Szalvéta technika

Van egy ilyen díszítő kreatív technika, decoupage-nak is mondják. A lényege abból áll, hogy egy mintás szalvétát hogyan lehet úgy összegyógyítani egy bármilyen felülettel, hogy az úgy nézzen ki, mintha a felület része lenne. Mivel szalvétából a nyomdaipar képes egész cifra dolgokat előállítani, így kétségünk se lehet afelől, hogy a dobozka vagy bármi, amire a szalvétát ráintegráljuk, ki fog nézni valahogy. Már ha sikerül a műveletet megvalósítani. Létezik olyan is - erre most jöttem rá, hogy természetes, avagy spontán decoupage. Ez onnan jön, hogy a vendéglátóipari egységek kötelességüknek érzik azt, hogy szalvétával lássanak el. Ez az eszköz arra lenne hivatott, hogy az összedisznózott kezünket vagy képünket emberi interakciókra alkalmas formába hozhassuk evés után. De ezt a tervet nem szokta beváltani, ugyanis vagy az étel alá vagy fölé helyezik, lehetőleg úgy, hogy mire az ember kézbe foghatja a szendvicsét, addigra a szalvéta és az étel elválaszthatatlan egyet képezzen, mintegy rádecoupage-olódjon aljára/tetejére. Rendszerint akkor veszünk szendvicset, amikor nincs nálunk kés, balta, ipari rezgőcsiszoló vagy flex, így marad a lecsipegetés, amivel persze távozik a vásárolt anyag nagy része. Ha szerencsénk van, az is kiderülhet, hogy a szalvétatechnika nem díszítőcéllal volt az ételen, hanem az elemózsia atomjait volt hivatott egyben tartani és ha ezt fáradtságos munkával leműtjük, beindul a programozott széthullás, az atomok fénysebességgel távolodni kezdenek a mélyűr irányába. Igazán kitalálhatnák már az ehető szalvétát, ami az étel része lehetne és nem kéne leszedni. Heston Bluementhalt idéző feladat lenne..