Palacsinta

Nem lehet minden nap országrengető dolgokról írni, így ma egy hétköznapi dolog, a palacsinta kerül elő. Ez nem azt jelenti, hogy nap mint nap összenyom az ország problémájának a vállamra rakódó súlya és ezt itt öntöm ki a papírra - persze előfordult már, ahogy a jövőben is várható, ha a fekália túllendül az anyagot tartalmazó vödör szélén és írásra késztet, de most a politikai én-tudatom rendben van. Az országéról ezt nem lehet ennyire biztosan állítani, de most azért sem hozom ki magam a sodromból, és maradok az eredeti témánál. Szóval a palacsinta, németül palaschinken - egy rövid intermezzo - egy keletnémet nyaralás során tűnt fel, hogy a számukra eierkuchen-ként deklarált dolog is palacsintát jelent - fájó csalódás egy tizenéves számára, akinek elege volt a mindet elborító generálszószból és evett volna egy kis hazait. De ki a fene tudta? - Tegnap palacsintát sütöttem. Ehhez a közösségi média jelentette a végső lökést, de már gondolkodtam róla. A tudatalattimba befészkelte magát a gondolat, hogy kéne valami a húsleves mellé, amibe különféle a hűtőben fellelt maradék húsok és cubákok haltak hősi halált, de kenyérrel és jófajta házitormával (Nem a boltban kapható ecetes fűrészporra gondolok, amire az ellenség megtévesztése érdekében ráírják, hogy pokolian erős - furcsa elképzelésük lehet a marketingeseknek a pokolról!) falva a főtt húst, valahogy így is kevésnek tűnt. Akkor az elhessegetett gondolat kicsírázott és szárnyra kelt - micsoda költői képzavar! - és bekevertem rögtön két adaggal, tudva, hogy az egy harmatosan kevés ha én is szeretnék a tál közelébe férni. A tésztába negyed rész kukoricalisztet tettem (ami lehet, hogy nem liszt volt.) amitől a tészta könnyű lett és nagyon vékony lapokat tudtam sütni. Két palacsintasütővel sütve egyszerre alig akart fogyni a tészta, igazán kiadósra sikerült a két adag massza. A végelszámolásnál derült ki, hogy 32 darab sikerült, ez eddig az egyéni rekordom egy liter tejből. Most azon gondolkodom, hogy nem luxus-e egy családban három palacsintasütő?