Halálgyár

Temetésen voltam. Egy kollégám feleségét temettük, akit sosem ismertem. Kegyeletből mentem el, noha az első vágyam az volt, hogy inkább kihagyom, hisz a kollégámmal sosem beszéltünk a magánéletéről, csak hallomásból tudtam arról, hogy a neje beteg lett, és mennyit küzdöttek addig, amíg a halál pontot nem tett az élete végére. A többiek nem jöttek el, így kis csoportként adtuk meg a végtisztességet egy olyan temetőben, amiről nekem nem elsősorban egy temető jutott az eszembe, hanem inkább egy gyár, vagy üzem, esetleg egy kisebb város. Autók jártak mindenfelé, parkoltak is szép számmal az utak mentén, táblák irányították a forgalmat, a behajtáskor sorompó állta az utat és csak az juthatott be, aki kifizette a sarcot. A falakon belül üzemszerűen mentek a temetések, míg az egyik ravatalozóban búcsúztattak lelketlen szavakkal, a másikba már folyt a bepakolás, a testet szállító autók sorban álltak a megfelelő helyen. Amikor a menet elindult, rögtön hozzáfogtak a helység előkészítéséhez a következő eseményre, egy kerti pavilonban lehetett megtekinteni a 'műsort' már jó előre. A fák között kis kávézó rejtekezett, kerthelységgel, ahol ki lehetett pihenni a temetés fáradalmait, és egy másik épületben halotti torok megrendezését vállalták jutányos áron. Minden nagyon profi volt, gördülékenyen ment, a pap sem sült bele a beszédébe, mintha egy lábakon járó magnetofont hallottam volna, pont egy magnónak megfelelő érzelemmel. Annyira művi volt az egész, annyira mesterkélt volt minden. Tudom, hogy az ember a halála után nem rendelkezhet, de inkább egy mezőn felejtsenek ott, mint hogy egy ilyen gépezet fogaskerekei között legyek egy porszem csupán..