Az emberek furcsák. Furcsa emberek vesznek körül, és ebből kifolyólag valószínűleg én is furcsa lehetek mások szemében. Saját különcségemet persze egészen másképp látom, azaz nem látom, mert ebből a testnek nevezett tokból tudok csak kinézni, a fejemen vágott két lukon keresztül. Ez azért jócskán behatárolja azt, hogy mit látok és hogyan vélekedem bizonyos dolgokról. Rendszeresen visszatérő dolog, amin sokat jár az agyam (már amikor háttérbe tudja szorítani a létfenntartásomért végzett napi küszködését) a kapcsolatom bizonyos emberekkel. A mai agymenés apropóját egy olyan ember szolgáltatta, akiről nem tudom eldönteni, hogy hogyan álljak hozzá. Egyszer úgy érzem barát, egyszer csak haver, vagy éppen csak ismerős, néha egész ellenségesen áll hozzám, és ezek a hangulatváltozások állandóan megzavarják a józan ítélőképességemet. Nálam a barát definíciója meglehetősen sokrétű, nem is igazán szeretem emberekre azt a szót alkalmazni, mert olyan nehezen definiál ható és csak bajban derül ki is az igazi barát, bajt meg ki akar magának csak azért, hogy ez kiderülhessen? Szóval úgy érzem, hogy időnkénti határtalan önzősége, illetve a vágy, hogy bizonyos dolgokat egyedül magának szerezhessen meg mindenkit letiporva, és az, hogy olyankor is beáll a sorba, amikor már nincs is rá szüksége, de ingyen van, és az neki jár, szóval ez kizárná azt, hogy igazi barát lehessen, de ez felfogható egy korlátnak is, és mindenkinek megvannak a saját határai, nekem is. Mindig ezek a kétségek, ez a bizonytalanság. Vagy mégsem?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése