volt, és a házakhoz feljárók vezettek. Persze nyáron jó volt arra bicajozni, de nekik esőben, hóban, sárban és sötétben is naponta meg kellett tenniük ezt az utat, időnként súlyos terheket cipelve. Szóval ott laktak egy egy szoba konyhában. Én a szüleimmel egy kertes családi házban nőttem fel, normális körülmények között. Arra már nem emlékszem, hogy hogy kezdődött a barátságunk, de nagyon sok mindent csináltunk együtt, lévén hasonló volt az érdeklődésünk. Mindketten barkácsoltunk, elektronikus cuccokat építettünk, rádióépítő szakkörre jártunk, lelkesen fotóztunk és laboráltunk. Így utólag belegondolva, már az általános iskolában voltak olyan jelek, amik számomra fájóak voltak és előre jelezhették volna a később bekövetkezőt, de nem hittem bennük. Már akkor előfordult az, hogy olyannal kezdett el barátkozni, akit nem becsült emberileg, de viszont a barátságáért cserébe meg tudott olyan dolgokat szerezni attól a sráctól, amik kellettek neki. A középiskolát külön jártuk, de a barátságunk megmaradt, majd azután közös munkahelyre kerültünk. Igazából az ő révén kerültem oda, ugyanis nyári gyakorlaton ismerkedett meg azokkal a srácokkal, akik később céget alapítottak és minket is odavettek programozónak. Együtt jártunk be oda, és bár az ő ismeretségének köszönhetem a munkahelyem, mégis úgy érzem, hogy saját magam bizonyítottam azt, hogy alkalmas vagyok programozónak. Akkor még commodore gépekre fejlesztettünk irodai alkalmazásokat. Később jelentős fejlődésen ment át a cég. Erősödött, több lett a pénz, átalakult, szétesett, új néven indult, de mi végig megmaradtunk programozónak. Végül játékokat kezdtünk fejleszteni a Segának. Ő mindig simulékony természet volt, és bár én másképp gondoltam, sokan mondták róla, hogy szerintük sunyi. A főnökök kedvence lett, mert mindig azt mondta, amit azok szerettek volna hallani, és előfordult, hogy engem is kijátszott ellenük, bár ezért később bocsánatot kért. Én úgy érzem, hogy mindvégig fair voltam vele, amikor baja volt, befogadtuk és segítettünk rajta (majdnem kiégett a lakása), sokáig nálunk lakott. Voltak furcsa dolgai amik akkor is rosszul estek, de nem kételkedtem abban, hogy barátok vagyunk. Aztán egyszer egy szép napon kirúgtak arról a helyről (több mint tíz évi munkaviszony után) és nem l ennék meglepve, ha benne lett volna a keze. Mentségemre legyen mondva, hogy nem sokkal azután lassan kirúgták az összes kedves kollégámat is onnan, szinte egyedül ő maradt ott a főnökömmel együtt. Később egy szerzői jogi bírósági tárgyaláson találkoztunk (beidéztek tanúnak mindkettőnket) és amikor felajánlottuk, hogy elvisszük, azt mondta, hogy inkább megvárja a (nekem volt) főnökömet és vele megy haza.
Gyakorlatilag azóta nem tudok róla semmit. Engem még mindig érdekel a dolog, bár tudom, hogy nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele, de azóta se tudok megnyugodni a gondolattól, hogy sok sok év barátságát hogyan lehet így elfelejteni. Hogy lehet az embernek egy másik lapot nyitni az életében úgy, hogy az előzményeket maga mögött hagyja egy életre?
Vagy hogy lehet egy fél életen keresztül barátságot színlelni?
Szívesen elbeszélgetnék erről vele, de részben nem hiszem, hogy őszinte lenne velem, részben addig a pontig eljutottam, hogy nem fogom én keresni őt többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése