Vacsorablog

Tegnapi nap egy ötéves hagyomány foszlott semmivé. A hagyományok általában jót jelentenek, így a haláluk is valamennyire fájdalom, ám ebben az esetben ez csöppet sem volt így. A főnökünk valamely okból úgy gondolta, hogy egész évi munkánkat egy vacsorameghívással honorálja. Öt éve nem került ilyesmire sor, mindazok mellett, hogy a többi osztálynál ez volt a szokás ilyentájt. Nálunk az volt a hagyomány, hogy nem tartottuk ezt meg, pedig igény lett volna rá - a kezdeményezés hiányzott. Ám de ennek talán vége szakadt, így a tegnapi estét egy külvárosi kávéházban töltöttük, terített asztalok mellett. Az étel finom volt, ámde talán az árak és a mennyiségek nem álltak egyenes arányban egymással, pedig a hely csupán másodosztályú volt. A pincértevékenység ugyanakkor módfelett ráérős volt, mondhatni csiga módjára dolgoztak a konyhával egyetemben, épp csak csillogó, nyálas nyomot nem hagytak maguk után. Libatorost ettem - az ízvilága kellemes volt, bár eléggé zsírosra sikeredett, és bár optikailag nagy adagnak tűnt, nem laktam jól tőle. Tartottam attól, hogy szégyenszemre ételt hagyok a tányéron, ezért is nem rendeltem levest - de már bánom. A 'Na, most jóllaktam' érzés hiányát igazán még az átlagosnál kisebb, de legalább jóízű somlói galuska sem tudta kompenzálni. Az este kellemes társaságban, jó érzésekkel telt, és remélem a hagyomány mostantól az ilyen vacsorákban és nem a hiányában jelentkezik majd..