Kompromisszum

A hibáink ára a kompromisszum. Ez majdnem úgy hangzott, mint egy népszerű  jelmondat az Őrtorony című kiadványból, bár ott az egy kicsit másként szól, és szerintem nem is igaz. A megállapításom, viszont a véleményem szerint helytálló, erre a tényre tegnap fűnyírás közben jöttem rá. Az egyszerű, mechanikus munkák képesek belőlem agyműködési rohamokat kiváltani, ilyenkor kozmikus dolgokra jutnak eszembe, amik, azon túl, hogy a globális tudatalatti részévé teszem őket, nem jók semmire, de engem legalább megnyugtatnak. Szóval, úgy gondolom, hogy aki hibátlan és tökéletes annak nincsen szüksége arra, hogy kiegyezzen másokkal, minden amit csinál és tesz, úgy jó ahogy van, tehát tökéletes. Egy ilyet ismertem eddig - Lilu-t - az Ötödik elem című filmből. Ő volt a tökéletes lény. Feltételezhetnénk, hogy Isten is tökéletes, bár előbb be kellene bizonyítani azt, hogy van, illetve csak egy van. A tökéletes Isten létezésében én kevésbé hiszek, szerintem ez a hozzáállás alapvetően elhibázott, de ez egy másik vita, vagy eszmefuttatás. Jómagam cseppet sem vagyok tökéletes, ezért nap mint nap kompromisszumokat vagyok kénytelen kötni, és ezek behatárolják az életemet és leszűkítik a mozgásteremet. De mit tehetnék mást, ha ilyen vagyok? Lehet-e vajon tökéletességre törekedni úgy, hogy azt el is érhessük? Érdemes-e elérni ezt az állapotot? Isten, ha létezik, és minden cselekedetében tökéletes, nem unatkozik emiatt?