Közös ló

Van egy közös lovam. Illetve egészen pontosan egy közös utánfutónk, amit felesben vettünk egy kollégámmal/barátommal. Közösen tartjuk fenn, és bújában bajában is közösen osztozunk. Jó vétel volt, bár kissé koros, és egy kicsit kóros is, de jó szolgálatot tett az eddigi költözködéseink során. A múltkor sikerült lehúznom róla az elektromos csatlakozást (ugyanis mindent lecsatoltam róla annak az egynek a kivételével) így rövid úton megszabadítottam a csatlakozót magától a járműtől. Akkor nekifogtam és újrakötöttem. Megdöbbentem azon, hogy a kollégám/barátom milyen minőségben csinálta meg azután, hogy az udvarában a fenti szerkezetet lerágták a kutyái. Én mindenesetre szépen megoldottam, a drótvégeket leónoztam, a csatlakozásokat forrasztottam. Viszont ezzel sikerült igazolnom egy elméletet is, amely remekül alkalmazható erre az esetre is. A hibázás nagyban elkerülhető nem csak azzal, ha valamit tökéletesen oldunk meg, de akkor sem fogunk tévedni, ha nem csinálunk semmit. Mert aki dolgozik, az sokszor hibázik, sőt el is szokta 'kúrni' (szerencsére ez a szó már nem számít csúnyának, lassan az iskolai tankönyvekbe is be fog lopózni. :-)) Ellenben aki nem tesz semmit, az el se ronthatja. Távol álljon tőlem bármiféle politikai párhuzam. A másik általam igazolt elmélet az - Amit el lehet rontani, azt el is rontják - Nekem is sikerült két drótot megcserélni, úgyhogy a tegnap délutánom az agresszív hibakeresés jegyében telt el. De végül is minden megoldódott, a hiba meglett és meg lett javítva is. A ráncok kisimultak, a tekintetek az addigi morc kifejezésről mosolyba váltottak át, eljött a boldogság kora, mindenki megnyugodott, a zenekar nyugodni tért. Vége, stáblista..