Szégyen a futás

Szégyen a futás - állítólag és úgy gondoltam, hogy nem szeretnék szégyenben maradni, így ezt a tevékenységet végérvényesen ki fogom hagyni az életemből. Pedig állítólag hasznos, de úgy látszik (már) nem vagyok biológiailag kompatibilis a dologgal. Persze az élet nagy rendező, könnyen felülír minden reményt vagy korábbi fogadkozást. Épp tegnap történt meg a gyalázat, miután a gyereket elvittem a buszhoz, hogy az alagút környékén szorító erővel tört rám a szükség. Az érzés leírhatatlan, amikor egy erős görcsben jelzi a vastagbél a tényt, hogy ami eddig bent volt, egy percet sem várhat és jönne kifelé serényen. A gondot csak az jelentette, hogy épp hazafelé autóztam. Mivel nem akartam kocsit takarítani, így belehúztam, de fizikai korlátai vannak a gyorshajtásnak is, nem beszélve a lelki tényezőkről és s sűrűn elhelyezett fekvőrendőrökről sem. A helyzet erősen kétesélyes volt - pont amilyen a normandiai partraszállás lehetett annak idején. A kaput távolról próbáltam kinyitni, természetesen most sem sikerült, a kocsit nyitva hagytam az utcán, ahogy az ajtót is, a családnak kiabáltam, hogy csukják be utánam, mert az ügyem nem tűr halasztást. Végül már futni sem tudtam, páros lábbal szökdécseltem, mint a verébkék (most már legalább tudom miért csinálják!), nagyot lépni nem mertem már, de éreztem, hogy már a kanyarban van és megállíthatatlanul tör előre. Baromi nagy mázlim volt, körülbelül egy méteren múlt az egész. Belegondoltam, hogy ha bármi közbejön, ha elsőbbséget kell adnom, megállít a rendőr vagy csak átfut előttem valaki, esetleg öv van a nadrágomon, akkor ott maradok szégyenszemre. Szóval, lehet, hogy szégyen a futás, de néha azért jól jön. Ahogy a szerencse is..