Elmúlás

"...Csendben, álmomban szeretnék meghalni, mint nagyapám, nem félelemben és sikítozva, mint az általa vezetett busz utasai.." - A morbid vicceken túl időnként előkerül bennem a gondolat az elmúlásról. Igazából két meghatározó dátum van az ember életében, az egyik a születés, a másik a vég, bár utóbbit nem verjük olyan nagy dobra, mi több diszkréten hallgatunk róla, de attól még létező dolog. Mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégse halna meg, Woody Allen mintha azt mondta volna - Szeretnék örökké élni. Nem a műveim által, hanem csak úgy! - de ez a képesség ugyanúgy lehet átok is, de lehet jó is. Átok mindenképpen abból a szempontból, hogy az embernek végig kell néznie a szeretteinek az elmúlását, és talán ennél nagyobb fájdalom nem érhet minket. Csúcsragadozóként megadatott nekünk az, hogy ne egy kardfogú tigris szájában leheljük ki a lelkünket. Kultúrát teremtettünk magunk köré, életünk nagy részét tanulással töltjük, tulajdonképpen semmiér t. Az utóbbi időben egyre kevéssé hiszek a túlvilágban a lélekvándorlásban (pusztán logisztikai megvalósíthatatlansága miatt is.). Most, hogy lekerültünk a természet  étlapjának főfogásokat felsoroló részéről, megnyertük a desszertek rovatot. Az embereket, mint a többi csúcsragadozót végül a kukacok eszik meg, az ő vacsorájuk lesz a kedves arcának képe, a legjobb süteményrecept, a sok kellemes és kellemetlen élmény, ami ért. Csak remélhetem, hogy nem fekszi meg túlságosan a gyomrukat...