A szüleim mindig azt mondták (valószínűleg nekik a szüleik mondhatták, nekik pedig a dédszüleim, és így tovább generációkon át), hogy akkor csuklunk, amikor emlegetnek minket. Sőt azt is, hogyha kitaláljuk ki az, akkor abbamarad. Ilyenkor gyermeki lélekkel próbáltuk sorról sorra , rokonról barátra kitalálni, ki is lehet az. Az utóbbi időben egyre kevesebbet csuklom, de ahogy nézem, más is. Egyre kevesebben gondolnak ránk, az emberek (mi is) csak magukra gondolnak. Ez egy önző világ.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése